Holland hazugság 10.

1959. szeptember 23. szerda

Ila már majdnem egy hónapja, naponta várta a hollandok által megígért csomagot. Már kezdte azt hinni, hogy meggondolták magukat és mégsem küldik.
Éppen az ebédet tette oda, amikor a sétájára induló, a második emeleten lakó Csutka kutya ugatására kinézett az ablakon. A csomagos postást ugatta, aki éppen feléjük tartott. Gyorsan félrehúzta a tűzhelyről az ételt, megtörölte a kezét, és rekord sebességgel az ajtónál termett. Mire a postás felért az ajtóig, Ila már szélesre is tárta.
– Jó napot kívánok! – köszönt a postás – csomagot hoztam – mondta teljesen feleslegesen, hiszen ott volt a kezében. Jó nagy csomag volt, de nagyon rossz állapotban. Az oldala felhasadva, a teteje beszakadva, a szélein letépett ragasztó csíkok nyomai. Az egész egy spárgával volt átkötve, hogy szét ne essen.
– Itt tessék aláírni! – nyújtotta a csomagszállítót, meg egy tintaceruzát Ila felé a postás.
Az szinte megbabonázva elvette, de a szemét nem tudta levenni a régen várt küldeményről.
– Mitől van ez így megrongálódva? – fordult a postás felé. A csomagkihordó egy piros cédulára mutatott a szétesett dobozon: SÉRÜLTEN ÉRKEZETT – ez állt rajta.
– Átveszi vagy nem? – kérdezte a postás türelmetlenül.
– Megnézhetem, mi van benne?
– Csak ha átvette! Azután addig nézi, amíg jól esik. Ameddig nem veszi át, addig az én felelősségem, hogy ne történjen vele semmi.
Ila megköszörülte a torkát:
– Ahogy elnézem, már késő ez az óvatosság!
– Nézze asszonyom! Én egy órája kaptam meg kézbesítésre, akkor már pont ilyen volt. A vámosok felbontják, hogy megnézzék van-e benne elvámolni való.
– Mi az, hogy elvámolni való?
– Ami után vámot kell fizetni. Ha volt benne olyan, akkor majd kap egy értesítést, hogy mennyi a vám. Azt be kell fizetni a vámhivatalba.
– Na, még csak az kell… – morogta Ila, és aláírta a csomagszállítót, hogy átvette.
A postás hangjára előkerült Mariska is Gabikával, és Mamuska is megjelent, nyomában Jutkával, aki ma délutános volt az iskolában.
Mindannyian kíváncsian bámulták a feliratokkal bőven ellátott, rozzant dobozt. A postás még egy kicsit álldogált, hátha valakinek eszébe jut adni neki a kézbesítésért egy forint borravalót, de mivel senki nem mozdult, elköszönt és elment.
– Hát nézzük! – fogta a kezébe a meglepően könnyű, nagy dobozt Ila, és bevitte a konyhaasztalra. Szétvágta a spárgát, felnyitotta a beszakadt tetejét, és elkezdte a doboz mellé kirakni a tartalmát. Először egy nagy, színes, félig üres papírzacskót vett ki belőle, ami ki volt szakítva, és valami fehér por potyogott belőle. PERSIL, az volt ráírva a zacskóra nagy betűkkel. Mindenki megnézte, megszagolta a zacskó tartalmát, és némi tanakodás után úgy gondolták, hogy ez mosópor lehet.
Aztán egy kis kerek, barna, kartonpapír hengert vett ki a csomagból. Fehér négyzetekre háromszor rá volt írva m&m’s. Ennek is hiányzott a lezáró sapkáról a ragasztás. Belekukucskáltak ebbe is sorban, néhány darab hiányzott a tetejéről, megszagolták, és Jutka szája fülig szaladt:
– Ez cukorka! – jelentette be boldogan. Kaphatok egyet? – Ila a gyerek markába csúsztatott egy szem sárga, kerek korongot.
– Jé, az alatta lévő lila! – csodálkozott Jutka. Erre mindannyian belenéztek újra, és valóban lila volt a következő. Ila kiborította az összes cukrot a hengerből az asztalra, és mindegyik más színű volt. Barna, kék, zöld, piros. Jutka a markába köpte, ami a szájában volt.
– Mit malackodsz? Nem jó? – kérdezte tőle Mariska.
– Még soha nem ettem ilyen jó cukrot! Csak azért köptem ki, mert meg akartam nézni. Nézzétek, a színes cukor alatt csoki van! – Azzal visszatömte a szájába.
– Én isz kéjek! – szólalt meg váratlanul Gabika, és rámutatott egy piros pasztillára. Ila odaadta a kicsinek, aztán óvatosan mindannyian a szájukba vettek egyet, és szopogatni kezdték. Kivéve Gabikát, aki szinte egyben lenyelte, és a következőre mutatott. Ila visszaszedegette a papírhengerbe a cukorkát, és azt mondta:
– Elvitte a cica! De ha jó leszel, ebéd után visszahozza – Gabika durcás arcot vágott, de csak addig, amíg Ila elő nem húzta a kezét a dobozból. Ezúttal egy fehér, hatszögletű, tíz centi átmérőjű kartondobozt volt benne, kék felirattal: Stroopwafels, és egy kerek ostya képe. Gabika már nyújtotta is a kezét.
Ila nevetett, és feltépte a dobozt, ami csodák csodájára nem volt kinyitva. Óvatosan belenyúlt, és adott belőle mindenkinek. Jutka éppen lenyelte a cukorkát, és élvezettel nyalogatta a száját. Óvatosan megfogta a következő finomságot, de várt egy kicsit, hogy a szájából elmúljon a cukor íze. Gabika két falattal lenyelte a kekszét, és nyújtotta a kezét a következőért.
– Lassan kell enni! Ne habzsolj! – szólt rá Ila a kicsire, és eltette a kekszes dobozt a csomag mögé. Mindenki az ő kezét figyelte, hogy sorban – mint egy bűvész – elővarázsolt a dobozból egy fél csomag felbontott holland kávét, egy csomag felbontott teát, amiből szinte nem is hiányzott, egy doboz kakaóport, aminek alig volt az alján egy kanálnyi. Egy üvegben házi lekvárt, amit nem bontottak fel, csak átázott a celofánja, ahogyan valószínűleg meglötykölték. Két Dove feliratú szappant. Végül pedig egy kerek, fehér gyógyszeres dobozt, fekete Izoniazid felirattal. A doboz fel volt bontva, és csak néhány szem volt benne.
Ila sápadtan leroskadt egy hokedlire:
– Mégis hogy képzelik, hogy ennyit küldtek?
– Látod, hogy majdnem minden ki van nyitva, és hiányzik belőlük. Biztosan ebből is kiszedtek – felelte Mariska.
– De ki? Ki csinálta ezt? – nézett rá szomorúan Ila.
– A postás mondta, hogy a vámhivatalban bontják fel a csomagokat.
– Hát én ezt nem hagyom annyiban – pattant fel Ila – felmegyek a Kellerhez, a harmadikra! Ő vámtiszt! Csináljon valamit, hogy visszaadják legalább a gyógyszereket!
– Nem hiszem, hogy szóba áll veled, de próbáld meg! – mondta Mamuska.

