Igen mutatós asszonyka volt Julcsika. Isaszeginé, aki a főnök titkárnője volt, nyugdíjba ment, és Julcsika lett az utódja. Előtte is a cégnél dolgozott, telexes volt. Amolyan sokadik a sorban. Azonban mióta titkárnővé lett, kivirult.
Más lett a frizurája, másképp öltözködött, adott magára. Viselkedése is más lett. Magabiztosabb, mosolygósabb, sőt, udvariasabb, kedvesebb is. Jelenség volt, ahogy ruganyos járásával végig tudott vonulni az igazgatóság folyosóján.
Amennyiben az Abbás Agnethának, – és ez, állítólag széles közvélemény kutatáson alapult-, volt Európa legszebb feneke, úgy Julcsikáé, a második legszebb. Muszáj volt utána fordulni.
Gyakran jártam azelőtt is a főnök előszobájába, de Julcsika beköltözése óta egyre gyakoribbá váltak ottani halaszthatatlan ügyeim.
Gyorsan meg tanultam kedvébe járni. Pár hét elteltével már tegeződtünk. Már nem volt egészen fiatal, inkább középkorú. Fülében diszkrét, de mutatós fülbevalót, csuklóján vékony karperecet hordott. Éj fekete, eleven, meleg szeme volt. Jól esett belepillantani.
Pillantásaimat viszonozva, várakozón nézett a szemembe. Tekintete mélyén valami elnyomott, eltitkolt, buja vágyat véltem felfedezni, ami nagyon vonzott engem. Észrevette.
Nem volt fecsegős, inkább tartózkodó típus, de én megtaláltam vele a hangot, így gyakran, és sokat beszélgettünk. Egy idő után észrevettem, hogy a titkárságra leadott ügyeim gyorsabban intéződnek. Házi rendezvényeken, vagy a cég fontos eseményein is, mindig valamilyen megkülönböztetett helyzetbe hozott.
Magam, az igazgatási osztály munkatársaként, egy vezető nélküli osztályon, bár kinevezve nem voltam, olyan elfogadott osztályvezetőként dolgoztam. A titkárság, Julcsika irodája, az én irodám második szomszédja volt. Egy-két hónap múlva már úgy jártam be hozzá, mintha ott lenne a munkahelyem. Többen meg is jegyezték, nem minden él nélkül, – túl gyakran látni itt téged-.
Egy alkalommal, mikor a főnök valamiért kijött az irodájából és épp Julcsikával trécseltem.
Félig komolyan, félig tréfásan kifakadt.
– Nem foglalja le túlságosan a titkárnőmet Péter?
– Nem, főnök, előzött meg a válasszal Julcsika, én hívtam, nem tudtam kinyitni az egyik iratszekrényt.
– Hát igen, ezek a mai tömegbútorok, mosolygott a főnök kétértelműen.
– Legyen szíves, szóljon a főmérnöknek, hogy hozza be az új gyártmány dokumentációját, mondta Julcsikának, és visszament az irodájába. Magam is visszaódalogtam a sajátomba.
Julcsikának volt egy barátnője, aki a termelési osztályon gépírónőként dolgozott. Magdinak hívták. Magdi is folyton ott trécselt a titkárságon. A főnők valamiért kedvelte. Julcsika ezt kihasználva, addig sündörgött, míg a főnők áthelyeztette Magdikát a titkárságra, mondván Julcsika túl elfoglalt, szüksége van segítségre.
Ettől az időtől fogva én kevesebbet jártam a titkárságra, Julcsika viszont többet az én irodámba. Előbb különböző álügyekkel, később már nyíltan. Jött, leült, beszélgettünk.
Többnyire a gyerekeiről beszélt, egy tíz éves leány, és egy nyolc éves fiúgyermeke volt, mindketten egy iskolába jártak. Férje, közigazgatásban dolgozott.
– Gyorsan eljár a keze, ha a gyerekek rosszalkodnak, mondta.
– Türelmetlen velük, inkább csak a haverok, meg a sörözés érdeklik, ahelyett, hogy velük foglalkozna.
– Minden férfi ilyen, állította meggyőződéssel, rövid szoknyáját igazgatva, amely épphogy eltakarta formás combjait.
– Gyorsan csinálnak egy-két gyereket az asszonynak, akinek aztán ezekkel megvan az elfoglaltsága, ők pedig, új kalandok után járnak.
– No, azért a hölgyeket sem kell félteni egy kis kalandtól, próbáltam védeni a férfimundér becsületét, mire megsértődött.
– Nem is jövök többet, te se gyere, mondta kacéran, és kilibbentette magát az irodámból.
