Hét főbűn IV. (ira) harag

1952. szeptember 17.-e borongós őszi napra ébredt. József a szülészet folyósóján járkált idegesen. Néha odapislantott a Szülészet feliratú ajtóra. Odabenn a felesége vajúdott. Az ajtó azonban csendben várakozott. Egyik kezéből a másikba adogatta az asszonynak és az új jövevénynek szánt virágcsokrot. Közben azon morfondírozott, hogy milyen apa is lesz belőle. Előre eltervezte a dolgokat: a fiával megtanulnak majd focizni, együtt járnak majd a meccsekre, és ha elérkezik az ideje bevezeti a csajozás rejtelmeibe. Itt tartott, amikor kivágódott az ajtó és egy alacsony, gömbölyded, fürge járású, köpenyes nőszemély viharzott ki rajta.
– Maga a boldog apuka? Választ sem várva folytatta:
Gratulálok, gyönyörű kislánya született, három kiló húsz, mindketten egészségesek! – azzal férfiasan kezet fogott az újdonsült szülővel. Megfordult, és hasonló tempóval, ahogy jött, közelített az ajtó felé. József lassan felocsúdott, és utána szólt a hír hozójának_
– Lányt mondott, biztos, hogy nem fiú?
A megszólított megpenderült és kicsit arrogánsan válaszolt:
– Biztos. Tudja 36 éve vagyok bába, bizonyos külső jegyekből meg tudom állapítani egy újszülött nemét!
József próbálta menteni a helyzetet és gyorsan azt találta mondani:
– Esetleg elcserélhették…
Erre csak egy becsapódó ajtó jött válaszként. József utána gondolt, talán ezt nem kellet volna mondani, de annyira váratlanul, felkészületlenül érte a hír. Agyát lassan elöntötte a pulykaméreg, becsapottnak érezte magát. Pont neki született lánya, mindenki ki fogja röhögni, hogy csak egy lányt tudott összehozni. A mérge egyre magasabbra szökött, a folyósó szemetesébe hajította a virágot és dúlva-fúlva otthagyta a szülészetet.
Betért az első kocsmába és pocsolyarészegre itta magát. Amikor kijózanodott, haragja tovább is mérgezte a lelkét. Amíg haza nem engedték nejét és a kicsit, tüntetőleg távol maradt a látogatástól. Aztán elérkezett a nap és gyerekzsivaj töltötte meg a házat. József kerülte őket, mintha leprások lennének, pedig tündéri csemetével áldotta meg a sors. Mindig jókedélyű, mosolygós kicsi lélek, ártatlan nagy szemekkel, ez volt az lánya. Felesége, egyszerűen nem értette férje viselkedését, szomorúság töltötte el, hogy az általa annyira vágyott boldog család csak csalóka ábránd maradt.
József öntelt haragjában már azt fontolgatta, hogy elhagyja a családot, de nem érzett ehhez magában elég barátságot. Haragját magába ásta, a maga esetlen módján alkalmazkodott a körülményekhez. Ímmel-ámmal részt vett a gyereknevelésben, de úgy mintha fia lenne: labdarugdosás, indiánosdi, autószerelés apával.
A kislány valahogy felnőtt, bár út közben valahol elveszítette gyermeki báját és azok a nagy szemek is csak szomorúságot tükröztek. Elmaradozott otthonról, elkeseredetten kereste a meg nem kapott szeretetet. Még fiatalon megtalálta a másik felét és végleg elhagyta a szülői házat.
József megkönnyebbülést érzett, újra közelebb került feleségéhez. Az asszony még neheztelt férjére, de jól esett neki a kényeztetés, amibe férje részesítette.
Teltek az évek, Józsefet továbbra sem érdekelte lánya sorsának alakulása. Az asszony rendszeresen tartotta kapcsolatot lányával, segítette, amiben csak tudta. Eleinte mindenről beszámolt férjének, de mikor látta, hogy süket fülekre talál, feladta ezt a szokását.
Egyik este, amikor hazaért a lányától az anya, csendesen sertepertélt a lakásban, tette a dolgát. József az újság takarásában alibizett. Az asszony váratlanul megszólalt:
– A lányod megajándékozott egy fiú unokával…
József kezéből kiesett az újság.
Hajnalka éppen a babát tette tisztába, amikor csöngettek.
– Drága kinyitnád az ajtót!
– Lihegek…-szólt vissza az ifjú apa – majd ahogy szélesre tárta a bejáratit, visszakiabált:
Anyukád, azaz szeretett anyósom az!
– Gyere anya, liberózok!
Ketten folytatták a félbemaradt folyamatot, miközben örömteli mosollyal figyelték a törpe minden mozdulatát. Az anya váratlanul megszólalt:
– Apád is itt van, csak lenn maradt a kocsiban, nem mert feljönni…
– Anya, befejeznéd? –szólt Hajnalka és elrohant. Kisvártatva, az apjába belekarolva érkezett meg, és hellyel kínálta őt. Az öreg láthatóan zavarba volt.
Időközben a popsi friss pelenkát kapott és a tiszta érzés mosolyra fakasztotta a kicsit.
Hajni az apja kezébe adta az unokáját, aki nem bírt magával és bármennyire szégyellte is eleredtek a könnyei.
Ezentúl, szinte mindennapos vendég lett a lányáéknál.
Egyik alkalommal, amikor kettesben maradt apa és lánya, József kiöntötte a lelkét:
– Tudod, hogy mikor először jöttem hozzátok, nem tudtam visszafojtani a könnyeimet, az csak részben szólt annak a boldogságnak, amit az unokával okoztál nekem. Inkább egy nagyfokú szégyenérzet szakadt fel bennem, mégpedig azért, ahogy veled viselkedtem. Nem tudtam megbocsájtani, hogy nem fiúnak születtél, pedig nem te tehettél erről. Mégis úgy fogadtál, mint egy lány, aki büszke az apjára, pedig nem érdemeltem meg.
– Apa. Hazudnék, ha azt mondanám gyerekkoromban nem hiányoztak a cicás odabújások, ahogy egy normális családban apa és lánya között természetes, de megértettem, hogy te fiút szerettél volna. Sajnos bárhogy igyekeztem, béna voltam a fiús dolgokban és ezért csak önmagam okoltam. Én szerettelek, nem tudtam rád haragudni soha sem. Örülök. hogy a fiam kellett ahhoz, hogy egymásra találjunk. Bár az elveszett éveket nem pótólhatjuk, azért a kárba veszett időt újra élheted az unokáddal…