Holland hazugság 11.

Mivel nem volt a házban lift, a második és harmadik emeleten lakók közül sokaknak volt családi füttyjele.
Kiálltak az udvar közepére, és felfütyültek. Aki otthon volt náluk, kijött a folyosóra, és az udvarról felkiabálták nekik, hogy mit szeretnének. Fütyültek, ha csak lent vették észre, hogy valamit otthon hagytak, vagy valamit elfelejtettek elmondani. Ha túl nehéz volt a csomagjuk, és le kellett jönni valakinek, hogy segítsen felvinni.
Az összes lakó ismerte már hallomásból a családi füttyjeleket, és tudták, hogy kinek fütyülnek. Ha a füttyszóra nem jött elő senki, akkor a szomszédok bekopogtak a lakásba, és szóltak, hogy jöjjenek ki. Ha nem nyitottak ajtót, akkor lekiabáltak, hogy nincsenek otthon. Így spórolták meg maguknak az emeletek megmászását felfelé és lefelé.
Keller volt az egyik legnagyobb felfütyülő, mert testes ember volt, és egy bottal járt a sántasága miatt. Mindenki ismerte a családi füttyjelet, egy hosszú, két rövid, és megint egy hosszú fütty.
Akkoriban egyébként is bevett szokás volt fütyülni. Utána fütyülni az utcán az ismerősöknek, elfütyülni dalokat, még szimfonikus zeneszámokat is. Több családnak a füttyjele egy-egy zeneszám kezdő akkordjai voltak. Haverok is felfütyültek egymásnak. A hívójelre ugrottak is ki az ajtón a barátok, leszaladtak a lépcsőn és már mehettek is együtt szórakozni.

Jutka már hazajött az iskolából, amikor Ila meghallotta a Keller család füttyjelét, és fürgén kisietett az udvarra. Keller felszólt az unokájának, Dalmának, hogy jöjjön le a táskájáért, aztán csodálkozva nézett az asszonyra, aki megszólította.
– Keller elvtárs! – kezdte a mondandóját Ila – ma kaptunk egy segély csomagot Hollandiából, a férjemnek volt benne gyógyszer a tüdőbajára.
Erre a mondatra a férfi hátralépett egyet, hogy távolabb legyen a hozzá beszélőtől.
– Sajnos a hat dobozból, amit küldtek, csak egy felbontott doboz volt a csomagban, abban is csak néhány szem gyógyszer. A postás azt mondta, hogy a vámnál felbontják a csomagokat, és talán ott keveredett el a többi. Kérem szépen, segítsen előkeríteni a többi gyógyszert, nagy szüksége lenne a férjemnek rá, mert rosszabbodott az állapota.
A testes férfi megint hátralépett egyet, és türelmetlenül koppantott a botjával.
– Mi közöm van nekem ehhez? – mordult barátságtalanul Ilára.
– Keller elvtárs a vámnál dolgozik, adjon tanácsot, legyen olyan kedves, hogy mit kellene csinálni, hogy előkerüljön a többi gyógyszer, amit küldtek. És más dolgok is hiányzanak a csomagból… Talán azokat is…
A férfi még egyet hátralépett, és áthelyezte maga elé a botot.
– Én nem foglalkozom a postai ügyekkel, én a reptéren dolgozom. Írjanak a Vámhatóságnak egy kérvényt, hogy nézzenek utána a hiányzó gyógyszereknek. Küldjék el a gyógyszer számláját, amin rajta van, hogy hány doboz gyógyszert vettek maguknak. Csatoljanak egy nyilatkozatot a feladótól, hogy ezt mind beletette a csomagba. Írják bele a kérvénybe, hogy ki rendelte a férjének ezt a gyógyszert, az orvos írjon hivatalos papírt, hogy ő rendelte a gyógyszert, és mennyit. Mellékeljenek a kérvényhez orvosi leleteket, hogy miért csak ez a gyógyszer jó, az itthon kaphatók miért nem. Írják bele a kérvénybe, hogy kik maguknak ezek a hollandok, honnan ismerik őket, miért küldenek maguknak csomagot.
Azzal hátat fordított Ilának, táskáját és a szatyrát Dalma kezébe nyomta, majd köszönés nélkül elsántikált a lépcsőház felé.
Ila leforrázva álldogált még egy kicsit az udvar közepén, de amikor észrevette, hogy a ház lakói őt figyelik, megfordult és lassan bement a lakásba. Ott leborult a konyhaasztalra, és sírni kezdett. A sógornője rosszallóan ciccegett:
– Hagyd abba a sírást! Be fogsz fulladni tőle! – amikor Ila nem válaszolt, csak sírt tovább, egy zsebkendőt tett a keze ügyébe.
Aztán kiment a konyhából, kiült az erkélyre, ahová hamarosan Mamuska is követte, majd Jutka is előkerült, és leült a lépcsőre.
– Miért sír? Mit mondott neki a Keller? – kérdezte Mamuska.
– Nem mond semmit, csak sír – válaszolt neki Mariska.
Hamarosan a sírás fuldokló köhögésbe váltott, Ila műtétekkel megcsonkított tüdeje és hörgői tiltakoztak az izgalom, és a szaggatott lélegzés ellen.
Sokáig tartott legyűrni a rohamot. Ila bevánszorgott parányi szobájukba, feltámasztotta a hátát párnákkal az ágyon, és igyekezett levegőhöz jutni.
Amikor Pepi hazajött a munkából azt sem tudta hová kapja a fejét, ahogyan a felesége, a nővére és az anyja egymás szavába vágva, egymást túl kiabálva igyekezett elmesélni neki a megviselt, és kifosztott holland csomagot, és a külön érkező levelet, amiből kiderült mennyi minden hiányzik belőle.
Aztán a végén Ila elmesélte mit mondott neki a vámtiszt. Pepi megcsóválta a fejét, és megmondta, amire mindenki gondolt a családból:
– Kár minden erőfeszítésért! Ha hosszú idő alatt be is tudnánk szerezni az összes papírt a Vámhatósának írt kérvényhez, amit a Keller mondott, soha nem lesznek már meg a csomagból kivett dolgok. Azoknak már új gazdájuk van, akinek esze ágában sincsen visszaadni, és soha nem is ismerné be, hogy elvette őket.
Mamuska rákontrázott:
– A Keller család is olyan ruhákban jár, hogy az egész országban nem lehet olyanokat kapni. Az a fura nevű unokája is abban az ujjatlan, bő köpenyben.
– Dalma a neve, és pelerinnek hívják azt a köpenyt – mondta Mariska.
– Na meg a felesége is, éppen csak a pávatoll hiányzik a fenekéből. Az a felfuvalkodott lánya is azokkal a dobozokra hasonlító kalapokkal a fején, meg a hosszú kesztyűiben, pedig egy elvált asszony! – háborgott Mamuska.
– Legalább most már tudjuk, hogy miért élnek zárt ajtó, és behúzott függönyök mögött – bólogatott Pepi – nem mintha ez segítene rajtunk.

Folyt. Köv.