„Fides glori et bellum”
Hit dicsőség és háború
Túlvilági Légió
(faith glory and war – unearthly legion )
1. rész
I. fejezet
Hideg volt és az eső is szakadatlanul zuhogott. Nem sok jót lehetett hallani erről a bolygóról, de ezek szerint a nyomasztó időjárás sem kivétel a rossz tulajdonságok listájáról. Fekete törzsű, levél nélküli fákkal körbevett falu utcáin gyűltek az emberek, hogy meglássák a Szent Presbitorum egyik csodatevőjét. Bár sokat nem láttak belőle, csupán egy csuklyás alakot, mégis az „főutca” örvendett és ünnepelt. Egy cseppet sem látszott volna, hogy komoly a baj. Vagy talán már annyira elkeseredtek az emberek, hogy őt tartják utolsó esélyüknek.
Julius Haggard ugyan még nem volt teljes értékű egyháztag, akiket mindenki Presbitornak nevezett, de már elég jótétet vitt véghez a jó ügy érdekében. Sokak szerint túl jól védelmezi a Szenteket, az Emberi Szövetségen és a pórnépen is sokat segített. Talán már túl sok gonosz vér tapadt a kezéhez. Az ő meggyőződése viszont az volt, hogy ez az Egyház feladata. A romlott teremtményeket nekik, és nem a hadseregnek kell elpusztítaniuk. A Szövetség hadseregének már így is pont elég jut az ellenségből. Már több száz éve állnak hadban a földtúró kashokkal. Így a gonosz és a romlottság kiűzése az Egyház feladata maradt.
Inasok vették körül és így kísérték végig az ünneplő tömeg közt. Mögötte Senin loholt, a fegyverhordozója. Senin alig töltötte be a tizenhatot, de Julius megsajnálta az árva fiút, aki hetente szökött meg a Szent Presbitorum Keyoving anyabolygóján lévő árvaházából.
A sátor előtt is állt két felfegyverzett inas. Julius belépett a sátorba, a kísérők kint maradtak kivéve persze Senint. Julius lehajtotta csuklyáját és kopasz feje előbukott, majd levette hátáról a palástként rádobott barna szövetet. Félmeztelenül állt az előre meggyújtott tűzrakás felett. Karjai tele voltak tetoválva az ujjhegyeitől egészen a melléig és a lapockájáig. A többi ki volt hagyva a beavatási szertartásának, ott ugyanis újabb szuvenírt kap majd a testére.
Arca hosszúkás volt, fekete, vékony szemöldöke mindig kedvesen állt, kivéve ha a gonosszal való harcra készült, mint most. Orra egyenes, vékony vonalban húzódott széles ajkáig. A szeme volt a megigéző. Nem csak a tartása, a hatás is eltörpült színének szépsége mellett. Sokan fecsegték róla, hogy ezek mennyei szemek, csakis az angyaloké lehet, senki más emberfiának nem volt még ilyen rikító zöld, mélyreható szeme.
Senin is lehajtotta a csuklyáját és már neki is látott a felszerelés kicsomagolásának. A fiú szeme kék volt, Aranyszőke haja a víztől, arcához tapadt. Már annyiszor megfogadta, hogy levágja, de nem meri túl rövidre, mert a Presbitorum nem nézi jó szemmel, ha az inasok fel akarják venni az igazi papok külsejét. Csakis a fegyveres inasok tetoválását viselhették, a lefelé fordított háromszöget a tetején ülő félkörrel. Ez mindegyikükön megmaradt, a homlokukra tetoválva. Esetleg ha előléptetnék őket, ami egyébként ritka és kivételes dolog, akkor kiegészül néhány dicső és szent alakzattal vagy formával.
Julius széttárta karját, ahogy Senin a törzsére csatolta a hevedereket, ami majd néhány segédeszközt rejt majd a harchoz. A hevedet x alakban helyezkedett el a Védelmező testén, amire a fegyverhordozó üvegcséket, apró és nagyobb golyókat aggatott. Néhány dobócsillag és egy tizenkét centis tőr is került fel.
Léptek hallatszottak, majd az őrök hangja, ahogy valakit feltartanak. Az ünneplők hangja innen már messziről hallatszott, csak a sátor tetejét verő eső volt minden zaj. Végül egy csicsázottan öltözött alak lépett be a sátor bejáratán.
– Ó, Julius Presbitor! Nem akartam megzavarni! – szabadkozott az illető. – Én Cartan vagyok, a falu vezetője és otthonbolygónk, az Enisterin tanácsának tagja.
– Nem vagyok Presbitor. – bökte oda Julius. Nem volt flegma, a Presbitorum tagjai mind szerények voltak, csupán másfelé koncentrált most.
– Julius! Kérem! A lányom is odabent van a többi fogollyal együtt. Nia kemény lány, de a romlás a legerősebbeket is magával ragadhatja!
– Foglyok? – csattant fel Julius és olyan hirtelen fordult meg, hogy Senin felbukott. – Erről nekem elfelejtett szólni kedves Tanácsnok úr! – Julius arcán látszott fiatal kora, alig múlt huszonhárom esztendős.
– Sajnálom Julius! – esedezett a falufő. – Sokunk gyermekét elrabolta a démon mielőtt elfoglalta a kastélyt.
– Ne aggódjon Cartan. – visszafordult, hogy Senin folytathassa a munkáját. – Megmondhatja az aggódó szülőknek, hogy gyermekeiket visszahozom.
– Köszönöm Julius! Nem is tudom hogyan köszönhetném meg ezt az egészet magának és a Presbitorumnak! A Védelmezők maradtak az utolsó reményeink!
– Nos, Cartan. Mostantól nincs más dolga, mint fohászkodni.
