Hibák

Az utolsó.

Nem hittem volna, hogy valaha ismét találkozunk, azok után meg főleg nem, hogy alig tíz perce hajítottam ki a fickót negyvenkettedik emeleti irodám ablakán. Ez a fasz, azt hiszi, hogy mindent megengedhet magának? Nem tudom, hogyan élte túl egy karcolás nélkül a zuhanást és azt sem, hogyan ért vissza a rohadék ilyen hamar, azt meg végkép nem értem, mit keres nála a pisztolyom.
– Csodálkozol Gordon? Látom soha sem nézed meg, mi van az ablakod alatt.
– Azt hiszem ezek után, biztosan megfogom. – Feltéve, ha lesz még „ezek után”! Tettem hozzá gondolatban.

Az elsők.

Kicsit nagyon előre rohantam az eseményekkel, pedig a történet nem itt kezdődött el, vagyis a hely stimmel csak az idő nem. Az a nap sem különbözött a többitől, amint beértem irodám meghitt, kiváló lakberendezők által kreált nyugalmába, a szokásos feladatok vártak rám, papírmunkák. Alig egy órája lehettem bent, amikor titkárnőm jelezte, hogy egy fiatalember akar velem beszélni és már több napja jár ide, hogy végre fogadjam. Hát fogadtam.
A srácból áradt a magabiztosság, egyfajta hév, a lendület. Egyből rokonszenves lett. De azt hiszem, most óriásit csalódtam benne. Az a sok diploma és ajánlás, semmit sem ér, ha az ember maga, egy gyarló féreg. Rengeteg munkám fekszik az üzletben, és egész jól ment, még akkor is, amikor minden más hasonló cég elbukott. A srác mégis hozott bele egy kis életet. A marketing és reklám igazgatóm lett, és munkájával az amúgy sem kis forgalmunkat a négyszeresére növelte. Akkor úgy láttam jónak, ha egy kicsit közelebb engedem magamhoz, behálózom, még több lendületet préselek ki belőle. Meghívtam vacsorára a házamba. Szédítő dumája van, aki hallja padlót fog tőle, de legalábbis ágyat.

És még egy.

Ebédszünet volt ma, amikor belépett hozzám, az irodába. Lezseren levágta magát velem szemben.
– Szervusz Philip! – köszöntem rá – Mi járatban?
– Szervusz! Van egy kis problémám. Egy kis apróság, de elég sokban érint Téged. – mondta és valami cinikusságot véltem felfedezni a hangjában.
– Ki vele, elég sok dolgom van ma még!
– Azt hiszem akkor az lesz a legjobb, ha rögtön a közepébe vágok. Tudod – itt egy pillanatra megállt – a feleséged és én, már jó ideje elég szoros kapcsolatban vagyunk egymással.
– Ezt nem igazán értem, kifejtenéd bővebben – miközben ezt mondtam, éreztem, hogy a mosoly kezd lefagyni az arcomról, és ez zavart, szeretek a cégemen belül én lenni a leghülyébb, de azt nem szeretem, ha annak is néznek, márpedig a pillanatnyi tényállás szerint, ez volt a helyzet.
– Várj, hátha így érthetőbb lesz. – felkelt a fotelból és irodám egyik tartozékához, kedvenc hifi berendezésemhez lépett. Zsebéből előhalászott egy diszket és a lejátszóba helyezte. A széles, plazma képernyőn a két ismert alak tűnt fel. A számomra förtelmes eseményképek úgy követték egymást, mint egy harmadosztályú szexfilmen. Éreztem, ahogy a különböző érzések egymást váltogatva vernek tarajos hullámokat viszonylagos nyugalmam tengerén. Miközben Philip, megállás nélkül beszélt, ontva magából rideg, megalázó szavait.
– Miért? Miért így kell megtudnom? – kérdeztem, miközben kavargó gyomrom, tartalmával viaskodtam.
– Fél tőled. Azt akarta, hogy tőlem tudd meg, hogy ne keljen a szemedbe néznie, de mégis tudd, vége van.
A vörös köd, egy pillanat alatt elöntött. Felálltam az asztalom mögül és az ablakhoz sétáltam. Az émelygés egyre erősödött. Kinyitottam a hatalmas üvegtáblát és mélyen szívtam magamba a hideg levegőt. Ettől kissé kitisztultam. A város zaja elnyomta a lejátszó és Philip hangját. Mégis, amikor megfordultam és megláttam, hogy ott áll mögöttem, gesztikulálva, mosolyogva, az-az idegesítő hangja, és háttérben, a képernyőn még mindig folyt azt aktus, elveszítettem az önuralmam. Elkaptam a zakóját és mielőtt meg gondoltamvolna, mit is teszek, kihajítottam az ablakon. Csak egy dologra tudtam összpontosítani, azt a filmet meg kell semmisítenem. A Technics márkájú hifimhez mentem. Kivettem a lejátszóból azt a szemetet és ezer darabra törve a papírkosárba dobtam. Magamhoz vettem a bárpultból egy Whiskys üveget és töltöttem magamnak egy pohárral. Amint megcsapta orromat az aromás, testes párlat gőze a gyomrom végképp felmondta a szolgálatot. Irodám mellékhelységébe rontottam és mindent kihánytam. A keserű kávé a csekély reggeli és az erős gyomorsav, felfelé jövet végig marta a nyelőcsövem és égő fájdalmat, rossz szájízt hagyott maga után.

