Csak ment előre a kegyetlen, hideg éjszakában. Nem volt sötét, világított a hó. No meg a csillagok is, élesen-fényesen. De messze voltak, fenn a nagy égen. Magasan a Szokolnyiki óriásfái fölött. Itt, Moszkvában minden nyomasztóan hatalmas volt meg idegen. A bokrok hósipkás, tömzsi matrjoska-babák, rajtuk ismeretlen nevű bogyók. A fák hóba bábozódva, közömbösen néztek le rá a megközelíthetetlen magasból. Más íze-szaga volt a levegőnek is. Mintha jégszilánkok kaparták volna a torkát minden lélegzetnél. Fázott, de csak ment tovább a nagy ismeretlenben. A félelem nem talált utat sem a szívéhez, sem az eszéhez. Mindkettő tele volt most fájdalommal.
Az embereknek nem tudta elmondani, mi bántja.
-Sto? …Sto? – néztek rá értetlenül. Pedig szerette volna kikiabálni mindenkinek a fájdalmát az anyjától-apjától tanult keserédes nyelv keserédes szavaival.
– Ha tudnád… ha te azt tudnád, mennyire fáj! Nem fogok hazamenni soha… nem akarlak azzal a másikkal látni! … Hát nem tudtál megvárni? Fél év… Én számoltam a napokat, mindig elsőnek mentem be vizsgázni, így siettetve az időt… Te meg otthon… De hát miért? Miért?!
Itt, a nagy semmi közepén bukott ki belőle a bánata, bele a fagyos éjszakába. Az utolsó szavakat már ki sem tudta mondani. A nagy hidegben mozdulatlanná merevedett az arca, nem mozgott a szája, a mimikai izmok felmondták a szolgálatot.
Lassan a harag és a kétségbeesés tüze is kezdett kialudni benne. Azért csak ment tovább a lábnyomok nélküli, úttalan havon. Már a hideget is alig érezte, keze-lába mintha teljesen érzéketlenné vált volna. Azt hitte, most képes lenne kigyalogolni akár a városból is, a világból is, bele egy másik létbe, ahol semmi sem tud fájni.
Ismerős tájra, a tó partjára ért, ahol megritkultak a fák. Leült egy fatuskóra, épp úgy, mint a nyáron, amikor kijött ide a vízpartra a kollégiumból. Nagy meleg volt, mindenfelé fürdőzők nyüzsögtek. A sok idegen szó elzsongította, félálomban igyekezett egyet sem megérteni belőlük. Most meg ez a nagy, puha csönd altatná el, ami körülveszi, akár egy meleg takaró. Tudta, ha most elalszik, megfagy a mínusz 28 fokban. De nem mozdult. Mintha nem is vele történnének már a dolgok. Valószínűtlennek, távolinak érezte itt és most a saját jelenlétét. Kezdtek az érzékelései összekuszálódni.
Utolsó félig-meddig tiszta gondolata az volt, hogy a fagyhalál a legtisztább dolog, ami végül történhet az emberrel. Teljesen steril, nem jár a test lassú felbomlásával, mintha betegségben halna meg valaki. Hogy mennyi idő telt el így, azt nem tudta már érzékelni. Csak arra eszmélt, hogy egy meleg, nedves valami érinti az arcát. Nehezen nyitotta ki a szemét, és egy nagy kutya fejét látta meg. Az nyalogatta az arcát, a homlokát. Ahogy az állat észrevette a megmozduló szemhéjakat, nyüszíteni kezdett, míg a gazdája oda nem ért.
-Nu, sto tü, gyevuska? Oj-Oj!
Nem tudott megmozdulni, de a szavakat értette. Jóleső érzés fogta el. Akármilyen idegen is ez a hely, ez a nyelv, az emberek érzései, pontosabban az emberi érzések mindenhol egyformák.
10 hozzászólás
Kedves Kati!
A remény benned él a folytatásra, az újrakezdésre, ezt tisztán tükrözik a novelláid. Hőseidnek, akik tipikus figurák, gyakran odanyújtod a szalmaszálat. S hogy még nem szűntél meg hinni az emberben, az mutatja, hogy ezt a szalmaszálat általában egy másik emberi lény tartja a már mindent feladni kész hős felé, épp mint a "Nyaralunk" című novelládban.
Gondolkodtam, meg merjem-e említeni az egyetlen dolgot, ami bántotta a szemem, mert nem akarok belerondítani a felemelő összhatásba. De a jóindulatodra bízom magam: szerintem (mondom, szerintem) abbamaradni egy folyamat szokott, egy hanghatás, egy cselekmény, egy film, stb. A fák inkább egyszerűen elfogynak. Ritkulnak az erdőszél felé, azután teljesen elfogynak. Ahogyan az út is elfogy, és abbamarad a járás.
Szeretettel: Laca 🙂
Kedves Laca!
Nagyon köszönöm a hozzászólásodat, főleg, hogy a többi novellával együtt is értékelted, amit írtam. Az észrevételed is jogos, valóban abbamaradni valami folyamatban lévő dolog szokott. Azt hiszem, túlzottan "beleképzeltem" magam abba a folyamatba, ami a főhősben lezajlott. De igazad van, az olvasót egy pillanatra sem szabad kétségek között hagyni, ki fogom javítani.
Szeretettel: Kati
Szia Kati! STO ETO? Megvalósul az internacionalizmus egy behavazott parkban agy moszkvai éjszakában? Nem teljesen úgy, ahogy Lenin elvtárs elképzelte, – de nagyon szép, és emberi. És: értető, beköltözik az ember szívébe. Mert az aztán tényleg "nemzetközi" Üdvözlettel: én
Köszönöm Bödön a hozzászólásodat.
Elsősorban emberek lennénk, nem? Minden más csak azután következik.
Üdv: Kati
Kedves Kati!
Nagyon tetszik történeted, és én azt a tanulságot vontam le belőle, hogy mindenütt vannak jó emberek, akik nem hagyják, hogy egy fiatal bánatában eleméssze magát. Együtt éreztem a csalódott lánnyal.
Szeretettel olvastalak: Matild
Kedves Matild!
Köszönöm, hogy elolvastad. Majdnem megtörtént történet 1974-ből.
Üdv: Kati
" A hipotermia a szervezet vészes lehűlése. Az 1-2 fokos hőveszteség izomremegéssel, reszketéssel jár. A pulzus szapora, gyors lélegzés, kissé megemelkedett vérnyomás jellemző rá. Az erős hideg, vagy a tartós hideg azt eredményezi, hogy a szervezet hőszabályozása kimerül, a testhőmérséklet folyamatosan csökken. A remegés megszűnik, bágyadtság, álmosság, érzékcsalódás jelentkezik. Ilyenkor már úgy érzi a kihűlés határán lévő, hogy meleg van. A vérnyomás csökkenni kezd, a légzés ritkul és felületessé válik. Szívritmuszavar lép fel. A szervezet eszméletvesztéssel járó, tetszhalál-szerű állapotba esik. A 27-20 fokos belső testhőmérsékletnél a pupillák tágak, a vércukorszint alacsony, mígnem a kamrafibrilláció vagy a keringési rendszer bénulása következtében beáll a halál."
részlet Tiszai P Imre: Hypotermia novellájából.
Szerencse vagy szerencsétlenség, hogy nem állt be? Ki tudja. Ha beállt volna, most nem lennék itt.
Köszönöm, hogy elolvastad.
Üdv: Kati
a halált nem adják olcsón
Miért adnák? Az életért is meg kell szenvedni. Csak hát húszegynéhány évesen mindent kibír az ember.