Holland hazugság 14.

1962. február 11. vasárnap

Ezen a napon, a szobacsere után nem sokkal, egy téli megfázás ürügyén Jutkát átparancsolta a saját szobájukba Zsuzsa, azzal a kijelentéssel, hogy majd ő ápolja.
Az ápolásból ugyan nem sok lett, mert másnap dolgozni ment, de ragaszkodott hozzá, hogy Jutka náluk legyen.
Ugyan aludnia sem volt hol, mert Mariska nem adta oda a húgának a sezlont, amin eddig Jutka aludt, azt remélve, ha Zsuzsa gyógyultnak nyilvánítja, akkor majd visszamehet hozzájuk a kislány.
Azonban nem így lett. Zsuzsa inkább Gabika kiságyába fektette be Jutkát, ahonnan már térdig kilógott a lába. Ráparancsolt a gyerekre, hogy húzza össze magát, és ne mocorogjon. A kis húgát meg befektette maguk közé a kihúzható rekamiéra.
Hetekig gyötrődött Jutka a pirinyó ágyban, még végül az apja vetett véget a szenvedéseinek, akinek elege lett a közöttük fekvő Gabikából.
Haza cipelt valahonnan egy kidobott, rozsdás, vastag drótból álló ágysodronyt, amit két fából ácsolt, régi, megfeketedett festőbakra ráállított, és a sodronyra rátett egy piszkos, sárga, elvékonyodott huzatú szalmazsákot, ami úgy szúrt, mintha nem is szalmával, hanem szöggel lenne megtöltve. Zsuzsa kölcsönkért Mariskától – a soha vissza nem adásra – két lepedőt a tákolmányra, és ezen kellett aludnia Jutkának a kis szobában.
A szülők hencsernek nevezték a borzalmas fekhelyet, amire óvatosan kellett leülni, vagy lefeküdni, mert hirtelen mozdulatra a festőbakok – amikre nem volt rárögzítve a sodrony – feldőltek, és hatalmas csattanással összeomlott az egész.
Jani mindjárt Gabika rácsos ágyát is átvitte a kis szobába, és a hencser végébe tette, ezután itt aludtak a lányok.
Jutka eleinte könyörgött Mamuskának és Mariskának, hogy hagy mehessen vissza a sezlonra hozzájuk, de a nagymamája és a nagynénje tehetetlenül tárta szét a karját, mert Zsuzsa a sokadik rábeszélés után is hajthatatlan volt.
Jutka náluk marad, az ő gyerekük. Nem akarta, hogy másnak is beleszólása legyen abba, hogy – a hollandok által – Jutka részére küldött holmiknak mi lesz a sorsa.
No meg már hasznát is tudta venni a kislánynak. Majd ő megneveli! – gondolta. Alaposan elkapatta ezt a gyereket az anyja meg a nővére, a sógornőjével karöltve. Csak a játék, meg a jövés-menés, viháncolás… Ideje rácba szedni!
A kislány egy darabig sínylődött a borzalmas szalmazsákon, aztán Ila valahonnan szerzett rá három keskeny, használt lószőr matracot, amikből a szakadt huzaton itt-ott kilógott a tömés, de közel sem szúrt annyira, mint a szalmazsák, amiben – mivel nem volt rendesen megtömve szalmával – mindig egy gödör keletkezett a kislány alatt. Így végül csak a szalmazsák ócska, vékony vásznán aludt, a kemény sodronyon. Amitől csupa kék-zöld folt volt a teste, a tornaórán az iskolában szégyellt levetkőzni.
Iláék a cserét a szalmazsákról a matracra, akkor csinálták meg, amikor a szülők dolgoztak, s mire hazaértek – a szalmazsákot és annak tartalmát eltüzelték az egyik kályhában. Így már szó sem lehetett róla, hogy Jutka továbbra is azon aludjon.
A tíz éves Jutka élete nagyon megváltozott, az anyja keze alatt komoly segítség lett.
Mindennap bevásárolt, kihamuzta a két szobában a kályhákat, és mire hazajöttek a szülők a munkából, addigra begyújtott. Ehhez a ház pincéjében levő tüzelőtárolóból kellett felhozni a fát és a szenet, amihez Jutka még kicsi és gyenge volt. Mariska ment le vele a patkányoktól hemzsegő pincébe, összevágta a fát gyújtósnak, és megrakta a szeneskannát. Felcipelte a gyerek helyett és segített neki begyújtani, hogy megkímélje őt a veréstől, amit kapott, ha nem volt jó meleg a szobákban, amire a szülei hazaértek.
Jutka dolga lett kipucolni a család cipőit, anélkül, hogy Zsuzsa megmutatta volna, hogyan kell azt csinálnia. Az első verés után, amikor a cipők nem ragyogtak, Ila mutatta meg a kislánynak hogyan kell a cipőket kitisztítani. Valahogy azóta amióta Jutka dolga lett a cipőpucolás, mindnek tipp-toppnak kellett lennie, míg addig csak hébe-hóba, ünnepre voltak kitisztítva.
Gabika is Jutka dolga lett, ő hozta el délután az óvodából, ő vitte el vasárnap ebéd után sétálni a kishúgát, amikor a szüleik lepihentek.
Nem volt szabad neki négy óra előtt hazavinni, bár nem volt karórája, hogy meg tudja állapítani mennyi az idő. Az utcán a járókelőktől kérdezte meg, hogy hány óra van. Ha esett, ha fújt, a sétának meg kellett lenni. Sokszor lent a földalattiban a peronon, a padon üldögéltek, ha szakadt az eső az utcán. Jutka mindenfélét mesélt a kishúgának, amiket olvasott, vagy csak kitalált, hogy jobban teljék az idő. Amikor jó idő volt, akkor nem volt gond, elsétálgattak, eljátszottak a játszótéren, csak ha esett az eső, vagy a hó, és ha nagy hideg volt, akkor került sok fejtörésébe a kislánynak, hogy mit csináljanak Gabikával.
Az volt a legjobb, amikor Mamuska már vasárnap délelőtt elvitte a lányokat a Rákosszentmihályon lakó fiához, és a menyéhez. Egész nap ott voltak, játszottak az unokatestvéreikkel, és a nagybátyja felesége, Rózsika néni, olyan szeretettel fogadta mindig őket, mintha csak előre tudta volna, hogy mennek. Pedig váratlanul állítottak be hozzájuk, hiszen sem nekik, sem Rózsika néniéknek nem volt telefonjuk.
Azért mindig került az ebédből az ő tányérjukra is, és desszertként felbontottak egy üveg befőttet a gyerekeknek és felnőtteknek. A befőtthöz valók a kertben teremtek meg, és Rózsika néni főzte be a nyáron őket. Ezeken a napokon csak este értek haza, egész nap nem is látták a szüleiket.
Jutkának kellett elcipelni a család szennyes ruháit a Benczúr utcában lévő mosodába, ahol Rózsika néni dolgozott, és elmenni a tiszta ruhákért.
Általában Ilát kérte meg, hogy menjen el vele, mert a nehéz szatyrot csak a földön húzva tudta volna elvonszolni odáig.
Ila meg ment, segített, szánakozva nézte a vékony kislányt, aki már nem játszott az udvaron a többi gyerekkel. Amikor nem tanult, akkor Zsuzsa által kirótt feladatokat csinálta vég nélkül.
Ő takarított, bár csak úgy tudta letörölni a port, ha odahúzott egy széket, és ráállt. Így érte csak el a tálalószekrény polcát, vagy a nagy asztal közepét, a kiságy túloldalát. A partvis is túl nagy volt neki, amivel össze kellett söpörnie a két szobában, de hősiesen küzdött vele.
Mire az anyja hazajött a munkából mindennek meg kellett lennie. Zsuzsa körülnézett, és ha valamiben hibát talált, kiosztott pár pofont a kislánynak, aztán belekuporodott egy regénnyel az összecsukott rekamié sarkába, és egész este olvasott.