***
Az eső még jobban megeredt, de úgy látszott a falu népének ez megszokott volt, ugyanis teljesen természetesen álltak a szikla előtt, ami a kastélyt takarta. Amikor meglátták a kikövezett úton közeledő csuklyás Juliust, azonnal felmorajlott a tömeg, de már nem mertek hangosan örülni, mert a kastély felől démoni hangok szűrődtek.
A tömeg kettévált, a Julius előtt sétáló fegyveres inasok megálltak a szikla aljánál, ahol a falu népe gyűlt. A Védelmező fellépett a szikla tetejére és meglátta a förtelmet.
A kastély egy kiemelkedő szigeten állt, amit lávató nyaldosott körbe. A már amúgy is elhagyatott kastély fekete, omlott falait hatalmas pókhálók borították, amikbe zöld nyálka ragadt. Két magasabb torony emelkedett a falak fölé, az egyik félig vissza volt rombolva, a másik legfelső ablakából viszont vörös fény és füst áradt. Hangos kacaj hallatszott az építmény felől, amire a falu népe feljajdult úgy bántotta a fülüket. Julius már hozzászokott a pokol hangjaihoz. A nevetést sok, fiatal sikoly kísérte.
Lenézett maga alá, pontosan ahol a lávató kezdődött, és fújt egyet. Vékony kőhíd vezetett át a kastélyhoz egykor, amit most csupán néhány kiálló betonoszlop jelzett.
– Senin! – a szőke ifjú felnézett a csuklya alól. – Csinálj nekünk egy hidat!
Senin lekapott a hátáról egy fém rudat és mélyen a földbe ütötte, aztán levett egy nyílpuskát is és egy nyilat rákötött egy vastag zsinórral a fémrúdra. Szeméhez emelte a nyílpuskát és egy vastag, fekete oszlopra célzott a szemben lévő bejárat előtt. Senin elsütötte, a zsinórt húzó nyílvessző átsuhant a köpködő lávató felett, egyenest az oszlop közepébe. A zsinór megfeszült, de Senin kézzel rántott rajta még hármat, hogy ellenőrizze.
– Jól van fiam. – lépett előre Julius. Senin kezébe nyomta a hatalmas, fém kopját, aminek a tetején a Szent Presbitorum keresztje volt. – Tudod mi a dolgod odaát. Ne csalódjak benned, szükségem van rád! Vigyázz magadra, és a Szentek segítsenek!
A nép felhördült amint Julius eltűnt a szikla tetejéről. Onnan nem látták, hogy a kardjának tokjával csúszik át a kastély szigetére.
Senin a kopját a hátára erősítette, mellé rakta a nyílpuskát is. Utoljára ellenőrizte a saját felszerelését, aztán ő is eltűnt a szikláról. Pár falulakó felszaladt a sziklára, de hamar lejöttek onnan. A hangok és a látvány, a gyomrukba és szívükbe fizikai fájdalmat sugárzott. A Romlás ereje.
***
Mire Senin átért, Julius már sehol nem volt. Tudta mi a dolga. Szinte hetente mentettek meg együtt népeket és városokat a Romlás gyomrából. Más Védelmező nem ereszti szabadon a fegyverhordozóját, sőt, sokuk még akcióba sem viszi magával. De neki és Julius Védelmezőnek különleges volt a kapcsolata. Igazi tanítvány szeretett volna lenni, de innen nagyon kevés rá az esély, hogy tanítvánnyá válhasson.
Belépett a főbejáraton, persze Julius valószínűleg nem erre indult, de ez független volt az ő feladatától.
Besétált egy hatalmas csarnokba, ami sötétebb volt a legsötétebbnél is. Hatalmas, félig eldőlt vagy megrongált oszlopok álltak a falak mentén. Ahogy előre nézett, meglátta a kijáratot. Egy villám éppen megvilágította a hidat, ami átvezet a két toronyhoz a belső téren.
Valami elszaladt mögötte, félig hátranézett, de a csuklya takarta arcát, csak kéken világító szeme látszott ki. Aztán fölötte, az oszlopok tetején is elszaladt valami. Az már nem érdekelte. Maga elé emelte a hatalmas kopját, majd letette a földre és fél kézzel fogva letérdelt elé. Szabad kezével keresztet vetett, majd egy imát kezdett el mormolni halkan. Valami felvisított a plafon környékén és a csoszogások és körömcsikorgások egyre sűrűsödtek körülötte a sötétben.
***
Julius amint átért, egy pillanatot sem vesztegetett és azonnal, kihasználva a falon lévő repedéseket, felmászott a várfalon. Talán ötven métert kellett másznia, így mire felért, kissé megizzadt, de persze az erősen száguldó eső azonnal lemosta róla. Pókhálóval és zöld nyálkával nem találkozott, de tőle nem messze már látszott.
Volt egy három-négy méter széles lyuk robbantva a kastély tetejébe tőle nem messze. Odalépett óvatosan az öreg fadeszkákon. Mikor lenézett, csak sötétséget látott, majd egyre hangosabban, ahogy Senin éppen imáját kántálja. Bólintott egyet, a csuklya meglibbent és tudta, hogy cselekednie kell. Felkapta a fejét a még egyben lévő torony felé, ahonnan a vörös fény áramlott. Újabb sikolyokat kapott fel a szél és szállította Julius felé.
A lapos tetőn nekiiramodott és a dübörgő viharban hangtalanul suhant végig azon. Csak a ritkán előtörő villám világította meg a tetőn szaladó alakot. Lassan, ahogy közeledett a tető széléhez, felmérte a távolságot a torony és az alóla fogyatkozó talaj között. Rájött, hogy a félig lerombolt torony közelebb van, így arra lőtte ki a nyílpuskáját.
