Hessküvő

A kis kolár faluba néprajzosok érkeztek, és mivel nem volt Four Seasons vagy Ritz, de még egy szerényebb, párizsias Hilton sem, fölverték a falu szélén a sátraikat, és nagy lelkesedéssel vizsgálták, mi mindent lehetne lerajzolni a népről. A „nép” elég szkeptikusan nézte a nagy igyekezetet. Aki tehette, átjárt dolgozni a közeli városok egyikébe, a fiatalasszonyok otthon nyűglődtek a kölykeikkel, és nagy szemeket meresztettek, amikor a két nyakig begombolt úr amulettek és boszorkányok után tudakozódott. Igen-igen, mondták, hallottuk a nagymamánktól, hogy régen még voltak ilyenek, de lehet, hogy ez is csak mese.

Mit akarnak ezek az angolok? – kérdezgették este a munkából hazaérkező férfiembereket. Nem angolok ezek, hanem németek. – És mi a különbség? – Ők azonban csak annyit tudtak a németekről, hogy időnként meg akarják hódítani az egész világot, közben pedig Itáliába vágyakoznak; ott nagyon sokat süt a nap, és egészen más az életérzés, az io non so che, ami tipikusan olasz, de azért jó lehet. Ettől kezdve az asszonyok még bizalmatlanabbul méregették a németeket remélték, hogy megmaradnak a merengés szintjén, és nem éppen az ő falujukban robbantják ki a legújabb világháborút.

Sepp és Jupp nagy reményekkel érkeztek, ám reménységük rózsái már bimbókorukban egymás után letöredeztek, vagy kevésbé poétikusan, a Kánsz Malla nevű ismerősök alaposan átverte őket. Azt állította, hogy tud egy kolár falit, ahol a folk még őrzi az ősi lórt, és néprajzosok számára éppen olyan kiváló vadászterület, mint a pásztoroknak és a jégereknek az elizélt mezők. Ehhez képest ebben a faluban egyáltalán nem voltak sejtelmes szentélyek, démoncsapdák vagy több ezer éves népszokások, de még egy totemoszlop vagy egy varázsló sem. Rádió és kerékpár viszont volt minden mennyiségben, és az emberek az összes bollywoodi filmet megnézték, néha kettőt is egymás után. Suntapur olyan volt, mint akármelyik német falu, csak sokkal szegényebb kiadásban.

Kánsz Malla a világért el nem ismerte volna, hogy fogalma sem volt arról, mire kíváncsiak a nyakig begomboltak, merő véletlen, hogy Suntapurba küldte őket, és különben is mindegy, mert az egyik kolár falu ugyanolyan, mint a másik. Lehajtott fejjel hallgatta a szemrehányásokat, azt meg különösen rossz néven vette, amikor Sepp és Jupp röviden és tömören csak így jellemezték: pakka bévakuf, sült bolond. Suntapurban igenis minden megvan, amit az urak keresnek. Aztán az állítólagos népszokásokról kezdett el fecsegni, például hogy az esküvő előtti napon a vőlegény mamája elmegy a baolinak nevezett nagy kúthoz, leül a kút kávájára, és nagyon búsul. A fia érte megy, és haza akarja vinni. Az asszony azonban meg se mozdul, sőt azzal fenyegetőzik, hogy beugrik a kútba, ha a fia nem ígér neki valami ajándékot. Ezt a fiú meg is ígéri, mert hát miért ne; az esküvő után meg rögtön elfelejti. Előfordult már, hogy valaki tényleg beugrott a kútba? – Persze, bizonygatta Kánsz Malla, igaz, hogy nem ebben a faluban; egy öreg rádzsput ugrott a kútba, illetve csak beleesett, de kihúzták, és ettől elmúlt a reumája. – Ez nem egészen ugyanaz a helyzet, mondták megrovóan Sepp és Jupp, de egy esküvőt nagyon szívesen megnéznének, egy igazi kolár esküvőt. – Lehet róla szó, felelte sunyin Kánsz Malla, majd mondott egy horribilis összeget. Sepp és Jupp összenéztek, és ők is mondtak egy számot, pontosan az előbbi összegnek a felét. Ez a játék többször is megismétlődött, amíg csak meg nem állapodtak. A pénz egy összegben, előre fizetendő, ennek fejében szabadon jegyzetelhetnek, filmezhetnek, ehetnek-ihatnak, sőt akár a menyasszony anyját is megtáncoltathatják.