-2-
Nadrágot, szoknyát felváltva viselt, de akár egyik, akár másik volt rajta, számomra, és ezzel sokan voltunk így, lélegzetelállítóan kívánatos volt.
Bizonyos termékünkhöz, egy NDK – akkor még volt ilyen– cég gyártott alkatrészeket. Ettől a cégtől egyszer, egy háromtagú küldöttség látogatott hozzánk, bizonyos műszaki változtatásokkal kapcsolatos egyeztetésre.
Két úr és egy hölgy érkezett, mindhárman műszakiak. Főmérnökkel, technológusokkal és a termelési osztály vezetőjével tárgyaltak, egy a termelési osztályon dolgozó, németül jól beszélő munkatárs segítségével.
Munkájuk befejeztével, három napig voltak, a főmérnök búcsú partit kívánt adni a cég klubjában. Megszervezésére Julcsikát bízta meg.
Julcsika addig mesterkedett, hogy engem is meghívtak. Hidegtál, vörös és fehérbor, valamint sör volt a menü. A parti folyamán, a férfiak műszaki megoldásokon való rágódásai, unalmassá váltak számunkra, így mi, Julcsika, az NDK-s hölgy és én, külön húzódva, az NDK-s, és a hazai viszonyok különbözőségén, az ottani és itteni árakról, no meg a divatról, zenéről cseréltünk eszmét, már amennyire ez, az én német tudásomból kitellett.
Az NDK-s hölgy korunkbeli szőkeség volt. Sört ivott.
– Gesundheit, cum wol – cum wol, emelgettem felé sűrűn a poharam, amit ő egyre szélesebb mosollyal fogadott, nagyokat kortyolva söréből. Julcsika kíváncsian figyelte társalgásomat a szőkével.
A parti végeztével, már késő éjjel, megbeszéltük, hogy a vendégeket a főmérnök, Julcsikát pedig én viszem haza.
No, végre, eljött az én napom, gondoltam borzongó izgalommal. Lakásuk felé hajtva, az ülésen átnyúlva, a kezét magamhoz húztam, és ujjait puszilgattam. Nem ellenkezett. Sőt, meg-megsimogatta arcomat. Lakása közelébe érve egy világítás elöl eltakart helyre, egy fodrászüzlet fala mellé parkoltam. Még szinte mozgott a kocsi, amikor kipattant az ajtón, és egy kurta köszönéssel, elfutott a lépcsőháza felé.
– Ne haragudj, mondta őszintén sajnálkozva, másnap az irodámban.
– Nem tudtam volna beérni egy-két csókkal, meg aztán mindig jöhet is valaki, a férjem pedig nagyon féltékeny, tette hozzá.
– Ő, lófrálhat bármerre, de az én mozgásomat árgus szemekkel figyeli.
– Miért hagyod, fakadt ki belőlem.
– Te ezt nem értheted, ne is beszéljünk róla, de most mennem kell, majd jövök, és elrohant.
Mámoros érzés fogott el. Az egész beszélgetésünkből nekem az jött le, hogy esetleg, majd, valamikor, egy-két csóknál többre is számíthatok. Aznap nem jött már.
Pár nap múlva, azzal állt elő, hogy megbeszélte a főnökkel, pénteken felmennek Magdikával Pestre egy két dolgot vásárolni. Mivel egy nap nem lesz elég, éjszakára megszállhatnak a cég által bérelt lakásban, amely arra szolgált, ha a cég valamely munkatársa nem képes egy nap alatt elvégezni hivatalos teendőit, ne kelljen szállodáznia, hanem ott megszállhat.
– Te pedig, vetett rám olyan pillantást, hogy az ablakon is kiugrottam volna, ha azt kéri, kiveszel egy nap szabadságot, és elviszel bennünket.
– Jó lesz így?
– Hogyne, persze, szívesen elviszlek benneteket. Válaszoltam lelkesen.
Úgy is történt, pénteken reggel egy megbeszélt helyen találkoztunk. Már mindketten ott vártak egy-egy utazótáskával a kezükben. A táskákat betettük a csomagtartóba, Julcsika mellém, Magdika pedig a hátsó ülésre ült.
Nem tudom Magdikával mit beszélt meg velem kapcsolatban, de egész úton úgy viselkedett, mint aki egy régi szeretővel szerelmi légyottot tervez.
-3-
A Luxus áruházban vásároltak. Vásárlás után, megkerestük a szállásunkat, amely Budán, a Varsányi Irén utcában volt. Elég körülményesen, de megtaláltuk. Már kezdett szürkülni, mikor gyalog, elindultunk éttermet keresni. Hamar találtunk is, és megvacsoráztunk. Bakonyi bordát ettünk, és vörösbort ittunk hozzá.