A puskából hosszú kötél nyúlt végig, Julius megnyomott egy gombot, és ahogy elrugaszkodott a tetőtől, máris a torony felé repült.
Ebben a pillanatban kék-fehér fény árasztotta el a kastélyt. Erős moraj hallatszott, majd a kastély fala megrepedezett és tűz tört elő a résekből, ablakokból és bejáratokból. Éles, pokoli sikolyok hallatszottak, ami semmiféleképpen nem származhatott embertől. Egy pillanatra megállt a torony romján és felnézett a tőle már nem messze lévő, másik torony ablakába. Már nagyjából belátott, de csak a plafont és néhány mozgó árnyékot. Aztán a vörös fény eltűnt és valami szörnyű alak száguldott át a hídon, ami a toronyból a kastély nagy termébe vezetett, ahol Senin volt.
Julius nem várt tovább, a fegyverhordozója jó munkát végzett, de még korántsem végeztek mindennel, ráadásul valami nagy vadászik most rá.
***
Senin imádkozott már egy ideje. Ahogyan hallotta a köré gyűlő, gonosz karmok csikorgását a kőfalon, úgy gondolta, hogy elérkezett az ideje. Az imáját már fennhangon kántálta a Presbitorum ősi nyelvén.
Végül felnézett az imából és a köré és a kopja köré gyűlt fényesség megvilágított néhány pokoli szörnyeteget. Csupa árnyék és nyálkás fekete bőr. Tíz centiméternél is hosszabb karmok és az a vörösen izzó szempár! Némelyik rávicsorgott és kilátszott egyenetlenül elrendezett agyarai, de egy sem mert a közelébe merészkedni.
Aztán már egy többen, egyre közelebb értek és akkor döntött úgy, hogy megcsinálja. Nem sok varázslatot tudott, neki nem is szabadott volna, de mindközül ez volt a legerősebb. A kopját éppen akkor ütötte a földhöz, amikor pár pokoli dög, felé rugaszkodott.
A kopja, az ima és az ütés hatására egy hatalmas, úgynevezett Szent Vihart hozott létre, ami majdnem lerombolta a kastély eme termét. A fény szétáradt az üres térben és a pokol szolgáit egytől-egyig az oszlopoknak paszírozta. Éles sikolyuk sértette Senin fülét, de állnia kellett a fájdalmat, hogy a vihar mindent megtisztítson a Romlástól.
Törmelék omlott a plafonról, az oszlopok és a falak megrepedtek és minden sötét lényt, amit ért, véglegesen elpusztított. Aztán hirtelen csönd, csupán némi hamu és szállingó parázs maradt a pokolból. Senin a földre rogyott, sok erejét vette ez a varázslat. Kiszáradt a torka, innia kellett.
Ám ekkor meglátott valamit a szemközti hídon sebesen közeledni. Valami sötét förtelmet, amit vörös fény járt körül.
***
Juliust égette a sürgető idő, tudta, hogy minden pillanat számít ahhoz, hogy fegyverhordozóját élve vigye ki innen. A nyílpuskájával belőtt az ablakon és behúzta magát rajta. Gyorsan megszokta a sötétet, de nem is volt ideje gondolkodni, máris két, fekete, pokolszörny ugrott rá. Az egyiket a jobb kezében lévő késsel vágta fel a másikat a bal kezében lévő nyílpuskával szögezte falnak.
Most már körbenézhetett és máris felfedezte a nem messze, sötétben lévő ketrecet. A vaskapcsokon és rácsokon zöld nyálka fojt végig, némileg buborékozott is. A ketrecben legalább tíz gyerek tolongott és kezeiket kidugdosták a rácson.
Julius odalépett és máris leütötte a vastag lakatot. Megfordult és kizárta a síró gyerekek hangját a fejéből és mentálisan megnyitott egy teleport-kaput, amit a jelenlegi helyzetben szörnyen veszélyes volt használnia. Mégis ez volt a leggyorsabb módja a gyerekek kijuttatásának.
– Gyerünk! Mindenki menjen át! – mondta nekik csukott szemmel, két ujját a halántékára téve.
Érezte, ahogyan egyesével átléptek az általa fenntartott kapun. Aztán valami hirtelen a mellébe és a lapockájába szúrt jó mélyen és lehúzta magával a földre. Miközben ő a földre dőlt támadójával, addig a kapu bezárult és újra a sötétség vette a helyet a helyiségben. Felnyögött a hirtelen fájdalomtól, de végül is számított erre, tudta, hogy a mentálisan idézett dolgok vonzzák a Romlás szolgáit. Valószínűleg az alsó szinten lévő démon is megérezte, hogy Senin nincs egyedül. Senin! – jutott eszébe.
Felpattant a földről és csak ekkor vette észre, hogy valaki lerántotta róla a pokoldögöt. Ahogy felegyenesedett, már görnyedt is meg a mellébe és lapockájába vájt sebtől. A csuklyás palástot rendesen széttépte rajta, amit most ledobott magáról. Aztán meglátta a gyereket, aki a pokoldöggel viaskodott a földön hemperegve.
Odalépett, megragadta a sötétbőrű szörnyeteget és szó szerint nekihajította a falnak. A dög felvisított és kődarabok hullottak mögé a falból, de azonnal támadásba lendült. Julius egy gyors mozdulattal leguggolt és pördülve egyet felvágta a felé harapó nyakát. A zuhanó szörnyeteg hullája tovább csúszott a sötétbe.
– Köszönöm. – nyögött fel a gyerek, aki valószínűleg nem jutott át a teleporton mielőtt leteperték Juliust.