Ebben a pillanatban megszólalt a csengő. Mariska kiment ajtót nyitni, és egy légipostai borítékkal jött vissza a konyhába. A sógornőjének nyújtotta.
– Tessék! Most jött. Úgy látom a hollandoktól.
Ila feltépte a borítékot, és egy darabig figyelmesen tanulmányozta a levelet. Aztán beszaladt a szobájukba a szótárért, és egy ceruzáért. Lázasan kereste a szavakat egészen ebédig, aminek az elkészítését végül Mariska fejezte be. Időnként rápillantott a vehemensen lapozgató és írogató sógornőjére, akinek egyre nagyobb piros folt terjedt szét az arcán, ahogyan a levélben álló szavakat keresgélte.
Mamuska és a lányok megunták a dolgot. Jutka kiszaladt játszani az udvarra, Mamuska beleültette Gabikát a kis hintalovába, és a kicsi vadul hajtani kezdte magát benne, az előszoba ajtóban.
Mariska déli harangszóra megterített, és kimerte a levest. Szótlanul ettek, Ila még mindig a szótárt nyúzta. Végül lecsapta az asztalra a kanalat, és indulatosan mondta:
– Ezek a szemetek! Tudjátok, mi van a levélben? Pontosan megírták Anszék, hogy mit küldtek nekünk a csomagban. Öt kilómosópor – kezdte a felsorolást.
– Hát a fele még körülbelül megvan – bólogatott Mariska, és kiszedte mindenkinek a tojásos nokedlit. Ila félretolta a tányérját.
– Négy doboz m&m’s cukorka, négy doboz Stroopwafels keksz, két csomag tea, és ugyanannyi kávé. Négy doboz kakaó, négy szappan, négy lekvár, amit Ansz tett el. Valamint egy kúrára való, hat doboz Izoniazid gyógyszer. Játékok Jutkának és Gabikának, meleg holmi a kislányoknak télire: pulóver, sapka, kabát, csizma – sorolta tovább Ila.
– Akkor azért volt akkora a doboz! – bólogatott Mamuska is. – De miért volt mindenből négy? Kávéból meg teából meg kettő?
– Mert úgy tudják, hogy négy tagú a család. A kávét, teát meg a szülőknek küldték, mert gyerekeknek az még nem való.
– Milyen szülőknek? – kérdezte Mamuska, aki hirtelen elvesztette a fonalat.
– Hát az Ilonnak, meg a Pepinek Anyám. Emlékszik, úgy tudják a hollandok, hogy ők a lányok szülei.
– Ahogy elnézem itt valaki más járt jól, nem ti! – fordult Mamuska a menye felé.
Ila felpattant az asztal mellől és már indulni is akart fel a harmadik emeleten lakó vámtiszthez, amikor Mariska elkapta a pongyolája szélét.
– Nincsen itthon ilyenkor a Keller, dolgozik. Majd csak estefelé jön haza, addig hiába mászod meg a magas emeleteket, a rossz tüdőddel. Csak még növeled ezzel is a bajokat. Majd figyeljük délután, amikor hazaér, felfütyül az unokájának, hogy jöjjön le a táskájáért, akkor odamész hozzá, és szépen megkéred, hogy segítsen.

Folyt.Köv.