Hiénák

Hazafelé tartottam a „közön”, a helyi vegyesboltból, ahová anyám szalajtott valamiért.
„ Köznek „ azt a kis névtelen keskeny utcát hívta a falunyelv, ami két utcát kötött össze keresztül a falun, egyik végén a tanácsházával, másik végén a kultúrházzal.
Lassan a tanácsháza felőli végére értem, innen fordultam volna rá az utcánkra. Az utca végén kis csoportosulás, a falu „elitjének” kamaszkorú fiai, erőtől, egészségtől majd kicsattanó pimasz, önelégült horda.
Vihogva-nyihogva álltak körbe valamit, az utca végén lévő ház falát támasztó kis füves dombon, mint egy csapat hiéna.
Közelebb érek a társasághoz, észre sem vesznek, annyira elfoglalja őket a frissen szerzett játék.
A kör közepén egy tizenéves lány félig fekve félig guggolva a domb oldalában.
A lány Mara néni félkegyelmű unokája volt, nagyanyjával lakott a falu szélén az állami gazdaság egyik rozoga szolgálati lakásában. Senki sem tudta kinek a gyereke, de még azt sem, hogy mikor került ide. Egyszer csak megjelent az öregasszony mellet, aki mindenkinek azt mondta, hogy az unokája, pedig még gyereke sem volt.
Ő maga is valahogy így érkezett, – halottam egyszer egy családi ebéd végén, amint sztorizgattt a ritkán összeverődött rokonság -, egy reggel leszállt buszról, egy kopott bőrönddel a kezében. Senkise tudta, hogy honnan jött és meddig marad, egyszer csak itt volt a fekete szoknyájában, a fekete kabátjában, a fekete kendőjében. Most is minden fekete rajta.
Az a hír járta a lányról, bárkinek, bárhol megmutatta, hogy mit rejteget a szoknyája alatt, csak biztatni kellet egy kicsit.
Nem tudom az öregasszony hol lehet, sohasem hagyta magára, ha vele jött a faluba.
A csapat mellé érve, látom és hallom, mi a nagy izgalom oka.
Egymás szavába vágva biztatják a lányt, – tényleg hasonlított a zabálni készülő dögevőkre a csapat -, hogy na csak még egyszer mutassa meg, még ez vagy az nem látta… és a lány rendre emelgette a szoknyáját, égnek – világnak mutogatva terpesze tenyérnyi kis sötét bundáját, ami a kamasz fiúk arcát ostoba, zavart grimaszba gyűrte…
A társaság nem tudott betelni az égből pottyant, potya prédával. Izgalomtól remegve biztatták a lányt zabálva, habzsolva a látványt, és nem csillapodott az étvágyuk.
Újra és újra biztatták a lányt, egyik még rám is nézett, de nem vette észre, hogy melléjük érek, és tanúja leszek ennek a mocskos kis játéknak…
Elhaladok mellettük, nem tudom levenni a tekintetem a jelenetről.
A lány üres tekintete, kísérteties vihogása, szégyent nem ismerő oktalan kitárulkozása olyan látvány, ami egyszerre izgat és undorral tölt el.
Félelmetes volt…
Az utcasarokra érek, a házunk felé fordulok sietve, hogy minél messzebb kerüljek a helytől…
Napokig láttam a lány semmibe néző tekintetét, halottam földöntúli hangját, és a dögevők hátborzongató vihogását….
Egy jó darabig nem arra mentem a boltba, ha anyám elszalasztott valamiért…
de nem mondtam senkinek…