A Védelmező közelebb lépett hozzá és felsegítette, csak ekkor vette észre, hogy nem fiú és még csak nem is gyerek.
– Nia vagyok. – a lány reszketett.
Állig érő fekete haja volt, hatalmas barna szemeivel nézett fel a nem sokkal magasabb Juliusra. Valóban sugárzott a lányból a magabiztosság és az önállóság, talán egy-két évvel lehetett fiatalabb a Védelmezőnél.
– Igyekeznünk kell! Nagy bajban van a fegyverhordozóm.
***
Senin csak bámult a közeledő alakra, aztán úgy érezte, hogy megcsavarják a gyomrát. A Romlás egyik papja volt az, felismerte, pedig eddig csak a Presbitorum tekercsei között olvasott róluk. Le kellett térdelnie és kiengednie mindent, az undor csak így tudott utat törni magának.
A pap megállt – de hiszen lebegett – Senintől tisztes, de hallótávolságra. Legalább három méterre magasodott és vörös fénnyel töltötte meg a csarnokot. A fény ugyan nem belőle áradt, körülvette, de nem ő árasztotta. Arca nem látszott, ugyanis fekete szövet volt ráhúzva, nyakán övvel, feje tetején egy koronaszerű tárggyal. Vállain páncélok nyúltak ki két oldalra, hátára irdatlan hosszú, szakadt köpeny volt akasztva. Teste vékony volt, láncing takarta. Kezei hosszúak, de kézfejein mindhárom ujja egy-egy méteres karom volt. Derekán vékony öv, alatta köpenyéhez hasonlóan szakadt szoknya. Nehéz lett volna megállapítani, hogy férfi-e vagy nő.
Senin újabb imába kezdett, majd leakasztott övéről egy szenteltvízzel teli gömböcskét, ami elfért a tenyerébe. A Romlás papja felnevetett. Senin fülében a dobhártya majdnem beszakadt.
– Ne erőlködj apró ember! Nemsokára a segítségedre siet a Védelmező. Nem akarok végezni veled mielőtt esélyt kapna rá, hogy megmentsen téged. – mondta a pap, aztán újra felnevetett.
Hangja förtelmet árasztott, borzadályt. Fél térdre rogyott, tudta, hogy nincs ereje még egy varázslatra.
– Gyűlöllek. – nyögte a fiú. Minden szó, amit a paphoz intézett szörnyű fájdalommal járt és jobban roskadt alatta. – Gyűlölöm a fajtád!
– Igen, kisember. Én viszont imádom a magadfajtát. Mit gondolsz, mégis minek gyűjtöttem be egy tucatot belőle? – Senin nem látta, de valószínűleg elmosolyodott a szövet alatti pofa.
– Már… mindet kiszabadította. – nyekeregte a fiú.
– Igen. Azt hiszi! – mondta a pap, de ebben a pillanatban hangos kiáltással Julius berontott és nagy ívben vágott a pap felé.
Ezt kivédte annyival, hogy derekát elhúzta a vágás útjából, aztán kapott egy nyílvesszőt a hátába. Ettől felsikított, Senin dobhártyája eddig bírva beszakadt és vér folyt belőle. Julius befogta fülét és elfordult. A nyílpuskát tartó Nia szinjtén összerogyott és könnyei kicsordultak.
Julius nem állhatott meg itt, előkapott pár dobócsillagot és a nyakába hajította őket. Sikolyra már nem került sor, de hatalmas karmaival csapott néhányat és eltalálta Senint. A fiú megpördülve métereket vetődött odébb. Nia pedig ismeretlen okokból egyszerűen összeesett.
A pap nyakából és hátából zöld nyálka csorgott akár a kastély külső falain és a gyerekeket fogva tartó ketrecen. Aztán hirtelen felegyenesedett és az arcán lévő szöveten át köpött ugyan olyan anyagot Julius felé. A Védelmező keresztbe rakta maga előtt teletetovált kezeit és valami erőtérre emlékeztető pajzs védte le előle a nyálkát. Előkapott egy szenteltvízzel teli apró gömböt, ráolvasott egy varázsszót, majd ráfújt, amitől világítani kezdett a benne lévő folyadék. Ahogy a romlás papja újabb köpésre készült és előrehajolt, a Védelmező egy pontos dobással arcához vágta a gömböt. Üvegszilánkok és fénylő víz permet repült szét körülöttük.
A pap hátradőlt és a vörös fény, ami eddig körülvette elhalványodott. Julius odalépett a fejéhez és előhúzta a pengéjét, amit még a csillagok elhajítása előtt rakott a helyére. Amint lenézett, látta, hogy a pap arcáról lemarta a szövetet és még az arcát is megroncsolta a szenteltvíz.
– A pokol urai vérdíjat tűztek ki a fejedre Védelmező. Már nem húzod sokáig. – suttogta az undorító pofa.
– Mind úgy jár majd, mint te.
– Engem meg tudtál lepni és átvertél. De a végső győzelem az enyém lett. – a pap megpróbált felnevetni, de gurgulázó hangokat adott.
– Most visszatérsz az uraidhoz és megmondod nekik, hogy nem érdemes ezt a világot zaklatni. Itt mi erősebbek vagyunk, mint ti. A hatalmas erőtök csak odaát kap érvényt és ez nem a ti dimenziótok!
Miután ezt végigmondta felvágta a torkát olyan mélyen, hogy biztosan belehaljon. Aztán odasietett a görcsöktől rángatózó Niához. A fejét a kezébe vette és elborzadt, a lány szemei teljesen befeketedtek. Megszállta egy Romlott lélek. Niával a vállán odarohant Seninhez, aki már feltérdelt, de kezeit jobb szemére tapasztotta, ujjai közül vér és valamilyen más váladék folyt. Julius elhúzta Senin kezét és meglátta az üres szemgödröt.
