Holland hazugság 13.

1961. november 15. szerda

Jutka délutános volt az iskolában, a novemberi sötétségben már egyedül kelt át az úttesten, hazafelé az iskolából.
Amikor beszaladt a kapun, a kihalt ház mély udvarán visszhangot keltettek a léptei. Ilyenkor már minden lakó csukva tartotta az udvarra néző ajtaját, ablakát, őrizte azt a kis meleget, amit a konyhai tűzhelyek, vagy a szobákban lévő kis vaskályhák adtak. Az ajtókat, ablakokat elfüggönyözték, hogy ne lehessen belátni a sötétségből a gyenge égők által megvilágított lakásokba.
A kislány felszaladt a pár lépcsőn, és ahogy kopogásra emelte a kezét benézett az ütött kopott, kétszárnyú bejárati ajtó osztott üvegablakán. A legtöbb ablakszemnek még a háború előttről megmaradt mintás üvege volt, de néhány kitörött ablakszemet alul sima üveggel pótoltak, ott kukucskált be.
A kopogtatásra emelt keze lehanyatlott, és földbe gyökerezett a lába a látványtól. A lakásban minden lámpa égett, minden ajtó nyitva volt, és a szobák között tologatták a bútorokat.
Éppen belátott Mamuskáék nagy szobájába a kitárt kétszárnyú szobaajtón keresztül, ahol az apja éppen Mariska szekrényének feszült a vállával, és tolta át a másik, fürdőszobából nyíló szobába, ahol eddig a szülei laktak Gabikával.
A szekrény lábai fülsértően csikorogtak a megfeketedett parkettán.
Mamuska, a karján egy halom kabáttal és kosztümmel, ott tipródott a veje mögött, várva, hogy a szekrény célba érjen.
– Szóval ezért nem jött ma elém Mamuska – gondolta Jutka.
Mamuska még mindig meg szokta őt várni az iskola előtt, a tanítás végén. Főleg télen, a sötétben. Olyankor Jutka sebtében elmondta neki, hogy mi történt az iskolában, Mamuska meg beszámolt az otthoni fejleményekről: ki van otthon, éppen milyen a hangulat, kinek van baja kivel, és tanácsokat adott neki, hogyan kerülje el azt, hogy a civakodó felnőttek rajta vezessék le az indulataikat.
Sokszor a nagymamája háta mögött surrant be a szobába, hogy ne is vegyék őt észre, ha túl puskaporos volt a hangulat.
Ami gyakran megesett, mert nyolc ember, három család osztozott a közös helyiségeken. Ezek használata volt a viták leggyakoribb forrása. Ki mikor főz, mos, fürdik, mert bárki, bármikor csinálta ezeket, a többieknek biztosan útjában volt.
A közös helyiségek takarítása volt a másik, amin vég nélkül tudtak veszekedni az asszonyok. Igazából senki nem szerette ezeket takarítani, főleg azért, mert Zsuzsa mindig kihúzta magát belőle, és Jutkára tolta a takarítást, amihez ő még túl fiatal volt, így a nénjei végezték el helyette is.
Nem is volt nagy tisztaság ezekben a helyiségekben, de nem is csoda, mert otthon is mindenki azt a cipőt viselte, amiben az utcán is járt. A sokat látott lábtörlő csak némi sarat vett le a cipőkről, a többi koszt mind behordták a lakásba.
Néha valaki felsöpört egy nem túl tiszta cirok seprővel, máskor Mariska térden csúszva felmosott egy vödör lúgos, szappanos vízzel, de olyan hamar piszkos lett újra a kő, hogy nem látta értelmét túl gyakran megcsinálni.
Ahogy Jutka befelé kukucskálva próbálta kitalálni, hogy mi folyik odabenn, egyszer csak hirtelen kinyílt az ajtó. Ila állt a küszöbön, a kezében cigarettával. Mind a ketten visszahőköltek egy pillanatra, a másik hirtelen felbukkanásától, de aztán elnevették magukat.
– Gyere csak be! Megfázol idekinn álldogálni! – húzta be az ajtón a nénje a gyereket, s ugyanazzal a mozdulattal már be is tolta a bejárati ajtó melletti cselédszobába.
– Add csak ide a kabátodat, majd én felakasztom az előszobában! Te maradj itt, a mi szobánkban, amíg lezajlik a költözés, csak útban lennél! – rendelkezett Ila, aztán kivitte a kabátot és visszajött.
– Anyáék elköltöznek? – kérdezte reménykedve a gyerek.
– Hát nem éppen el, inkább átköltöznek – válaszolta a nénje – anyádék szobát cserélnek Manciékkal. Apádnak elfogadták valami újítását a gyárban, és kapott öt ezer forintot. Felajánlotta Anyámnak meg a Mancinak, hogy nekik adja, ha szobát cserélnek velük. Most éppen azt csinálják.
– Akkor ők laknak majd a mi szobáinkban? Mamuskáék meg anyáék szobájában? Azért tologatják a bútorokat?
– Okos kislány! – felelte Ila.
– És, és, és én velem mi lesz? Én, én hol fogok lakni? – dadogott Jutka az aggodalomtól.
– Mit szeretnél? Hogy legyen? – kérdezte a nénje, pedig tudta rá a választ.
– Mamuskáékkal szeretnék egy szobában lenni – suttogta a kislány.
– Akkor jó, mert elsőnek a te sezlonodat vitték át, az került az ablak alá – mosolygott rá Ila. – Éhes vagy?
– Ühüm – morogta a kislány, és Ila kiment, hogy hozzon valami harapnivalót.