Más is hibázhat

Kezemben a Whiskyvel hagyom el a wc-ét, és félautomata pisztolyommal találom szembe magam. Általában a fiókomban tartom. Most mégis a csövében lévő feketeséget bámulom, mögötte a remegő kezet, ami tartja, és azt az ideges, csapzott külsejű barmot, aki tartja.
– Téged nem lehet egyszerűen lerázni, igaz?!
– Már próbálták egy páran, mindig megkapom, amit akarok, és ez most is így lesz.
– Mit akarsz még tőlem, a nejem neked már nem is elég?
– Ezek után? Ezt most komolyan kérded? Az életednél kevesebbel már be sem érem. Az enyém vagy. Ki foglak csinálni. Elveszem minden vagyonod, minden tulajdonod. Megalázlak és összetörlek testileg és lelkileg egyaránt. Szenvedni fogsz. – Mint valami megszállott önti magából a szitkokat és az átkokat. Annyira bele merül, saját monológjába, hogy elkezd fel alá járkálni, és közben dicsőíti önnön nagyszerűségét. Nem veszi észre, hogy eközben én a kiutat keresem szorult helyzetemből. Irodám berendezésének egyik, eddig fölöslegesnek vélt darabját, egy modern kortárs szobrász alkotását nézem ki magamnak erre a célra. A kezemben szorongatott pohárból kiiszom tartalmát, és hogy ne áruljam el gondolataimat, lassan elindulok a szobor felé, mintha csak a kiürült poharat akarnám lerakni.
– És mégis, hogyan gondoltad, mindezt? Lelősz és kicipeled innen a hullám? Vagy kidobsz az ablakon? Mert ugye, mondjuk meg őszintén, ez elég nevetségesen hangzik. – össze akarom zavarni, el akarom terelni a figyelmét, és kérdéseimmel csak még jobban felcsigázni. Ami sikerül is. Csak úgy dőlnek belőle a válogatott kínzások és eltűnésem rejtélyesebbnél – rejtélyesebb módozatai. Azt hiszi, hogy azzal a pisztollyal a kezében teljesen a markában tarthat. Téved. Csak egy pillanatra fordít hátat nekem, felkapom, a címe szerint „fagyott angyal”-t (engem inkább emlékeztet egy merev falloszra) és azzal a lendülettel hozzá is vágom. Ha mást nem is, azt sikerül elérnem, hogy a fegyver messze repüljön a kezéből. Aztán rávetem magam. Elesünk. A földön fetrengve ütjük, vágjuk egymást, én főleg az orrát és a fejét célzom. Keményen ellenáll, valahogy sikerül magáról lerúgnia, de olyan erővel, hogy testem kicsúszik az irányításom alól, és fejem lazán pattan vissza a fűtött kerámia padlóról, sötétséget és csillagokat ránt a szemem elé. Mire a sötétség fátyla elvonul, utat engedve az elém táruló képeknek, Philip már talpon van és az általam olyan sikeresen használt művészeti alkotást a kezébe véve, meg indul felém. Lassan közeledik. A nyertesek magabiztosságával. Félig fekvő, félig ülő helyzetem kiváló célpontot nyújthat neki. Megint kiutat keresek. Szemem megakad az egyetlen tárgyon, ami megmentheti az életem, a pisztolyomon. Nem tétlenkedhetek, ha rájön, mit akarok csinálni, ő nyer. Csak egy hirtelen mozdulat, egy fordulás a saját tengelyem körül, egy karnyújtás és érzem, ahogy a hideg markolat lágyan a tenyerembe simul. A szobor a fejem mellett csattan és törik vagy száz darabra. Most rajtam a sor. Sikertelen támadását látva, tehetetlenség szállja meg edzetlen testét, én pedig kíméletlen vagyok, az elszenvedett sértések és a megaláztatás miatt. Rideg szenvtelenséggel fordítom felé a kibiztosított fegyver csövét.
– Engem egy ilyen kis szarházi nem fog kioktatni, többet nem hibázok. – Meghúzom a ravaszt.