Csak egyetlen dologról nem tudhattak, ez olyan titok maradt, amit Kánsz Malla bölcsen megtartott magának. Suntapurban senki nem készült házasságot kötni, sem most, sem a közeljövőben. Sőt inkább válni szerettek volna; ezt azonban nem szereti a rokonság-szomszédság, a hatóságok pedig határozottan ellenzik, ami végképp érthetetlen. Kánsz Malla azonban nem ismert akadályokat, amikor pénzt érzett a zsebében. Mindjárt akadt egy félnótás legény, akit igazából senki sem választott volna vőlegénynek; most legalább egy napra királynak érezheti magát. Menyasszonynak nem jelentkezett senki, de nem baj, Kánsz Malla felbérelt egy utcalányt, aki olyan tehetségtelen volt a szakmájában, hogy egy hétig se keresett volna annyit az utcán, mint ezzel a színházi esküvővel. A suntapuriaknak tetszett az ötlet, meg a váratlan, nagy mulatság. Kánsz Malla nagy vonalakban elmondta a tervét. Bizony ez nagy bolondság, mondták az öregek, de a többiek nem bánták, és megszületett a konszenzus: a lényeg az, hogy a lakoma igazi legyen.

A félnótás legény nagyon sikeresen képviselte Sivát, az utcalány egészen meghatódott a menyasszony, vagyis Párvati szerepében, és nem egy sós könnycseppet ejtett a piros fátylai mögött. Kánsz Malla rendkívül találékonyan vezette föl az addig sosem sejtett népszokásokat, például ragaszkodott ahhoz, hogy a vőlegény jobb lábának a nagyujjára ráöntsék a vizet, „amelyben a menyasszony megfürdött.” A félnótás teljes komolysággal járt körül egy mangófát, miközben a menyasszony piros szalagokat kötött egy mahua fára. A menyasszony „anyja” több szárit vett egymás fölé, bár anélkül is akkora volt, mint egy hordó. Erre azért volt szükség, Kánsz Malla szerint, hogy később legyen mit levetni, és ezen a módon „kiengesztelni a démonokat.” Esküvő idején ugyanis a démonok különösen aktívak, az a céljuk, hogy a vőlegényt terméketlenné, a menyasszonyt impotenssé tegyék; még szerencse, hogy ezt a borzalmat könnyedén megakadályozzák a levetett és szétdobált ruhaneműk. A vendégek között ott volt a falu összes tehene, akiket részben az ifjú párnak, részben „a bráhmanáknak” ajánlottak fel; egy idő múlva persze mindegyik hazament a maga istállójába, mert a tehén nem marha. Mindez napnyugtakor történt, mielőtt a nap egészen lebukott volna a láthatáron, és a félnótás legény elég életveszélyesen hadonászott maga körül egy hatalmas karddal.

Volt még földben elásott, túróval és joghurttal teli fazék, rengeteg virágfüzér, hét lépés a szent tűz körül, a boldog vőlegény kőre állva ismételte el a fogadalmakat, a nem kevésbé boldog ara kezeit telerakták kókuszdiókkal, a ruháikat összekötözték, további kókuszdiókat törettek össze az esküvői „hintó” kerekével, mindenki sárga kurkuma, vagy piros kunkuma porba mártotta a tenyerét, aztán odanyomta a falhoz vagy a szomszédja ruhájához; de ez már egyáltalán nem számított, mert mindenki leitta magát a sárga kurkumáig. Sepp és Jupp egy ideig írtak és filmeztek, aztán szépen befeküdtek egy békés szögletbe, ahol senkit nem zavart a horkolásuk.

Remek volt az esküvő (vagy az elfogyasztott alkohol), a félnótás legény vissza se akarta adni a kardját és a koronáját; az egy napra menyasszonnyá magasztosult utcalány könnyek között tért vissza a rendes munkahelyére, ahol nagyon távol volt a figyelem középpontjától, és mondhatni a kutya se törődött vele. Sepp és Jupp hasogató fejfájással, de nagyon elégedetten szedték a sátorfájukat; az anyag éppen elég lesz egy disszertációhoz. A kolárok egyhangúan megszavazták, hogy ezentúl minden hónapban „hessküvő” lesz, a vőlegény és a menyasszony akár el is maradhatnak. Kánsz Malla volt a nap hőse, aki megmentette a folklór becsületét.