II. fejezet
A Keyoving bolygó, ahol a Szent Presbitorum alapjait már több mint tízezer éve rakták le. Ez az egzotikus világ lett az Egyház anyabolygója. Egyetlen hatalmas városba gyűltek az itt élők, Brisonba.
A város határait szabad szemmel nem is lehetett látni. Egy hatalmas hegyormot vett körbe az alacsony házakból és iskolákból álló Brison. A Liberium de Presbitor, a Presbitorok könyvtára lett a város központja, ami a hegyorom tetején a leghatalmasabb épület.
A Liberiumban élnek, tanulnak a Presbitorok és innen irányítanak mindent, ami felett hatalmuk van. Itt tanítják ki a tanítványokat, itt történik a Presbitorrá avatás, a Divinus Exordium. Akik ezen átesnek, valódi egyház taggá válnak. Jelenleg ötven Presbitor él a Szövetségben, mely papokat az öt fős Primus Divinus tanács vezeti. A Liberium főbejárata fölé hatalmas betűkkel volt írva a Presbitorum jelszava, fides et gloria, ami annyit tesz: hit és dicsőség.
***
Lucius Khuv volt Julius legjobb barátja és mentora is. Ő segített neki eljutni a Védelmező címig a Presbitoirum iskolapadjaitól. Lucius már húsz éve Presbitroként szolgálta a jót, de az idő őt is utolérte, ami meglátszott oldalt őszülő fekete haján. Magas, testes ember volt. A szálkás Julius vékonynak hatott a harcedzett, felpáncélozott Luciushoz képest.
Természetesen nem viselt folyton harci páncélokat, de egyes darabok a Presbitori kinevezettek alak ruhájához szinte kötelező darab. Mellvértje a végtelenségig díszített, aranyozott keresztet viselte magán. Nyaka körül magas gallér volt, melyen pont elég ragjelzés volt jelen. Vállapjai egyenes zsinegei lógtak a szürke zakójára, melynek felhajtott és díszített ujja alatt fekete kesztyűt hordott. Vastag övén szintén díszített kereszt volt csatként, nadrágján oldalt aranycsík húzódott. Polírozott csizmáján csillagokat vetett a nap sugara.
Julius egyszerű védelmezői ruhájában volt, letakarva egy barna köpennyel, fején annak csuklyájával.
– Gratulálok Julius. – Lucius hangja mennydörgést megszégyenítően mély volt. Egykor, a gonosz elleni harcokban nagyon sok erőt adott az embereinek. – Újból sikerült lenyűgöznie, mind a tanácsot, mind pedig Presbitor testvéreimet.
– Ez hatalmas megtiszteltetés! – nézett fel a két méternél is magasabb barátjára Julius.
– Mégis… – folytatta Lucius. – Mégis találnak kivetnivalót az akcióid végrehajtásában. Például arra is gyanakodnak, hogy a fegyverhordozódat megtanítottad a varázslatainkra.
– De hiszen ha egyszer engem is felavatnak, már ő is rendelkezhet ezzel a tudással. Én csupán megalapozom neki.
– Tudsz róla, mivel járna, ha ez mind kiderülne. Őt kivégeznék, téged pedig száműznének a Keyoving közeléből is. Ez hatalmas felelősség! Téged a Romlás már nem érhet el, de ha őt behálózza, ellenünk fordul és ezen a világon egy varázstudó túlvilági felmérhetetlen ellenség lenne!
Julius lehajtotta a fejét, Lucius lenézett rá és megálltak.
– Sajnálom Lucius. Rád nézve ez hatalmas szégyen lenne. Nem bírnék úgy élni, hogy egy élet munkáját és megérdemelt tiszteletét romboltam le. Mégis segíts, mit tehetnék?
– Én elintézem, hogy épségben felavassák őt is, hogy újra alád kerülhessen. Cserébe viszont el kell vállalnod egy veszélyes küldetést.
– Ez mit jelent, Lucius?
– Jól értetted! A Primus Divinus megszavazta a felavatásodat.
Julius felnézett és sima arcán egy könnycsepp csordult végig. Hát nem volt hiába a sok év harc a gonosz ellen és Senin is feljebb léphet a ranglétráján!
***
A fegyverhordozó a Liberium kórházi részlegének egyik kétszárnyú ajtaja előtt állt, bekötözött jobb szemmel. Az a mocskos szájú pap addig hadonászott, amíg egyik félelmetesen hosszú körmével ki nem csapta a szemét. Iszonyatosan fájt, de megtanulta, hogy nem mutathatja ki, mert a Romlás kihasználja és legyőzi a gyengéket.
Igazából nem maga miatt aggódott, hanem a lány miatt, akit megszállt egy romlott lélek. Szépen telibe találta azt a papot. A nyíl iszonyatosan fájhatott neki, ugyanis olyat sikított, hogy Senin dobhártyája bánta.
A kétszárnyú ajtó egy nagy terembe nyílt, ahol most Senin állt. Itt tanították ki a fegyveres inasok, vagy a Presbitorum nyelvén az exploratorok szanitéceit. Tele padokkal és asztalokkal, középen pedig egy tábla állt. Az orvos arra rajzolta fel a tanítandó anyagot. Volt még egy vetítőgép is, de már öreg volt és valószínűleg nem is használták már egy ideje.
Senin lépteket hallott az ajtó túloldaláról, majd a szárnyak szétnyíltak és egy orvos lépett elé.
