Hogy mik vannak odaát!

Volt egyszer, hol nem volt, és még manapság is van egy párhuzamos világ, ahova ha sikerül valakinek ellátogatni, bizony olyasmiket hall, hogy merevlemeze elhajlik tőle, és úgy lefagy esze tokjába zárt komputere mint fagyasztóba tévedt sült galamb mellehúsa.
Sikeres és szerencsés ember lévén, én megleltem a módját, így gyakran átruccanok a párhuzamos dimenzióba, ahol álom a valóság, a valóság meg amolyan lázálomszerűség.
A minap is átvándoroltam, és természetesen az első dolgom volt, hogy a sajtót átlapozzam, hadd lám mi történik odaát valójában, mert még számomra is egy kissé zavaró ez a lázálom és valóság keveredése.
Hát bizony majd jeges whiskyvé vált ereimben a vér, mikor egy címlapon olvastam, a bődületes hírt, hogy egy férfias nő megerőszakolt, egy nőies férfit, és gyerekük született.
Nem maga a hír miatt kezdtem lehűlni, hanem amiatt, nehogy visszatérvén saját világomba, ott is megtörténhessen ilyesmi, oszt be kell tartsam ígéretemet, mely szerint az első férfinek, aki képes lesz gyereket szülni, annak személyesen, az elsők között gratulálok.
Nem is a gratuláció miatt csapott meg egy hideg hullám, hanem a személyes jelenlétem lenne ez esetben aggasztó tényező.
Ugyanis, ha az eset tőlem távol történne, ahova csak repülővel juthatnék el, hogy a gratulálók sorának az élvonalába kerülhessek, akkor nagy gondjaim lennének.
A repülőzésnek még csak a gondolatától is majd kiráz a hideg, hisz oly alacsony a hőmérséklet odafönt, akár Szibériában télen idelent.
No meg bevallom, félek egy gép szárnyaira bízni tyúkszaros életem, ezért úgy döntöttem, addig nem repülök, míg saját szárnyaim ki nem nőnek.
Hála Istennek tovább tudtam olvasni, még mielőtt merevlemezem lekonyult volna, és megkönnyebbülten sóhajtottam föl mikor kiderült, hogy a gyereket tulajdonképpen a nő szülte, aki csak szellemileg volt férfi.
Minek kell az emberre ilyen hírekkel a frászt ráhozni, pláné mikor kirándul!? – gondoltam.
De megnyugodva, tovább böngésztem, ám semmi idegnyugtató hírre nem leltem.
Olyasmiket olvastam, hogy nemsokára egyetemesen törvénybe iktatik minden dimenzióban, hogy a gyerekek nemtelenek lesznek, csak ha választójogot kapnak, azaz benő a fejük lágya, akkor saját maguk döntenek majd, dákójuk lesz-é vagy pacsirtájuk?
Azon tűnődtem, vajon azoknak, kik ilyesmiket kitalálnak bármely dimenzióban, mikor keményszik meg a lágyság fejükön?
Gondolom soha, mert ők másnak születtek, nyomorék a lelkiviláguk, és egyedül csak a virtuális világ segítségével tudják érvényesíteni bűnös fantáziájukat.
Ezt a világot még a gyerekekre is ráerőltetnék, no persze az egyetemes emberi jogoknak álcázott fal mögé bújva.
Nem akarván az emberi jogokat csorbítani más dimenzióban, gondoltam gyorsan hazatérek a sajátomba, mielőtt bagólesőmön valami illetlen szó kicsúszna, de a dimenziókaput kulcsra zárom, nehogy e törvénytervezet kiszivárogjon.
A kulcsot meg végbélnyílásomba dugom, nehogy megtalálják.(Ezen dugóhelyet nem a meleg áramlatoktól kaptam, hanem Pillangó történetéből merítettem).
Ám a kisördög, aki mindenhova elkísér, nem hagyott nyugton, így mielőtt visszajöttem beküldtem a törvénytervezet mellé egy kiegészítő javaslatot.
Nem írom le szaknyelven, mert lehet nem értenétek meg, inkább saját szavaimmal elmagyarázom.
A lényege az , hogy jogok mellett kötelességek is legyenek, egyébként nem működik a világ, mert aki teremtette, meghúzott néhány határt, melyeket mi kis tökmagok képtelenek vagyunk átlépni.
Ha tehát a Jóisten engem Ádámnak teremtett, de emberi törvények szerint megadatik az a jog, hogy Éva lehessek, akkor az egyenjogúság elvén vállaljak minden kötelességet is, mi ezzel jár, nem csak sütést, főzést, mosogatást, hanem a szülést is!
Na – gondoltam – hadd lám, ti sok nagyérdemű, fatökű, Isten törvényét megszegő, más világban élő törvényhozók, vállaljátok-é a vajúdás kínjait?
Bizonyára nem – válaszoltam saját prózainak hangzó költői kérdésemre – így javaslatom elbukik majd, hisz nem engedhetitek meg, hogy egy e világban élő „cipcer” (így becéznek néha, mikor nagyon szeretnek), feladja nektek a leckét ott, a párhuzamos világotokban.
Az is megfordult a komputerem agyában, ha véletlenül elfogadnák, bizonyára hagynának egy kis léces-ajtót, a törvény bezárt kapuja mellett, amelyiket úgy nyitogathat a lóvé, mint Nemere a székely budiajtót.
Ha jól meggondolom még én is találnék, pedig törvények szintjén egyelőre csak három dimenziós koordináta rendszerben boldogulok.
Például odaadományoznám a vajúdás kötelességét a Plútón élő nagyon ük-néném unokahugának, mert pénzt nem kímélve bebizonyítanám, hogy valahányadik ősöm ott is vetett el élőmagot legénykorában. Rokonságnak adományozni még sírhelyet is lehet, így gondolom a szüléssel is megoldható a dolog.
Cserébe ő ide költözne, és ontaná magából a kis purdékat, természetesen ha férje besegítene, aki mondjuk nem rokonom, de eljöhetne a családegyesítés mellett kardoskodva. A rajkókat én fogadnám örökbe addig, míg az állam bírná a segélyt fizetni, ha meg elfogyna a pénzanyag, illa berek pénzestől átköltöznék a másik világba.
Nem hinném, hogy valaki utánam jönne az elcsent segélyekért, hisz egyelőre bármilyen fejlett is a tudomány, a muslicák dimenziók közötti vándorlásának titkát máig nem sikerült ellesni, kivétel persze egy-két olyan szemfüles legény mint én.
No meg azt sem kell elfelejteni, hogy egyelőre, míg aranyeret nem szerzek, én vagyok a dimenziókapu kulcsának őrzője.