Cudar idő van, állapította meg, csak úgy magának, és egykedvűen nézte az ablakon át elé táruló kisé ködös, zúzmarás tájat. Hó nem esett, csak barátságtalan hidegnek tűnt odakinn, legalábbis innen a jó meleg szobából. Aztán figyelmét ismét a monitoron előbukkanó képekre, adatokra próbálta összpontosítani. Monoton, csak unalmát elűzendő, keresgélt a neten.
Váratlanul, ismerős kép bukkant fel, nem is tudta hogyan, vagy mit pötyögtetett a keresőbe, de szülőfaluja honlapjára akadt. Régi idők iskolai fotói címmel, egy távolról fényképezett leány osztály végzős tanulói néztek rá, középen tanítónőjükkel. 1958 végzős diáklányai.
A kép kicsiny volt a leányok arcát nem igen lehetett felismerni, de ahogy a kurzorral kíváncsian végigtapogatta őket felvillantak neveik. A harmadik sor második leányához érve, nagyot, szárazat kellett nyelnie.
Nem is akarta elhinni, bár nem ismerte fel, az idegen, életlen, copfos leányfejet amely a képről nézett rá, de a kurzort ráhúzva, az ő, neve villant föl. Többször is megismételte. Mindannyiszor ugyanaz a kedves név.
– Muszáj leírnom a nevét. Nem tudom él-e még.., Tűnődött. Remélem igen, és remélem, nem sértem meg vele, de muszáj leírnom a nevét-, gondolta.
Csikós Irénnek, Incinek, hívták.
Egy iskolába jártak. Inci kettővel felette. Ő nem ismerte, bár biztos többször is látta, de mivel nem egy felé laktak, és idősebb is volt nála, valahogy nem kerültek egymás közelébe, vagy csak nem számítottak egymásnak.
Ő az általános iskola elvégzése után elkerült a településről ahol mindketten éltek és csak két év elteltével került újra vissza.
A település kultúrházának építkezésén dolgozott. Esténként a helyi TSZ. irodájába jártak TV-t nézni. Ebben az időben 1962-t írtak, még igencsaj újdonságnak számított a TV. Valószínűleg nem is volt több a településen. Amikor adás volt, esténként nagy számban gyűltek ott össze.
Itt ismerkedett meg Incivel. Inci kezelte a készüléket. Állított rajta, ha futott a kép, vagy ha túl hangos, illetve halk volt. Otthonosan mozgott az egész székház területén, mindenkit ismert, és őt is mindenki ismerte.
– Rajtam kívül-. Idézte fel magában.
Nem emlékezett már, megismerkedésük körülményeire, csak arra, hogy egy idő után úgy keresték egymás társaságát, mintha örök idők óta ismerték volna egymást. Még nem randevúztak, de ha bárhol, bármikor összetalálkoztak, azonnal egymás mellé csapódtak. Sokat beszélgettek, meséltek egymásnak. Ő arról, merre járt, mit csinált az elmúlt két év alatt, Inci, meg arról, mit dolgozik, hogyan próbálja egyben, és itthon tartani, a faluból egyre inkább elkívánkozó fiatalok közösségét. Hogy volt egy komoly udvarlója, nem volt szerelmes belé, inkább a szülők hozták őket össze, de igazából ő sem ellenkezett.
Már az eljegyzés is szóba került, és most pár napja szakított vele. Két évig tartott.
– Szüleim nem örültek, de elfogadták döntésemet. Mondta
Szilveszterezni, már együtt mentek. A szilveszteri bál az iskola tornatermében volt. Sokan voltak, mindenki jól szórakozott. Hajnaltájt mentek haza, ekkor csókolóztak először. Bár nem is volt ez igazi csókolózás, inkább csak puszilgatták, simogatták egymást, de lelkük összeért, megmártózott egymásban.
Tavasszal elkészült a kultúrház. Elkészülte azt is jelentette, hogy az ott dolgozó helyi fiatalok, lehettek úgy négyen-öten, elvesztették munkájukat.
– Mindig éreztem, hogy el fogsz menni, mondta esti találkozójukon Inci szomorúan, és szeme könnyben úszott.
– Nem mondtam neked, de miattad hagytam ott előző udvarlómat. Akkor még nem voltam szerelmes beléd, csak általad jöttem rá, hogy valami más is kell egy kapcsolathoz, mint ami vele volt.
-2-
– Drága-drága, húztam magamhoz, és puszilgattam könnyes szemeit. Bárhová is megyek, sosem foglak elhagyni, mondtam. Emlékezett vissza arra a régi-régi estére, és mereven bámulta az ablakon túli zúzmarás tájat.
És ezt nemcsak azért mondta akkor, hogy vigasztalja, komolyan is gondolta. Ekkor már olyan volt a kapcsolatuk, hogy el sem tudta képzelni, hogy valaha, más iránt is úgy érezzen, mint Inci iránt. Ezt teljességgel lehetetlennek tartotta.
– Ezt most csak azért mondod, hogy vigasztalj, mondta, könnyein keresztül Inci, de már mosolygott és magához húzta őt.
Ő, két nap múlva elutazott. Egy közeli városban talált munkát, és albérletet, de minden hét végén hazautazott és a szombat illetve vasárnap estéket együtt töltötték.
Inci néha írt is neki. Egy alkalommal fényképet is küldött. Nagyon szép volt rajta. Szép szemeivel magabiztosan, bizakodón nézett a világba. – Csak neked – írta a kép hátuljára.
Sokat, szeretettel nézegette ezt a képet.
