Hol van az a nyár

Hajléktalan álmodozása

Sivár vasárnap délután… Amikor elfogyasztotta korábbi szomszédja kidobált ebédmaradványait, a kopár erdőszélen heverészik, nézi az erdő sárgulni kezdő faleveleit, s az égen futó bárányfelhőket… Szemét lehunyja, képek jelennek meg előtte a múltból, amikor egy ilyen augusztusi délután kisfiával kirándulni jött ide, egy ragyogó napsütötte vasárnap…
Erdőszélen, patakparton kötöttek ki, horgászbotokat vittek magukkal, kisfia a parton, vízben ficánkoló halakat figyelte, utánozta a patakparti békák ugrándozását. Nagyokat kacagott.

Nagy sóhaj hagyta el ajkát… Most nagy távolság választja el őket egymástól, minden tekintetben, azt se tudja, mi van fiával és unokáival; hosszú ideje nem látta őket.
Magát szégyelli, amiért ilyen helyzetbe került, pedig igazán nem is tehet róla.
Milyen jó rágondolni saját gyermekkorára, amikor még a mamája gondoskodott róla. Nem volt gazdag, de szorgalmas, munkahelyén helyt állt, szerették és megbecsülték. A kapott fizetését mindig gondosan beosztotta, s amikor elérte azt a kort, rábeszélte fiát, hogy érettségi után tanuljon tovább. Azt mondta neki: ne félj, én segítlek addig, amíg megszerzed a diplomád. S ő megköszönte, jelentkezett. Elég pontszámot kapott, de a sok jelentkező miatt úgy vették fel a Műegyetemre, hogy csak a következő évben kezdheti meg a tanulmányait. Nagyon örült, mivel egy évig munkát vállalhat, amit félre tehet a tanulmányaira, annyival megkönnyíti édesanyja helyzetét.

Az egyetemen lassan telt az idő, sikeresen befejezte, édesanyja büszke volt rá, hogy diplomát szerzett. Jó állást kapott a fővárosban egy nagy informatikai cégnél, szép jövedelemmel honorálták minden hónapban. Gyűjtögette a pénzét. Nem tartott sokáig legény élete, megismerkedett egy kedves lánnyal, s hamar összeházasodtak. Előbb csak egy szobát béreltek, majd takarékoskodni kezdtek, s az akkori törvények szerint gyermekvállalással kölcsönt is kaptak úgy, hogy nemsokára saját házban raktak fészket. Boldog apaként várta születendő kisfiát, s nagy reményeket fűzött családja jövőjéhez, mert bízott a jövőben.

Jó körülmények között éltek, felesége is munkát vállalt a gyes letelte után. Minden évben nyaralni mentek. Szerettek a Balaton melletti üdülőkben pihenni, karácsonyi szünetekben pedig, Sopronban töltöttek el néhány napot.
A fiú felnőtt, leérettségizett. Apját követve, őt is az informatika érdekelte.

Azután történt a nagy politikai váltás. Örvendett az ország lakosságága, végre, megszabadultak az idegen katonáktól, a szovjetektől, s idegenek vezénylésétől…
Nem telt el sok idő, amikor az öröm ürömmé vált, mert a váltás nem úgy sikerült, ahogyan legtöbben szerették volna.

Az ország megszabadult egy idegen hatalomtól, de a gazdasághoz nem értő vezetők hagyták eltékozolni a korábban elért sikereket, a jól működő gazdaságot tönkretették, megszüntették a nagygazdaságokat, gyárakat, üzemeket fillérekért eltékozolták, s lassan, de biztosan futott az ország szekere a lejtő felé…
A négy éves ciklusok sem úgy működnek, ahogyan kellene. A vezércsapat vagy nem úgy áll hozzá a kormányzáshoz, ahogyan kellene, megfontoltan, a legértelmesebb szakemberekkel társulva. Amikor megfelelő emberek kormányoznának, akkor pedig az ellenzék igyekszik minden, még a legjobb intézkedéseket is elutasítani, ezért nálunk a kormánynak leginkább ellenzék helyett általában ellensége van.

Ezzel járt, hogy egyre többen kerültek utcára, mert a munkahelyek kezdtek tönkremenni.
Lassan az ország virágzó mezőgazdaságát is sikerült teljesen leépíteni, most a korábban szorgos munkával gondosan megmunkált földeken, a cukorrépa- és búzatáblák helye parlagon hever és allergiát okozó, Amerikából importált fű teszi tönkre az emberek egészségét.

A válság mellett e tények is hozzájárultak ahhoz, hogy az uniós országok sorában az utolsó helyeken kullogunk, ez az oka annak, hogy munkahelyek alig-alig létesültek az elmúlt rendszer után megszüntetettek helyébe, ezért egyre többen kerülnek utcára. Most is nő a szegények, éhezők száma. Ezért nem lehet a jelenlegi súlyos helyzetet kizárólag a válságra hárítani.

A mi emberünk arra ébredt egy szép napon, hogy a cég, ahol dolgozott, tönkrement, s elbocsátották az ott dolgozókat, köztük őt is. Ijesztő volt számára, nem kapott mindjárt más munkát, mert egyre több cég lehúzta a rolóját, leállt.

Csak fél év múlva kapott új állást, de az sem tartott sokáig. Addig felesége fizetéséből szűkösen megéltek.
S eljött az idő, hogy a gondok kikezdték az idegeiket, a kapcsolatuk annyira megromlott, hogy elváltak. A nagyfiú pedig nem tudta elviselni szülei válását, egy Németországból idelátogató emberrel megismerkedett, aki meghívta őt, hogy látogasson el hozzájuk. Elfogadta az ajánlatot és körülnézett az idegenben; megtetszett neki a kinti élet. Hazajőve nekifogott elsajátítani a német nyelvet, s nemsokára itt hagyta szüleit és hazáját, azóta is ott él családjával együtt.

Mire a nap lemenőben, az apa elmerengett a múlton. Szétfoszlott minden reménye, a lakásukat el kellett adni, annak ráeső részét lassan, az évek során fölélte. Rosszul gazdálkodott vele, kellett volna egy hajlékot biztosítani magának belőle, mert telt volna rá, de nem tette. Próbálkozott a pénzét megforgatni, megbánta, mert elúszott a készlete. Hiába minden, a megtörténteket nem lehet visszacsinálni! Eszi a hajléktalanok keserű, sokszor penészes kenyerét.

S hol van az a nyár? …amikor úgy sütött rá a nap, mint azon a gyönyörű nyári délután, s nyugodt boldogságban éltek, mikor még a családjával, vasárnapi ebéd után járt erre az erdőszéli patakparton…
Ahogyan minden, ez a nyár is, lassan elköszön és közeleg a kegyetlen tél, a hajléktalanok rémálma. S a nyárral együtt örökre elmúlik még a halvány reménye is annak, hogy valamikor jobb sorsa lehet.