Hivatalban

A hosszú emberszerpentin kígyózva tekeredett fölfelé a magas lépcsősor tetejéig, éles kanyarokat róva a fokokon. A dísztelen hivatali előcsarnok egyetlen, végeláthatatlan folyosó volt, amelynek ez a bizonyos lépcsősor adott egy már-már valótlanul meredek feszességet, s úgy tűnt, menten felborul mindenki, aki csak rajta állt.

De nem lett így végül, az emberek idegesen, bámészkodva, vagy pletykálva rótták szépen, lassan a fokokat, ahogy a sor haladt előre. Közép tájt egy középkorú, erősen kopaszodó férfi állt megilletődve, szótlanul. Kopott farmernadrágja és foltos inge mellé egy kockás nyakkendőt is felvett, ahogyan az hivatali ügyek intézéséhez különösképpen illendő. Meg hát ez az egy volt csak, mármint efféle "hivatalos" kiegészítőből, még az apja hagyta rá valamikor. Mikor vegye fel hát, ha nem ezen a szent napon? Arcát is simára borotválta, s ritkás haját is elegyengette, még frizurája is szépen, lesimítva, alázatosan lapult fehér fejéhez, megadva a kellő tiszteletet a neontól világító, épp kellően fehérre mázolt falaknak.

Itt minden „épp kellő” volt. A rézzel bevont korlátok fényesre voltak suvickolva, de azért látszott rajtuk az utóbbi tíz-húsz év közönséges patinája. Világosságot neoncsövek sorának hibátlan fénye adott a bürokrácia e kecses templomában.

Itt állt magát apróra zsugorítva ez a kockás nyakkendős férfi, áhítatosan bámulta összehúzott vállai közül a Törvény mennyei szentélyét. A sor lassan, akadozva haladt, ő pedig csak nézett jobbra, aztán balra, és ámult. A sor vánszorgott, topogott, s végül az úr elért egy, a folyosótól üvegablakkal elválasztott kabinhoz, amelyben egy harcsabajuszos, alacsony, kövér férfi ült, kurta kezében fekete golyóstollal írt szorgosan egy papírlapra.

– Mondja! – parancsolt kissé pökhendin és idegesen, pont úgy, mintha nem ebből az állásból tartaná el három kiskorú gyermekét, feleségét, s csupán szívességből fogadta volna el ezt a munkát, mintegy kegyből és szép gesztusból, melyet jelenlegi munkáltatói felé tett az állás betöltésével. Egyszerű öltözékű civilünk pedig tovább fokozta habogásának alázatos hangnemét, s mind eközben fekete kalapját találta jónak kezei közt gyürkészni.

– Jó napot kívánok, kérem szépen… Én egy kis segítséget szeretnék kérni… Kérem szépen. Nekem otthon sok gyerekem van, meg egy kis fő’dem, kérem szépen, már ha a kis hátsó kertünk fő’dnek számít, kérem alássan. Mert hát… hogy mégis csak fő’d van benne, nem igaz-e? Meg még van benne egy pár dolog, de nem sok, abból éldegélünk, kérem szépen, de nem lakunk jól vele, hogy imigyen mondjam, kérem szépen. De a kedves szomszéd, Pista gazdám, azt mondta, hogy itten kérhetek egy kis pénzt, ha nagyon kell. Így hát nagyon kellett, ezért eljöttem már, ha esetleg lenne nekem is. Kérem szépen. – dadogta, majd még a sokad szintű választékosság kedvéért odabiggyesztette, hogy „…alássan!”, és ezzel már büszke is volt magára. Na, a hátát azért még nem húzta ki, de ez a kis magabiztosság lelki nyugalmára teljes bizonyossággal előnyösen hatott. Mindezt lerombolandó a kövér ember köhintett, majd felpillantás nélkül mormolta:

– Nincs. Elfogyott. – A szegény ember bizony igen megdöbbent. Mert azt hiszem, beszámolója alapján méltán nevezhetjük ezen túl egyszerűen csak „szegény ember”-nek. Nyelt egy nagyot, majd újból nekifutott:

– Kérem szépen – ismételte a már gyermekkorában szépen megtanult formulát. Beszédében már ott csillámlott a könyörgés egy leheletnyi felhangja is, s ezt a hivatalnok is hamar felfedezni vélte. Bosszúsan, már-már saját maga számára is kínosan hosszúra nyújtott krákogása után egy hatalmas, bőrkötésű könyvet vett elő asztala alól. A szegény embernek úgy tetszett, valami ládaféle, és először azt hitte, abból kapja majd a pénzt, amiért jött. Hamarosan, kissé meglepődve tapasztalta a kemény fedél alatt meggyűlő lapok rengetegét. Számos lapon a fekete, rendezett nyomtatott betűk sötétkék tolltintával voltak összefirkálva, átjavítgatva és lesatírozva. A dokumentum lassanként egyre közelebbi rokonságba került egy hanyag nebuló iskolai tankönyvével, amely rokonság a kódex eredeti rangjához képest egy erőteljes minőségbeli zuhanás csúfos metaforája lehetett volna. Hosszas keresgélés után a kövér ember újfent megköszörülte a torkát, és egy gunyoros pillantás kíséretében, a könyvből feltekintve kijelentette:

– Pénzbeli segélyezést csak és kizárólag hátrányos helyzetűek kaphatnak. Ám Ön többé nem számít hátrányos helyzetűnek. – A szegény ember nem igazán értette, mit szeretnének még tőle, de kezdte úgy vélni, hogy azt a kis segítséget nem fogja egykönnyen megkapni. Ám a következő „kérem szépen”-t megelőzendő, a hivatalnok olvasószemüveget biggyesztett piros krumpliorrára, és fennhangon szavalni kezdett egy, a könyvtől független papírról. Valamikor újságkivágás lehetett, mostanra már azonban igen rongyos volt, olybá tűnt, az elmúlt napokban sokat használta.

– Az utóbbi évek rendelkezései alapján az eddig szociálisan hátrányos helyzetűnek tekintett állampolgárok oly’ rendkívüli mértékben jutottak segélyezési csomagokhoz, hogy a mai naptól – itt vaskos ujjával egy azévi naptár pár nappal azelőtti dátumára bökött – az eddig szociális hátrányt nem szenvedők – itt magára bökött – tekintendőek hátrányos helyzetűnek. – Kijelentésének középső tokája, s annak kocsonyája adott egy panaszos rezdülésével kissé abszurd ízt.

– Nincs. – böffentette ismét a kövér lakonikusan, de kicsit elnyújtva, valahogy úgy, mintha egy fogyatékoshoz beszélne. A balra lévő pénztárhoz ekkor egy sportosan, de elegánsan öltözött hölgy lépett, és egy zsák pénzt vett át a szomszéd ablaknál, majd aranykarkötőjét megcsörrentve a hátára vetette azt, és távozott, mintha csak pár kiló zöldséget vinne haza a piacról. Az öregember a fejét vakarta. Valahogy nem állt össze ez az egész a fejében. A kövér továbbra is csak fröcsögött és fröcsögött abszolút zavartalanul, a csarnok mennyezete pedig visszhangot vetett, mennyei szózattá erősítve a hivatalnok tájékoztató előadását. Első paragrafus, második paragrafus, ötödik paragrafus, tízedik, huszadik. De szegénynek inkább apja szavai csengtek tovább a füleiben, hogy „Fiam, ne feledd, a törvény szent!”. És sok zaj ez így hirtelen, egy napra. A bosszúság legkisebb jele nélkül fordult hát meg, és elbotorkált, végig, le a hosszú lépcsősoron, s a lépcső aljához érve belső zsebéből egy mécsest kotort elő. Egy szál gyufával meggyújtotta, és a bejárat mellett elhelyezte egy keskeny kis fekete márványpulton.

Pont úgy, ahogy azt a templomban szokás.