– Julius Haggard Védelmező, szemsérült fegyverhordozója, igaz? – kérdezte felhúzott orral, mintha undorodna valamitől.
– Igen, uram. – mondta Senin.
– Jól van. Akkor most elvezetlek a szemészetre. – mondta a doktor és elindult egy másik ajtó felé, ami egy folyosóra vezetett. – kapsz egy szép szemprotézist. Pár napig bent kell maradnod és gyakorolni vele. – befordultak egy másik folyosóra. Ült pár inas a padokon, valószínűleg vizsgálatra vártak, vagy vizsgázni voltak ott. – Nem a legszebb kütyü, de díszíthető, könnyen tisztítható és sok-sok plusz dolog van benne. Julius külön fizetett azért, hogy speciális programokat telepítsünk a szimpla látás mellé.
Megálltak egy újabb ajtó előtt, majd beléptek egy műtőterembe. Minden elő volt készítve. A doktor beállt egy üveg mellé, ami tele volt valami áttetsző folyadékkal és ott lebegett benne valami. Senin közelebb lépett, hogy jobban szemügyre vehesse.
Az üvegben egy chip volt, Vezetékkel összekötve egy szemet helyettesítő lencsével. Nem sokkal távolabb a pulton egy selyemkendőre téve hevert az a szerkezet, ami majd a lencsét tartja össze a szemüreggel.
– Remélem jól megnézted! – mondta a doktor, ahogy látta Senint elbambulni. – Ugyanis legközelebb már csak a tükörből fog visszanézni rád!
***
Nia újabb rohamot kapott. A szája habozni kezdett és őrült sikolyok és érthetetlen nyelven kiadott szavak törtek elő belőle. Sajnos a körülötte lévők egyelőre nem sok mindent tehettek érte, a Presbitor, aki majd megtisztítja még nem ért ide. Nyugtatókat kapott, amitől legyengült, de egy Romlott lelket sajnos nem lehet elaltatni.
Körül-belül negyed óránként tört rá az őrület, mióta Julius Védelmező megjött vele az Enisterinről. A jelen lévők sejtették, hogy nagy volt a baj, mert egy fejsérült fiú is volt vele. Nehéz a dolguk a Presbitoroknak és a Védelmezőknek, bár az utóbbi többet találkozik a másik világ förtelmes lényeivel.
A Presbitorok inkább irányítanak tábornokként, de persze előfordulnak veszélyes helyzetek és kivételesen romlott lények, melyekhez nem elegendő egy Védelmező. Sok van belőlük, legalább ezer Védelmező öl hétről-hétre újabb Romlott korcsokat. Az ezernyi Védelmező alatt pedig tízezernél is több felfegyverzett inas harcol.
Hatalmas az Egyház ereje, de a Romlás mindig meg tudja szorongatni, mely harc már ősibb. Mint maga a Szövetség vagy az Egyház maga.
Az egyik segéd újabb adag nyugtatót nyomott a vadul kapálózó Nia karjába, majd hátralépett egyet és a többiekre nézett. Nia tovább rángatta a szíjakat és láncokat, tovább kiáltotta a fület sértő szavakat, de már halkabban és gyengébben.
Aztán hirtelen elhallgatott, abbahagyta a rángatózást és kiabálást. Csendben, mozdulatlanul feküdt az ágyon. Megmozdult, lassan felült csukott szemmel. Rövid, fekete haja az arcába hullott.
– A háború nemsokára titeket is elér! – Nia elmosolyodott, majd szeme kipattant. Körbenézett a segédeken, nem lehetett tudni kire néz, szemei teljes egészében feketék voltak. – Az a nagypofájú azt mondta, hogy ideát nem vagyunk elég erősek. – harsányan felnevetett. A segédek hátráltak egy lépést. – Vannak közöttetek támogatóink, akiket mi fertőztünk meg és olyanok is, akik önszántukból álltak a mi oldalunkra. – ismét felnevetett.
Hirtelen kicsapódott az ajtó és egy Presbitor lépett be, hatalmas méretű csizmája majdnem feltörte a járólapot. Egyenesen Nia elé lépett és tenyerét arca elé tartotta. Nia szemét becsukta, fejét elfordította válaszul. A Presbitor tenyeréből fény tört elő, amire ő varázsszavakat mondott. Nia elhányta magát, majd eldőlt, mintegy hulla. Ernyedten hevert az ágyán, míg a Presbitor összecsukta fényt árasztó markát és a reszkető segédek felé fordult.
– Jó munkát végeztek!
***
Már több mint fél órája sétált Lucius és Julius a Liberium csarnokaiban és a Védelmező életútjáról beszélgettek. Julius észrevette, hogy barátja picit zárkózottabb, mint máskor, de egyelőre nem kívánt rákérdezni.
Kiértek a belső udvarra, ami Szent Ignatusról kapta a nevét, még egy évezreddel korábban. Hatalmas kőoszlopok vették körbe a füvesített, kör alakú udvart. Három hatalmas fa volt elültetve elöl, középen és a másik végében. Mindhárom fa tenyérnagyságú leveleket hullatott, még a legmagasabban lévő ágairól is, amik majdnem száz méteren voltak.
Lucius megállt a középső fa törzsénél, hátul összekulcsolt ujjakkal.
– Van még egy dolog Julius, amit a küldetéseddel kapcsolatban kell elmondanom. Nem beszélhetnék róla, de a barátom vagy és már Presbitorként fogod elvégezni a dolgot. – Lucius körbenézett, karjait maga előtt ölbe fogta és közelebb hajolt Juliushoz. – A Romlás át akarja törni a világunk határait. – suttogta, amit a Védelmező nem értett még pontosan.
– Hogyan törhetnék át? – kérdezte Julius.
