Hiányzol..vagy mégsem?

Ülök a szobában. Merengek a semmibe, réveteg, élettelen tekintettel.
A hiányodon rágódom. Azon, hogy mit is jelentettél, jelentesz számomra,
amit nem tudtam felfogni, míg mellettem voltál. Már arra sem emlékszem, hogy volt idő, mikor nélküled éltem.
Éltem, léteztem úgy, hogy te semmit nem tudtál rólam, én semmit nem tudtam rólad. Éltünk. Külön.
Aztán valami történt. Megismerkedtünk, s szép lassan az idő folyásával együtt összenőttünk. Egymás életének részeivé váltunk.
Lényem részévé váltál. Testeddel is, lelkeddel is. Minden egyes, semmi máshoz nem hasonlítható szeretkezésünk alkalmával épültél testembe, lelkembe pedig folyamatosan nőttél. Először egy kis mag voltál csupán, s szárat eresztettél, megnőttél. Lombosodtál bennem, s kiteljesedtél. Lelkemmel tápláltalak, én voltam a talajod, bennem eresztett gyökeret az, ami mára vagy, s amivé lenni készülsz. Hiányzol. Hiányzik a szép szemed boldog tekintete, mellyel rám néztél, s bűvöletbe ejtettél. Már nem nézel rám, csak hamisan s vádlón. Boldog volt a szemed akkoriban. Szemed boldogságának kék tengerében fürödtem, úsztam. Mit úsztam, repülő hallá változtam, s repkedtem a boldogságtól. Szemeid fényében fürödtem. s te hagytad. Mit hagytad, te akartad, te fürdettél, mikor láttál s rám néztél.
Hiányzol. Hiányzik a hangod, mikor szerelmesen lihegtél, sóhajtottál fülembe, miközben eggyé váltunk. Hiányzik szerelmi vallomásod, hiányzik azaz egy szó, mely már Isten tudja, mikor hagyta el utoljára ajkaidat úgy, hogy nekem mondd: szeretlek… Hiányzik hamvas ajkaid csókja, melyek, mint a dértől hideg, fagyos reggeleken rázkódó faágak, úgy remegtek ajkamon. Hiányzik, hiányoznak a végtelen morgások is, mikor, mint ordas szél, üvöltöztél, hogy "már megint nem vetted le a cipődet… már megint nem hajtottad le a wc ülőkét, már megint rágyújtottál…stb…" mint ahogy az lenni szokott amolyan együttéléseknél. Bár sose éltünk együtt. Mire megtehettük volna, már nem akartad. Különváltál lelkem táptalajától, s külön lángon kezdted élni az életed, melyben már nem kaptam szerepet. Csak mellékszereplője voltam, mint ahogy az életem is mellékessé vált számodra. Hiányzol. Az életet jelentetted számomra, maga voltál a létezés csodája.

Már nincsen, vége van, ahogy az esőcseppeknek is végük van, amint a földre hullanak. Hiányzik gyenge karjaid erős szorítása, melyekkel egykor olyan nyugtatóan, s biztonságot adóan szorítottál magadhoz, ahogy a fűzfaágak ölelik földre lógva a fűcsomókat. Hiányzik tested minden porcikája, hiányzik a testeden végiggördülő izzadtság cseppek illata, érintése. Annyira hiányzik, mint vak embernek, hogy lássa a napfelkeltét, mert te az élet vagy nekem. Benned leltem magamra, ahogy te is magadra leltél bennem. Már nem így van. Hagyjuk, hogy miért, hogy ki tehet róla. Én megpróbáltam megtenni a lehetetlent, megpróbáltam újra szívedben élni, de sajnos csak üres szoba volt szíved, amit épp más rendez be magának. Nem lakhatok ott már többé, ahogy lakásom sincs, ahol azt mondom, otthon, haza. Szíved sincs már, mi menedéket nyújtana szerelemtől vérző, alig lüktető kis szívemnek. Mert hiányzol. Nincs már semmi, mi velem összekötne. Ilyen gondolatok járnak a fejemben. A szívem tépik a láthatatlan keselyűk, melyek csak érzelmeimből táplálkoznak. Nem baj, ők legalább jól laknak velem. Szívem eléjük tárom, abban bízva, hátha mire megemésztik szívemet, már nem fogsz fájni sem. Mert nem csak hiányzol, fájsz is, nagyon. Fáj a hiányod. Emlékszem, mikor régen egyszer telefonba mondtad: Annyira hiányzom neked, hogy az fáj. Akkor még nem tudtam, mit jelent. Mára nem csak tudom, élem is ezt a fájdalmat, a nap minden órájában, percében. Alig várom, hogy leperegjen életem homokórájában az utolsó szem homok is, hogy végre elmúljon tőlem ez a keserű pohár, mely az irántad érzett szerelemmel, s a hiányoddal van tele. Majd akkor talán, ha elmúlik, eltörik ez a pohár, s mindaz, mit irántad éreztem, szertefoszlik a semmiben, ahogy én magam is, s nem kell többé ezt éreznem. Nem csak fáj, félek is. Mi van, ha mindez megtörténik, s rájövök, a halállal nem tűnök el, nem oszlok szét a semmiben, hanem cipelem magammal tovább lelked lenyomatát magamba égetve, s vakon kereslek odaát, hogy újra veled együtt lehessek. Vagy mégsem? Bizakodom. Reménykedem. Várom hangod, ahogy szólítasz a konyhából: Édesem, kész a kávé, gyere mert ki fog hűlni. Persze, hogy ki fog hűlni, hisz minden, ami forró, egyszer lehűl, s már nem az igazi. Veled is, benned is ez történt, hogy ami egykoron izzott, lángolt irántam a lelkedben, szívedben, az mára megfagyott. Én a világot okolom, te engem okolsz, ami felesleges. Volt, nincs. Lenni, vagy nem lenni, már csak ez a kérdés. Érdemes-e lenni úgy, hogy a szerelmem fénye, melyet irántad érzek, már senkit és semmit nem világít be, nem ragyogja be életed, mint éltető aranyszínű álmos napsugár. Érdemes-e így, reménytelenül szeretni? Vagy érdemesebb-e inkább nem lenni? Ez itt a kérdés. A válasz te magad vagy. Tedd fel a kérdést mélyen magadban, s add meg rá a választ is. S élj úgy, ahogy választottál. Egyedül. Egymagad. (Titkos szeretőkkel körbeölelkezve, akik lopják majd mástól a percet, hogy veled legyenek, de jó is lesz akkor neked. Nem kell függni senkitől, egyedül, de mégsem magányosan, még ölelésre is találsz, bárhol jársz. Te élvezni fogod, tetszeni fog, nekem viszont fájni. És belehal a magányos, szerelmes szívem. Akkor és ott. Csak is érted.