Hóember

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy boszorkány, aki azzal szórakozott, hogy aki szembe jött vele azt elvarázsolta.
A napocska, amikor meglátta őt, ijedten bújt el a felhők mögé. Tél volt. Ropogós hó fedte a fázó földet. A fákat kicsipkézte a zúzmara. A madáretetőkön jégcsapok csüngtek. Havasak voltak a fák és a bokrok is. De a banya csak jött szélsebesen a seprűjén. Fekete földig érő ruhában volt, fejére fekete kendőt kötött. Fekete volt még az a három szál haja is. Az orra hosszú volt, szinte leért a hasáig. A szájában pedig csak egy fog ágaskodott. Hát meg kell, hogy mondjam elég ijesztő volt! Egyszer csak szembe jött vele egy farkas. A varázspálcájával rásuhintott egyet, máris csipkebogyó bokorrá változott. Csak úgy hahotázott jókedvében az a gonosz némber! Aztán repült tovább a seprűjén. Arra jött az őzike. A varázspálcájával rásuhintott egyet, máris sombokorrá változott. Csak úgy hahotázott jókedvében az álnok banya! Aztán repült tovább a seprűjén. Egyszer csak odaért a Hóemberhez. Leszállt a seprűjéről.
– Na, milyen hóembernek lenni? – kérdezte csúfondárosan.
–Nagyon jó! Szeretek hóember lenni – válaszolta csendesen. Kismadarakkal beszélgetek, erdő vadjai látogatnak, nem vagyok egyedül. Nem beszélve arról, hogy milyen szép a tél! Ráadásul csönd van, nyugalom és béke. Jó itt lenni! – folytatta. Ahogy beszélt és beszélt a hóember, a banya egyszer csak a szívéhez kapott.
– Elég, hagyd abba!- kiáltotta. Ám a hóember beszélt, csak beszélt tovább kedvesen, hisz a szíve tele volt jósággal, szeretettel. A boszorkány egyszer csak azt érezte, hogy ott belül valami történik a mellkasában. A szíve a sok gonoszságtól egészen jéggé fagyott. Ám nem csak a szíve, hanem az egész teste is. Abban a pillanatban, akit eddig elvarázsolt, visszanyerte eredeti alakját, így az őzike, a farkas és a hóember is. Vajon ki volt a hóember? Elárulom nektek. Egy csodaszép, hosszú, hófehér ruhába öltözött szépséges leány, kinek aranyos szárnya volt. Azonnal, mint egy kecses pillangó röppent tova. Vajon hova? Talán éppen hozzátok?
Ki volt ő? Kitaláltátok? /egy angyalka/. A boszorkány pedig ott állt megdermedten, talán tavaszig. Addig bőven volt ideje töprengeni gonosz tettein. Ahogy telt- múlt az idő, szíve lassan megtelt szeretettel, ahogy nézte a téli tájat, a csipkés fákat, az erdő vadjait, a kedves kismadarakat. Mire eljött a kikelet, a jégszíve is megolvadt.
Így volt, mese volt. Ha nem hiszitek, járjatok utána!