– Ne szó szerint értsd, barátom. A túlvilág eddig csak hosszú karmú és agyarú szörnyetegekkel fenyegette a világunkat, de ideát is akadtak támogatóik. Ami azt jelenti, hogy teljes értékű ellenség jár közöttünk. Romlott emberek, akiket nem lehet csupán a Fénynel visszaküldeni a fortyogó pokolba. Emberek és állatok álltak a szolgálatukba, akikbe pengét kell mártani és golyót szórni rájuk.
– Akkor cselekednünk kell! Minél hamarabb el kell pusztítsuk őket! – lihegte Julius és szemei elkerekedtek.
– A Tanács szerint már késő. – Lucius lenézett a földre és lábával arrébb tolt egy adag rózsaszín falevelet. – A romlás már megszerveződött és ez kapcsolatban állhat a küldetéseddel.
– És mi volna az? – kérdezte Julius.
– Elvesztettük a kapcsolatot a Tarhen Primus bolygóval, ami a Volvvoy testvérbolygója. A volvvoyi hadsereg már elindított egy századot, ugyanis nem biztosak benne, hogy kachok a bűnösök, ezért hívtak minket is.
– Szóval a Szövetségi hadsereg egy századával kell most együtt működve kideríteni, hogy miért hallgatott el a Tarhen Primus? – kérdezte Julius, miközben elgondolkozva fölnézett a robosztus fa ágai közé.
– Kiegészítve egy újonc Presbitorral és az ő tanítványával. Adrian Ayol Testvér egyidős veled és alig egy hónapja avatták fel négy éves Védelmezői élete után. – mondta Lucius.
– Szóval, azóta Védelmező, mint én. Máris sok mindenben hasonlítunk, azt hiszem, ki fogok vele jönni. – mondta Julius. – Most megyek, meg kell látogassam Senint! – mosolyodott el.
– Nem! – mondta Lucius. – A szemműtéte után azonnal megkezdik a kiképzését. – a Védelmező mosolya lefagyott arcáról. –
– De hát akkor nagyon sokáig nem találkozom vele. – gondolt bele a Védelmező.
– Valóban. – Lucius hangja most megnyugtató volt. – Egy évig tart majd a teljes felkészítése. Addigra te is felveszed végleges alakodat. Ne aggódj miatta, Traven és Meloy felelnek a képzéséért. Neked barátom, pedig most remetének kell vonulj egy időre a hegyekbe, míg megtisztul az elméd és a tested, hogy készen állj a felavatásra.
***
Senin már két napja ült bekötött szemmel a műtéte után. Jó is volt, meg nem is. Azért nem volt jó, mert nem kelhetett ki az ágyból, egyáltalán. Vécére sem. Amíg nem magyarázták el neki, hogy az agya is kifolyhat, addig nem értette, hogy miért nem.
A jó pedig az volt az ágyhoz láncolásban, hogy így másnak kellett etetnie és itatnia őt. Ez kifejezetten tetszett neki. Fura volt az új szeme, bár még nem tudta lát-e vele, a kötés mindent eltakart.
Egyik nap, közvetlenül a reggeli megérkezése után, az orvos robbant be az ajtón. Minden szó nélkül megnyomott egy gombot a falon, amitől sötét lett, aztán felkapcsolt egy halványan világító lámpát.
– Hogy érzed magad? – érdeklődött végre a doki.
– Mintha jobbra húzna a fejem. Nehéz ez a kütyü.
– Pár napon belül a füledben lévő súly receptorok rá fognak állni a súly kiegyenlítésére és többé nem fogod ezt érezni. – közben felrakott Senin elé a falra egy táblát, amin betűk voltak, méretükben csökkenő sorrendben lefelé.
– Sorold őket fentről lefelé! – mondta az orvos Seninnek, miközben végre megszabadította a kötéstől és átnézte a varrásokat és forrasztásokat.
Senin új szeme káprázott. Csak homályos, elmosódott színfoltok jelentek meg neki. Aztán az egyetlen dolog, amit tisztán látott, azok a zöld betűk, amiket a szemprotézis programja írt ki: Kontakt Stabilizálás 1%.
– Ez a bigyó szerint még várni kell. – mondta Senin az állát vakargató dokinak.
– Mit ír? – kérdezte.
– Még legalább 95% hátra van a kontaktstabilizálásából.
– Jól van. Azt várjuk meg! Máris visszajövök. – mondta az orvos és kirobogott az ajtón.
Tíz perc múlva már kezdtek kibontakozni a formák is és a színek is élesebbek lettek. A fény és az árnyék is lassan kivehető lett számára. Ekkor jött vissza a doki, kezében egy műanyag pohár gőzölgő kávéval.
– Nos?
– Fél úton jár. – válaszolta Senin.
– Akkor erőltessük meg egy picit. Hamarabb rá áll, ugyanis nem a gép irányít téged, hanem te a gépet!
A fiú lehunyta a még szemét és koncentrálni kezdett.
– V.
– Dupla V, de elfogadható! – mondta a doki és nagyot szürcsölt a kávéjába. – Tovább!
Senin elkezdte sorolni a betűket és ahogy haladt a kisebbek felé, azt vette észre, hogy valóban felgyorsult a stabilizálás. A teszt végére a doki megitta a kávéját és kidobta a poharat. Összecsapta a két kezét és Senin fölé hajolt, hogy belenézzen a lencsébe.
– Most mit ír ki?
– Arcfelismerő, távolság, méret. – felelte a fiú.
