Holdfényszonáta

Aznap este sokáig kinn beszélgettünk a verandán sötétben. Kellemes nyári este volt. Édesapám mondta, hogy telihold lesz, s mire feljő, akkorra már kezd a harmat is leszállni, amitől megpuhul a széna, nem töredezik és nem hullik le a levél róla, s akkor kezdik majd a szénagyűjtést. Hát vártuk, hogy a hold feljöjjön, addig beszélgettünk, vagy énekeltünk a sötétben. Hamarosan feltűnt a hold nagy kerek tányérja az égen és egyre világosabb lett. Édesapám kiment a kapun, hogy megnézze a lucernát, puhult-e már valamicskét. Nagyon jó, újságolta, amint visszatért, ideális idő a szénagyűjtésre. Édesanyám küldött aludni, rám zárják az ajtót, ők viszont munkához látnak. Dehogyis akartam én aludni menni, már nehogy ebből a jóból kimaradjak… Édesapám is helyeselte, így hát maradhattam. Segíteni nem sokat tudtam, olyan hat, hét éves lehettem, de boldogan tartottam szüleimmel a lucernamezőre. Ők munkához láttak. Egy ideig mentem utánuk, hallgattam
a tücskök ciripelését, gyönyörködtem a csodálatos élő hangversenyben. Egyszer csak felfedeztem a csillagos eget. Hogy az milyen gyönyörű szép volt! A sötét égbolt ráborult a földre, s mintha milliárdnyi kis lámpás borította volna be az eget, merre csak a szemem ellátott… Még soha nem láttam ilyen szépet! A hold szórta ránk sápadt sugarát, rám mosolygott, én vissza mosolyogtam rá. Nem tudtam betelni ezzel a csodával. Édesapám megmutatta a Göncölszekeret, a Tejutat, amin én azonnal szerettem volna végigmenni, merthogy az valami csodaszép lehet. Édesapám elmagyarázta, hogy az iszonyú messze van, csak innen gyönyörködhetek benne. Édesanyám már nagy gereblyével gereblyézte össze a szénát, hozzá futottam, s nála is próbálkoztam.
– Anyu, úgy szeretnék a Tejúton sétálni, hogy lehet odamenni? – érdeklődtem. Nála sem jártam szerencsével, azt mondta, hogy akik meghalnak azon az úton mennek fel a Mennyországba. Milyen jó lehet nekik, gondoltam, s követtem itt lenn a Tejutat… gyönyörködtem a csillagokban, és kábító volt a széna illata. Gyönyörű este volt.
Azután édesapám talicskára rakta a szénát, betologatta a fészer elé, mondván, hogy hajnalban felkel, ha már virrad, még puha lesz a széna, s akkor felrakja a fészer padlására, s onnan etetheti télen az állatokkal a finom szénát. Visszafelé menet felülhettem a talicskára, s apám futott velem vissza a lucernamezőre, én meg kacagtam boldogan bele a néma éjszakába.
Mikor már elfáradtam, felültem a pince tetejének domborulatára, onnan gyönyörködtem a csodálatos holdvilágos éjszakában, a csillagokban, a tücskök hangversenyében, s mélyen beszívtam a szénaillatot, elraktározva jól a lelkem legmélyére, a drága élményt, az édes illatot, hogy soha, de soha ne feledjem ezt az éjszakát.
Azt hiszem, hogy ez az álmom valóra vált. Azóta, ha a Holdfényszonáta akkordjait hallom, mögöttem elillan néhány évtized, gyermek vagyok újra a holdfényes réten, csillagos ég alatt s olyankor a széna illatát is újra érzem!