Nyáron pár napot otthon töltött. Minden este találkoztak. Sétáik során, vagy itt-ott leücsörögve, sok mindenről beszélgettek. Filmről, könyvről, zenéről, ismerőseik, barátaik viselt dolgairól. Vagy csak hallgattak. Nézték a csillagokat, magukba szívták az éjszaka illatait, hallgatták neszeit. Nem vágyódtak másra, csak együtt lenni. Fogni egymás kezét, hallgatni egymás hangját, lélegzetét, érezni egymás közelségét, és soha, de soha, el nem válni.
Egyik éjszaka elmentek a templomkertbe. A templomkert egy rendezett, de elhagyatott hely volt. A nyári melegben leheveredtek a fűre. Csókolóztak, közben ő, elkezdte vetkőztetni a lányt.
Nem ellenkezett. Ő is levetkőzött. Próbáltak szeretkezni. Valahogy nem sikerült. Biztos én vagyok a hibás, az ügyetlen, gondolta ő, és talán szégyellte is, de ez csak egy futó gondolat volt.
Nem is kerültek igazán izgalomba. Felöltöztek, és mintha mi sem történt volna, egyikünkön sem hagyott semmiféle nyomot, rossz szájízt, a kudarc. Valahogy úgy tekintették, mintha csak valamit vásárolni szerettek volna, de nem volt nyitva az üzlet, se nem örültek, se nem bosszankodtak a történteken, nem is beszéltek róla.
Később, talán egy hónap múlva, egy hét szabadságra utazott haza. A szabadság minden estéjét együtt töltötték. Egyikük sem kívánt többet az együtt töltött időnél
A találkozások úgy történtek, hogy ő elmentem Inciék házához, füttyentett, mire Inci kijött. Egyik alkalommal is így történt, ez egy szombati nap volt. Füttyentett, mire Inci apja kiszólt, – gyere be – bement.
Még örült is, hogy megismerkedik a családdal. Bár látásból ismerte őket, de soha nem volt még náluk.
Inci apja durván nekiesett.
– Mit akarsz a lányomtól? Kérdezte indulatosan. Ő kezdte volna mondani, de az nem hallgatta meg, durván kilökdöste a házból, meg is ütötte.
Teljesen le volt taglózva. Egész éjjel nem aludt. Másnap arra járva, meglátta az apát az utcán, kerékpárral ment valahova. Megállította.
– Mire volt jó a tegnapi, kérdezte, de az apa, kitért a válasz elől.
– Hagyd békén a lányomat, ripakodott rá, majd felült a biciklijére és otthagyta.
Továbbra is találkozgattak Incivel, de titokban, és egyre ritkábban. Egész megváltozott. Magabiztossága eltűnt, látszott rajta a félelem. Félt vele lenni, félt az apjától. Bár kétségbeesetten próbált továbbra is ragaszkodni, de egyre jobban félt.
Mind ritkábban találkoztak. Talán fel kellett volna ajánlania, gondolta később, hogy költözzön hozzá. A főbérlőjével, aki egy idős néni volt, bizonyára meg lehetett volna egyezni, de nem tette. Túl fiatal volt.
Később hallotta, hogy Inci otthagyta a TSZ. irodát, és elköltözött a faluból.
Ekkor már ő is egy másik városban élt.
Ennek több mint ötven éve, ennyi ideje nem látta.
-3-
A fényképet, amit egyszer levélben küldött neki, odaadta egy fényképésznek, hogy nagyítsa ki és keretezze be. Ki is fizette, előre.
Mikor elment érte, a fényképészüzlet bezárt, a fénykép pedig többé nem került elő. Csupán a régi boríték és a levél maradt meg, amit Inci, ötvenegynéhány évvel ezelőtt küldött neki.
Hosszú évtizedeken át kísérte Inci emléke, amely már-már elenyészni látszott, amikor ez a szerencsétlen keresgélés a neten, előhozta szülőfaluja honlapján azt régi képet, amelyen Inci is rajta volt osztálytársaival.
Oly parányi és elmosódott a régi kép, csupán a névjegyzékről tudja, hogy a harmadik sorban a második lány Inci. De most, hogy tudja, látni véli arcán a magabiztos bizakodó tekintetet. Párás szemmel bámulja, felidézi, elképzeli a régi időket, embereket, és szíve összefacsarodik.
– Hol volt, hol nem volt, mormolja, magában, és reszkető kézzel próbálja simogatni, a képernyő mögötti piciny kedves arcocskát.
6 hozzászólás
Kedves nosztalgikus történet. 🙂
BÚÉK!
Ida
Köszönöm kedves Ida, Neked is minden jót kívánok az előttünk álló 2016-os eszetendőre.
Szeretettel, Zsenál
Nagyon,nagyon szép!
Fájdalmas!
Nosztalgikus!
Gratulálok:sailor
Köszönöm a gratulációt Salior, Tőled kiváltképp jól esett.
Üdvözlettel, Zsenál
Szép történet, és bizony sokunk számára ismerős. A számítástechnika nem csak az egész világra nyitott ablakot, hanem a múltra is. A múlt egy-egy elveszett, elfeledett darabkája felbukkan a monitoron, néha egy tudatos keresés révén, néha meg a sors különös fintoraként.
Egyféle, a múltba néző időgépként is lehet használni a számítógépet, megnézni rajta a régi lakóhelyeket, megkeresni a régi barátokat, ismerősöket, szerelmeket, elmerülni az emlékekben.
Talán Csikós Inci is beírja egy keresőbe valahol az ő nevét…
Judit
Talán, kedves Judit, de már mit sem ér, hisz az Ő tekintetében, ahogy Vajda a " Montblanc " ember írta, „nem az elveszett – Az el nem nyert éden fájdalma van.”
Köszönöm az értékelést, Üdvözlettel, Zsenál