– Tökéletes! – újra összecsapta a kezét és elfordult tőle, hogy leszedje a teszttábláját. Végeztünk fegyverhordozó! Viselje egészséggel új szemét és reménykedjünk, hogy több implantátumra nem lesz szüksége egyik testrészének sem. – ekkor kinyitotta az ajtót. – Uraim? A fiú az önöké!
Két alak lépett be. Senin, száját eltátotta és úgy is maradt. Mindketten legalább százkilencven magasak voltak, gyönyörű hímzett ruhában. Még a csizmájuk és övük is díszített volt, nem beszélve a csuklópántokról és vállvédőkről. Egyiküknek rövid, fekete haja volt, kocka állal és bronzbarna bőrrel. A másiknak világosbarna, copfban tartott haja volt, kék szemmel és ápolt körszakállal.
– Szerbusz Senin! – üdvözölte a fekete hajú ember. – Én Meloy vagyok, ő pedig Traven. Mi fogunk felkészíteni, hogy egy Presbitor fegyverhordozójává válhass, mint amilyenek mi is vagyunk.
***
Nia feje eszméletlenül fájni kezdett, amint felült mély álmából. Még egy ideig ki sem nyitotta a szemét, csak nyújtózott egyet. Aztán a szemei kipattantak, ugyanis eszébe jutott, hogy őt fogva tartja az a folyton vihogó démon.
Megijedt, ugyanis nem a ketrecben ült kilenc másik gyerekkel, hanem valahol máshol, egy üres, fehér szobában. Az ablakon kinézett, de még csak az eget látta. Aztán észrevette a kezei és lábai mellett, nyitva heverő bilincseket és láncokat. Talán meg volt kötözve? De hát miért? Majd az apja elintézi, tanácsnok, egy igazi fontos ember.
Álljunk csak meg egy pillanatra! Ez meg, hogy lehet? Odakint süt a nap, teljes erejével sugároz. Az otthonában havonta csak egyszer látott napot, akkor is halvány sugarai, gyéren érték a fekete fákat.
– Nem az Enisterinen vagyok. – suttogta maga elé.
Egy hatalmas ember rontott be az ajtón. Jóképű volt az állán lévő sebet leszámítva. Bitang magas volt. Kopasz ugyan, de rövid szőke szálak sarjadtak már fején. Az izomzata is rendben volt, sőt, egy átlagemberhez képest felfújt izomzattal rendelkezett. Nia szerint azokhoz a páncélokhoz kell is izom, amik az illetőn lógtak. A lány nem tudta, de a férfinek természetes napi öltözékéhez tartozott a hat kilót nyomó mellvért.
– Látom jobban vagy lányom. – szólt meglepően mély hangon a férfi, aki miután belépett, megállt az ajtóban.
– Hát attól függ, mi számít jónak. – válaszolta bágyadtan Nia.
– Mikor legutóbb láttalak még egy démon megszállása alatt voltál. – elfordult kissé. – Ahhoz képest ez jónak számít.
– Miféle démon? – kérdezte a letaglózott lány.
– Ezt már csak Juliustól tudhatod meg. Ő hozott be, megszállottan egy másik sérült fiúval együtt. – a férfi leült Nia ágyára. Végignézett rajta.
– Fogalmam sincs ki az a Julius. Az utolsó emlékem, az, hogy egy ketrecbe vagyok zárva… – egy percre elhallgatott. Emlékek törtek rá, de csak sorban, egymást követve. – Valószínűleg a Védelmező, akinek segítettem. Valami kaput nyitott, valami varázslattal, amin keresztül kimenekülhettünk. – Nia elgondolkozva bámult a férfira, miközben hangosan jöttek elő az emlékek. – Aztán megtámadta egy olyan sötét förmedvény. Lekapartam a hátáról a rohadékot, de már nem jutottam át a bezárult teleporton.
– Igen. – mondta a férfi. – A Tiszta varázslatokat megérzik a Romlás követői.
– Maga kicsoda? – eszmélt rá Nia, hogy még nem is ismeri a férfit, akivel beszélget már egy ideje.
– Certus Kye-Neggie Presbitor volnék. – válaszolta a kékszemű férfi teljesen természetesen, mintha már várta volna ezt a kérdést.
– Szóval egy olyan papszerű démonirtó, mint a Védelmezők. Igaz? – kérdezte a lány és Kye kivett belőle némi gúnyt is, de nem vette fel.
– Igen, valami olyasmi. – válaszolta és kissé elfordította fejét. – De én már régóta nem küldtem haza egyetlen pokolfajzatot sem. Ezt általában a Védelmezők teszik meg helyettünk. Nekünk más dolgok maradtak.
– Én is harcolni akarok a démonok ellen. – mondta Nia, és tekintetét mélyen Kyeéba fúrta. Elszántan hangzott.
– Még semmit sem tudsz erről a harcról. Ezek a lények elsősorban nem fizikailag támadnak. Ha a lelked nem elég erős, könnyedén megszáll, mint ahogyan ezt nemrég veled is megtette. Nem akarlak elkeseríteni, de lehet, hogy olyan embert, aki ki volt már téve egy démon megszállásának, nem is engednek szolgálni.
– De itt vagyok. Élek! Sikerült kiűzni belőlem, és ha eleget tanulok, soha többé nem tudnak majd megszállni.
– Hatalmas az akaraterőd lányom. Ez egy jó pont, ami melletted szól. De ez nem elég. – mondta Kye és felállt. – Pihenj sokat! Ilyenkor idő kell fizikailag felépülni.
– Nem akarok pihenni! Megyek és jelentkezek tanítványnak! – Nia ezt kimondva elindult az ajtó felé.
Kye Presbitor jobb kezébe fehér fényt gerjesztett, amit aztán Nia homlokára „csapott”, amitől a lány félájultan dőlt a betegágyra.
***