Holdsugár, Nyuszi meg az árnyéka

[IG_KITOLT]

Holdsugár nem unatkozott egy pillanatig se. Meggyújtotta égi lámpását, intett egy pár lézengő csillagnak, hogy kövessék és elindult kóborolni. Mivel kíváncsi természete volt, mindent szeretett volna tudni az éjszaka világáról. Fény áradt arra, amerre járt. Persze nem olyan nappali, mint a napsugár fénye, de elegendő ahhoz, hogy ne botladozzon a Tejúton, hogy kikerülhesse a Göncölszekeret, hogy észrevegye a Fiastyúkot, és egy keveset elidőzzön annak fiaival. Átsuhant egy-két kötekedő felhő mögött, amelyek útját állták, és ha nagyon elfáradt elmerült egy kis frissítő fürdőre az ég tengerében, amely után aztán meg nem állt reggelig.

Így történt ezen a vizeket dermesztő januári éjszakán is. Miután számbavette égi ismerőseit, és időzött egy keveset a maga udvarában, úgy gondolta letekint a földre, visz egy kis fényt a földi éjszakába. Nagyon szeretett belesni az emberek udvarába, bevilágítani a sötét ablakokon, elidőzni a városok fölött, ahol bámulta az utcákon tovasuhanó fényeket de ebben nem lelte nagy gyönyörűségét. Továbbsuhant az erdő felé. A nagy kerek erdő fölött megállt, hagyta, hogy fénye becsorogjon a fák közé bokrok köré, bekukkantott a fák odvába, ahol madárkákat látott, kik szorosan egymás mellé bújva aludtak. Egy terebélyes fa egyik ágán fácán család húzódott meg éjszakára. Holdsugár egy pillanatra szemükbe világított. A fácánkakas felnyitotta fél szemét, rápillantott Holdsugárra, látta, hogy nincs semmi baj és tovább aludt, nem túl mélyen, hogy első lehessen, aki felébred veszély esetén.
Holdsugárnak nagyon tetszett, amit látott. Örült a sziporkázó hónak, amely belepte a fák közti tereket, beborította a bokrokat, amelyek alatt itthon telelő madárkák és apró állatok húzódtak meg a tél hidege elől, és betakargatta a fák ágait, hogy a szunnyadó rügyecskék meg ne fagyjanak.
Holdsugár nagyon szeretett volna egy játszótársat, akivel kergetőzhetne a csillogó havon, az égig érő fák ágai között, de nem talált senkit. Vajon ő nem tudta, hogy ilyen késő éjszaka az erdőben minden lélek alszik? Rászállt megpihenni az erdő közepében álló óriási fa egyik ágára.
Amint ült, üldögélt, egyszer csak mit lát? A fák között fehérlő tisztás közepébe ugrik egy hoszzú fülű szőrgomolyag. Aztán mégegyet ugrik és ott terem egy vadcseresznyefa mellett. Tüstént rágni kezdi annak törzsét. Olyan fehér volt a kis szőrös, hogy ki se látszott a hóból, csak a szemei csillogtak az éjszakában.
– Nini, hiszen ez egy nyúl! – örvendezett Holdsugár. Jó lesz nekem játszótársnak! – és
már nyújtózkodott is feléje.
Nyuszi éppen befejezte az éjféli lakmározást, ugrált volna vissza a hóval borított bokor alá búvóhelyére, amikor megpillantott közvetlen maga előtt egy hosszúfülű szörnyeteget. Nem lenne Nyúl a neve, ha ijedtében nem kapott volna szörnyű szívdobogást. Meg se tudott mozdulni.
– Gyere velem játszani! – hallatszott minden felől egy kedves suttogás.
– Ne-nem megyek mert ne-nem is- mer- lek!- magokta fogvacogva Nyúl.
– Én vagyok Holdsugár, ne félj tőlem, nem bántalak!
– Ho-hol vagy, ne-nem lát-lak!?
– Itt vagyok körülütted, mindenütt. Gyere, ugráljunk, bújócskázzunk, táncoljunk!
Szegény Nyuszi ment volna, meg nem is. Mi tévő legyen? Ha megmozdul akkor a sötét szörnyeteg nyomban ráugrik.
– Azért is megmutatom Holdsugárnak, hogy nem félek! Hopp! Ugrott egyet de a furcsa
teremtmény még mindig előtte állt.
– Elkergetlek én, te hosszú fülű erdők szörnye! – villogtatta első fogait és Hopp! Hopp!
Kettőt ugrott, de hiába volt minden igyekezete, a másik nem hátrált előle.
– Mit csinálsz? Erre gyere, fogjál meg, kapjál el! – suttogta most már a fülébe a huncut
Holdsugár.
– Nem megy !
– Miért? Az előbb láttam, hogy tudsz ugrálni.
– Tudok, persze, hogy tudok! Nálam jobban senki se tud!
– Akkor nyögd már ki, hogy mi a baj?
– Hát az a má-másik mi- min-dig u-u-utamat állja – vacogta ismét Nyúl.
– Én nem látok senkit, ki állja utadat?
– Csitt, ne ki-ki-kiabálj, még m-m-meg-hallja !
– Nyúl, én előtted nem látok mást, csak az árnyékodat. – suttogta fülébe a pajkos
Holdsugár. Csak nem ijedtél meg a saját árnyékodtól?
– Ne-em! Én nem is f-f-fél-tem… De mi-mi-ért van olyan ho-hosszú füle?
– Azért mert a sajátod is épp elég hosszú. Mozgasd csak a füledet! És a nyúl mozgatta a
fülét. Hát az előtte álló is mozgatta vele együtt.
– Jé! – bámult nagyot Nyuszika – és örömében ugrott előre, ugrott hátra, körbe-körbe és az árnyék a havon vele együtt ugyanezt tette. Holdfény boldogan követte minden lépésüket és a csillagokkal ő is táncra perdült a varázslatos téli éjszakában.
Tapsifüles egy ici-picit szégyellte ugyan, hogy magától nem jött rá, arra, hogy mindenkinek van árnyéka, amitől nem kell félni, és főleg azért pirult el fülig, mert fogalma se volt arról, hogy ilyen hosszú a füle. De hát mit tehetne? Ő még annyira fiatal volt, és még soha se nézett tükörbe.

Holdfény örült, hogy segített Nyulnak legyőzni írtó nagy félelmét. Elbúcsúzott új barátjától, akinek megigérte, hogy újra itt lesz, amikor csak teheti.
Azóta, holdfényes téli éjszakákon, a csillogó erdei tisztáson, együtt játszik Holdsugár, Nyúl és az árnyéka.