Mariska eleinte nem nyugodott bele, hogy a húga olyan feladatokat bíz Jutkára, amit az még nem tud megcsinálni.
Ott fagyoskodott vele az utcán, amikor elfogyott Zsuzsáék tüzelője, és a húga a gyerekre bízta a TÜZÉP telepről hozott szén átvételét. Jutka még olyan alacsony volt, hogy fel sem látott a tüzelő szállító lovas kocsira, hogy mindent lerakodnak-e róla. A járdán lévő mázsálóra rátett szénnel megrakott nagy háti kosarak lemérését sem tudta egy gyerek követni, nem is ismerte a mázsáló beosztását, és fogalma sem volt róla, hogy a kosár súlyát le kellene vonni a lemért szén mennyiségéből.
A szénporral borított, fekete szénlehordók, akik lecipelték kosarakban a pincébe a szenet, félelmetesek voltak egy kisgyereknek, viszont minden alkalmat megragadtak, hogy becsapják. Mariska kiabált – Jutka helyett – velük, hogy ne rövidítsék meg:
– Rendesen mérje meg azt a kosarat! Nem a nyolcadik kosár ez csak a hetedik! Tessék a maradékot is lepakolni, az is fizetve van!
Amikor lekerült a szén a pincébe, ő adott borravalót a szeneseknek, a saját pénzéből, akik fenyegetően körülállták őket, és követelték a borravalót, hiszen halálra dolgozták magukat, és miattuk nyelték a szénport.
Este aztán, amikor Zsuzsa megverte a kislányt, mert az nem tudott jól befűteni a még nedves szénnel a kályhába, és visszament a füst a szobába, látni is alig lehetett a gomolygó fekete füstpamacsoktól, átment hozzá, és felelősségre vonta, hogy mégis mi a frászt akar egy kisgyerektől, miért használja cselédnek?
Éppen a legrosszabbkor, a szóváltás kellős közepén ért haza Jani, és a sógornőjét egyszerűen kilökte a szobából, bezárta az ajtót, és iszonyatosan megverte Jutkát, hogy mindig miatta van a családi perpatvar.
Ettől kezdve senki egyetlen szót sem mert szólni, Zsuzsának és Janinak a gyerekkel kapcsolatban, mert mindenért a kislányt büntették meg.
Inkább segítettek Jutkának ahol tudtak, és falaztak neki, ha elment az osztálytársaihoz, hogy egy kicsit velük is lehessen. Annyi kisdobos őrsgyűlésre, rajgyűlésre, meg karénekre senki nem járt, mint amivel őt mentették ki a nénjei és a nagymamája a végeláthatatlan otthoni feladatok alól.