Épphogy befejeztük az étkezést, a lányok kimentek a mosdóba. Mikor visszajöttek, Julcsika már nem is ült le, hanem hanyagul kérdezte, vagy inkább odavetette Magdikának.
– Akkor te most maradsz még egy kicsit, aztán majd jössz, jó?
– Persze, csak menjetek, nézett ránk Magdika vigyorogva.
A lakásba érve hátulról átöleltem. Megfordult, szép szemeivel furcsán, fürkészve nézett rám.
– Biztos, hogy kellek én neked? Válaszra már nem jutott idő, egymásnak estünk.
Ezt követően, ahol, és amikor csak alkalom adódott, kihasználtuk. Egy napon azzal lepett meg, hogy ma, sokáig ráér, férje elutazott, a gyerekekre pedig édesanyja vigyáz.
Munka után, elvittem, egy, a a városunktól Pár tíz kilométerre fekvő településre, amelynek cukrászdájában finom süteményeket és fagylaltot készítettek.
Hazafelé jövet, már kezdett esteledni, de még világos volt, amikor a települést elhagyva, Julcsika az ölembe kezdett matatni. Kibontotta az övemet, és a nadrágomat, alsónadrágostól, megemelkedéssel én is segítettem, a térdemig lehúzta, majd áthajolt, és kéjes nyögdécseléssel kedvét kezdte tölteni az ölemben.
Én vezettem, ő nyögdécselt. Ez így ment több kilométeren át.
Egyszer csak, egy kanyar után, látom, hogy két kocsi áll az út szélén, mindkettőnél egy-egy rendőr. Oly hirtelen történt, hogy már nem volt időm semmire, már túl közel voltak. Kitettem az irányjelzőt, hogy kikerüljem őket, ám az egyik kocsi mellől egy karszalagos segédrendőr lépett elő, és megálljt intett.
Julcsika, mindeközben, mit sem tudva a megváltozott helyzetről, továbbra is kéjesen dorombolt az ölemben. Visszavettem az irányjelzőt és beálltam az előttem álló kocsi mögé, amelynek lehúzott ablakánál egy rendőr nézegette az okmányokat.
Julcsika fölocsúdott a fékezésre. Fölegyenesedett, és elhűlve figyelte a kialakult helyzetet.
A segédrendőr komótosan lépkedett felénk. Én próbáltam feltűnés nélkül felrántani a nadrágom, de az övem beleakadt az ülést állító karba, és nem engedte. Péniszem még nem vett tudomást a megváltozott körülményről, és folytatásra várva, hetykén ágaskodott a kormány alatt.
A segédrendőr már a kocsi elejénél tartott. Kínomban lehúztam az ablakot, és felsőtestemmel próbáltam eltakarni szeme elől felajzott állapotomat. Julcsika is észbe kapott. Volt rajta, a blúza fölött, egy kötött mellény, azt gyorsan lekapva, az ölembe terítette.
– Jó estét kívánok, gépjármű ellenőrzés, állt meg mellettünk a segédrendőr.
– Autókázunk-autókázunk kedélyeskedett.
– Igen-igen vigyorogtam ostobán, és egyre azon drukkoltam, nehogy olyasmit kérjen, amiért ki kell szállnom.
– Forgalmi engedélyt, személyi igazolványt, jogosítványt kérek, sorolta.
Julcsika okos volt, nehogy el kelljen mozdulnom az ablaktól, gyorsan kivette a kesztyűtartóból az irattartót és a kezembe adta.
Kivettem a kért okmányokat és odaadtam a segédrendőrnek. Fontoskodón, sokáig nézegette. Közben észrevettem, hogy az első kocsit igazoltató rendőr végzett, és lassan felénk közelít.
– Elakadásjelző, elsősegélynyújtó doboz van? Éreztem, hogy tarkómon elindul egy verejtékcsepp a nyakam felé.
– Van, van, bizonygattam. A csomagtartóban. A rendőr megállt az előttünk levő kocsinál, aztán meggondolta magát, és felénk közeledett.
– Biztos, kérdezte, és átható tekintettel meredt rám.
– Elhiheti nekünk, biztos úr nézett rá Julcsika bájos mosollyal.
– No, jó, most az egyszer.
– Menjenek, adta vissza az okmányokat.
-4-
– Ezt megúsztuk, nézett rám Julcsika nagyot sóhajtva.
– Meg, mondtam, majd egy újabb kanyar után megálltam és felhúztam a nadrágom.
Több kalandom nem volt Julcsikával. Jött a rendszerváltás, cégünket felszámolták. Ö is, én is, másfele sodródtunk.