Hóban, fagyban

Csak ment előre a kegyetlen, hideg éjszakában. Nem volt sötét, világított a hó. No meg a csillagok is, élesen-fényesen. De messze voltak, fenn a nagy égen. Magasan a Szokolnyiki óriásfái fölött. Itt, Moszkvában minden nyomasztóan hatalmas volt meg idegen. A bokrok hósipkás, tömzsi matrjoska-babák, rajtuk ismeretlen nevű bogyók. A fák hóba bábozódva, közömbösen néztek le rá a megközelíthetetlen magasból. Más íze-szaga volt a levegőnek is. Mintha jégszilánkok kaparták volna a torkát minden lélegzetnél. Fázott, de csak ment tovább a nagy ismeretlenben. A félelem nem talált utat sem a szívéhez, sem az eszéhez. Mindkettő tele volt most fájdalommal.
Az embereknek nem tudta elmondani, mi bántja.
-Sto? …Sto? – néztek rá értetlenül. Pedig szerette volna kikiabálni mindenkinek a fájdalmát az anyjától-apjától tanult keserédes nyelv keserédes szavaival.
– Ha tudnád… ha te azt tudnád, mennyire fáj! Nem fogok hazamenni soha… nem akarlak azzal a másikkal látni! … Hát nem tudtál megvárni? Fél év… Én számoltam a napokat, mindig elsőnek mentem be vizsgázni, így siettetve az időt… Te meg otthon… De hát miért? Miért?!
Itt, a nagy semmi közepén bukott ki belőle a bánata, bele a fagyos éjszakába. Az utolsó szavakat már ki sem tudta mondani. A nagy hidegben mozdulatlanná merevedett az arca, nem mozgott a szája, a mimikai izmok felmondták a szolgálatot.
Lassan a harag és a kétségbeesés tüze is kezdett kialudni benne. Azért csak ment tovább a lábnyomok nélküli, úttalan havon. Már a hideget is alig érezte, keze-lába mintha teljesen érzéketlenné vált volna. Azt hitte, most képes lenne kigyalogolni akár a városból is, a világból is, bele egy másik létbe, ahol semmi sem tud fájni.
Ismerős tájra, a tó partjára ért, ahol megritkultak a fák. Leült egy fatuskóra, épp úgy, mint a nyáron, amikor kijött ide a vízpartra a kollégiumból. Nagy meleg volt, mindenfelé fürdőzők nyüzsögtek. A sok idegen szó elzsongította, félálomban igyekezett egyet sem megérteni belőlük. Most meg ez a nagy, puha csönd altatná el, ami körülveszi, akár egy meleg takaró. Tudta, ha most elalszik, megfagy a mínusz 28 fokban. De nem mozdult. Mintha nem is vele történnének már a dolgok. Valószínűtlennek, távolinak érezte itt és most a saját jelenlétét. Kezdtek az érzékelései összekuszálódni.
Utolsó félig-meddig tiszta gondolata az volt, hogy a fagyhalál a legtisztább dolog, ami végül történhet az emberrel. Teljesen steril, nem jár a test lassú felbomlásával, mintha betegségben halna meg valaki. Hogy mennyi idő telt el így, azt nem tudta már érzékelni. Csak arra eszmélt, hogy egy meleg, nedves valami érinti az arcát. Nehezen nyitotta ki a szemét, és egy nagy kutya fejét látta meg. Az nyalogatta az arcát, a homlokát. Ahogy az állat észrevette a megmozduló szemhéjakat, nyüszíteni kezdett, míg a gazdája oda nem ért.
-Nu, sto tü, gyevuska? Oj-Oj!
Nem tudott megmozdulni, de a szavakat értette. Jóleső érzés fogta el. Akármilyen idegen is ez a hely, ez a nyelv, az emberek érzései, pontosabban az emberi érzések mindenhol egyformák.