Jutka üldögélt a parányi szobában, ahol a nagybátyja élt a feleségével.
A szobaajtó elfoglalta szinte az egész falat az egyik oldalon, már a keskeny ruhásszekrény oldala is belelógott az ajtónyílásba, ugyanúgy ahogyan a szemben vele álló kis komód oldala. A kettő között éppen csak annyi hely volt, hogy be lehetett jönni. A szekrény mellett egy vaskályha állt. A szekrény és a kályha között vastag, szürke azbesztlapok voltak, hogy a szekrény meg ne gyulladjon a kályhától. Szemben a kiskomód mellett állt egy parányi kerek asztalka, oldalán két karcsú székkel. Az ajtóval szemben lévő falon egy nem túl széles heverő volt, azon aludtak a nagybátyjáék.
Ennyiből állt a szoba berendezése. A heverőn mindig ott volt az ágynemű, mert nem volt hová elrakni. A földön egy kis rongyszőnyeg takarta a padlót. Csak a cselédszobában volt padló, az utcai három szoba parkettás volt.

Ila visszatért egy kistányérral a konyhából. A tányéron egy darab üres kenyér, és egy szelet füstölt tea szalonna volt. Jutka nem szerette ezt a nehéz ételt, de jobb híján megette a kenyérrel a szalonna felét, aztán megköszönte Ilának a vacsorát, elővette az iskolatáskájából az olvasókönyvét, és unalmában újra olvasta az ezerszer olvasott történeteket.
Ila leült a másik székre, rágyújtott egy cigarettára, és az Esti Hírlapot olvasta.
Egyszer csak felnézett az újságból, egy nagy füstfelhőt eresztett ki a szájából, majd rámosolygott a kislányra:
– Most jut eszembe! Van itt neked valami – azzal a komód tetejéről levett néhány levélbélyeget. Az egyiken gyerekek szánkóztak, a másikon egy felékszerezett nő arca volt, aki diadémot viselt a fején.
– Írtak a hollandok? – kérdezte Jutka, aki szorgalmasan elkérte minden levelük bélyegét, és egy holland kávés dobozban gyűjtötte őket. Ila bólogatott:
– Írtak. Még tegnap jött a levél, mára fordította le a tanárnő – sóhajtozott Ila, aki máskor mindig ragyogva mesélte a levelek tartalmát.
– Mi a baj? – aggodalmaskodott a kislány. Nem küldenek több csomagot?
– Rosszabb, sokkal rosszabb. Meg akarnak látogatni minket! Azt tervezik, hogy jövő nyáron eljönnek Magyarországra. Hogy fogunk kimászni a hazugságból, amivel évek óta traktáljuk őket? A bőr lesül a képemről. – Kicsit hallgatott, aztán felemelkedett a székről.
– Na, megnézem, hogy áll a bál, elkészültek-e a szobacserével.
Pár perc múlva visszajött, és bólogatva mondta:
– Na, most gyorsan! Anyádék éppen a konyhában esznek. Gyors pisilés, macskamosdás, azután iszkiri be Manciékhoz. El ne felejtsd, hogy a fürdőszobából hozzájuk menj be. Nehogy megszokásból a régi szobába menj, még Zsuzsának eszébe jut valami…
Jutka lecsúszott a székről. A cselédszoba melletti vécében elintézte a dolgát, aztán a mellette lévő fürdőben megmosta a kezét, arcát, majd benyitott a fürdőszobából nyíló szobába.
Mamuska, és Mariska a szekrényekbe pakoltak be. A földön heverő könyvektől, ruháktól ágyneműktől szinte lépni sem lehetett.
A nagymamája rámosolygott a kislányra, és intett:
– Gyere csillagom! Neked már megágyaztam – az ablak alatt lévő keskeny sezlon felé intett – erre a székre itt leteheted a ruháidat. Ott az ágyadon a pizsamád.
Jutka megpuszilta a nagymamáját, és a nagynénjét, pizsamára vetkőzött, és bebújt az ágyába. Fura volt, hogy a sezlon már nem annak a két ágynak a végében áll, amiben a nagymamája, meg a nagynénje aludt, hanem az ablak alatt.
A kislány az oldalára feküdt, hogy lássa a pakolászást, és azon gondolkodott mi mindent hoznak majd a hollandok, ha eljönnek.
Nem értette, hogy Ila miért mondta, hogy ez rossz lesz. Majd nem lesznek sokat a napon és nem sül le a bőr a képükről – gondolta, és lecsukódott a szeme.

Folyt.Köv.