Ila feje nem csak Jutka miatt fájt. Már hónapok óta nem aludt jól. Éjjel álmatlanul hevert az ágyban, és emésztette az aggodalom. Mi lesz, ha bekövetkezik az a helyzet, amire a hollandoknak írt bemutatkozó levél időpontjában még úgy látszott, hogy semmi esély sincsen, és nem is lesz soha? Mi lesz, ha valóban eljönnek látogatóba hozzájuk a hollandok?
Ansz és Kész, akik patronálják őket, már az idén nyárra tervezte, hogy eljönnek, de most nem kapták meg a beutazási engedélyt a magyar hatóságoktól.
Ugyanis a magánautóval beutazó külföldiek csak előre egyeztetett időpontban, konvojban léphettek be az országba. A hegyeshalmi határátkelőnél a magyar hatóságok rendelete szerint, kísérőt kaptak az IBUSZ-tól, és csak az előre meghatározott útvonalon közlekedhettek az országban.
Kijelölt szállásokon aludhattak, és a kísérővel haladva látogathatták végig az országban, a programban szereplő helyeket. Kevés ilyen csoport indult, mert a hatóságok hamarabb engedélyezték, ha busszal érkeztek a nyugati vendégek. Azt sokkal egyszerűbb volt átvizsgálni, a programokat vezetni, az utasokat terelgetni a Halászbástyához, Bazilikához, Parlamenthez, a Hősök-terére, a Széchenyi- vagy a Gellért fürdőhöz. A vidéki kirándulásokat is egyszerűbb volt megejteni busszal Visegrádra, a Duna-kanyarba, vagy Balatonra, a Hortobágyra.
Az első levélnél, amiben megírták, hogy ide utaznak látogatni, Zsuzsa még bizakodóan kijelentette, hogy ilyen feltételekkel biztosan nem akarnak majd eljönni a hollandok Magyarországra, és felesleges rettegni azon, ami soha nem fog megtörténni.

Folyt. Köv.