Holland hazugság 15.

1964. Július 16. csütörtök

Anszék még tavalyelőtt jelentkeztek egy magánautós beutazásra, Magyarországra, de csak az idén fértek bele a megszabott keretbe.
Tavasztól már egymás után érkeztek tőlük a lelkes levelek Iláéknak, amikben megírták, hogy mikor jönnek, mi lesz a programjuk, és mikor tudnak majd időt szakítani Budapest megnézése közben, hogy meglátogathassák a családot.
Ila amellett kardoskodott, hogy mielőtt elindulnak a hollandok, meg kell írni nekik az igazságot, hogy nem az övék a gyerekek. Zsuzsa lehurrogta őt, azzal érvelve, hogy már rég befizettek erre az útra, megvették az ajándékokat a családnak, nem lehet most ezzel előjönni.
A sógornők szinte mindennap hajba kaptak valamin, de az igazi ok, amiért mindig hibát találtak egymás minden dolgában, az a hollandoknak írt hazugság volt, ami most ki fog derülni.

Az asszonyok az udvari kis erkélyen üldögélve vitatták meg szinte minden nap, hogy hogyan kellene megoldani ezt a kínos helyzetet. Mit fognak majd szólni a hollandok, ha rájönnek, hogy végig hazudtak nekik a lányokról? Egy hónappal ezelőtt, amikor már vészesen közeledett a látogatás időpontja Zsuzsa leintette Ilát, aki csakis ezen rágódott:
– Ugyan miért jönnének rá? Egy kukkot sem beszélnek magyarul, csak azt tudják, amit mi elmondunk nekik.
– Magyarul nem tudnak, de nem vakok – replikázott Ila – látják majd, hogy a lányok nem velünk élnek, hanem veletek.
– Igaz, hogy nálunk vannak a lányok, de majd azt mondjuk, hogy csak azért, mert nálatok nem férnek el – javasolta Zsuzsa Ilának.
Nem szeretett volna lemondani a csomagokról. Az addigiak nagy részére is igényt tartott, azzal a felkiáltással, hogy a lányoknak is küldték a hollandok. Igyekezett mindenből lefölözni a javát, és a gyerekeknek küldött dolgokat a sajátjaként kezelte. Sokszor eladta a munkahelyén a holmikat, amit a csomagban a nekik küldtek. Amikor Ila felelősségre vonta, csak nevetett:
– Mi közöd van neked ehhez? Talán te szülted őket? Enyémek a lányok, és a holmijukkal is én rendelkezem.
Most sem bírta megállni, hogy ne szúrjon egyet gonoszul a sógornőjén:
– A hollandok megértik, hogy ti betegek és koldus szegények vagytok, és mi segítünk nektek felnevelni őket. Helyet adunk nekik, és gondoskodunk róluk, amit ti nem tudtok.
Ila csak hápogott a felháborodástól:
– Na, szépen vagyunk! Még a végén ti vagytok a jó emberek, és mi a rosszak. Minek is hallgattam rád, hogy írjam meg a hollandoknak, hogy a lányok a mi gyerekeink…
– Ami megtörtént, az megtörtént, most már nem lehet változtatni rajta! – jelentette ki fensőbbségesen Zsuzsa – jobb, ha nem okoskodsz, mert csak magadat égeted.
Ila ugyan nem helyeselte, hogy az egyik hazugságot, amit a hollandokkal elhitettek, egy másik hazugsággal tetézzék, de végül arra jutott, hogy ha nem akarja megbántani ezt a jó szándékú, rendes családot, akkor még ez a legjobb megoldás.
Haladéktalanul meg is íratta a hollandoknak, hogy hely hiányában Jutka és Gabika a férje húgánál és annak férjénél alszanak. Attól tartott, hogy személyesen nem tudják majd elmagyarázni nekik, ha itt lesznek.
Ezen a reggelen már korán felkelt az egész család.
Zsuzsa és Jani elmentek dolgozni, de Pepi mára szabadságot vett ki, és kint várakozott már egy órával a megbeszélt időpont előtt a kapu előtt, az utcán. Ott akarta fogadni a hollandokat, és bekísérni őket. A konyhából a nagy asztalt már tegnap délután becipeltek Mamuskáék szobájába, mert nem a sivár konyhában akartak teríteni a vendégeknek.
Eredetileg Zsuzsáék nagy szobájában szerették volna vendégül látni a hollandokat, ahol kényelmesen elfértek volna, de ők hallani sem akartak róla. Nekik semmi közük ehhez a látogatáshoz, oldják meg Iláék ahogy tudják – jelentette ki Jani, Zsuzsa meg buzgón bólogatott.
Végül azért azt megengedték, hogy a nagy konyhaasztalt az ő szobájukon keresztül vigyék be Mamuskáékhoz, mert a fürdőszobába nyíló keskeny tapétaajtón nem fért be. Aztán Jani a nagy tálalószekrényt a két szobát összekötő ajtó elé tolta náluk, ma reggel meg kulcsra zárták a szobájuk előszobába nyíló ajtaját, még a lányok sem tudtak bemenni.
Mamuskáék szobájában egy gombostűt nem lehetett leejteni, miután az asztalt körbe rakták székekkel.

Ansz és Kész ugyanis reggelire jöttek hozzájuk. Csak így tudták megoldani a látogatást, hogy nem a csoporttal reggeliztek a szállodában, hanem ott a reggelit kihagyták, és ez idő alatt meglátogatták őket.
Már az is nagy izgalmat okozott, hogy hová tudnák leültetni a vendégeket a reggelihez, az még nagyobb izgalmat okozott, hogy mit is tegyenek az asztalra.
Végül Ila a házmesternétől – aki busás kamat ellenében kisebb kölcsönöket folyósított a hozzáfordulóknak – kért kölcsön száz forintot. Majd amikor a nyugdíját megkapja, akkor kell megadnia kétszáz forintot a tartozás fejében, mert ennyiről kellett kötelezvényt aláírnia. Úgy szólt a papír, mintha kétszáz forintot kapott volna kölcsön.
Sokakat kisegített ily módon a házmesterné, nem csoda, hogy szép kis telkük volt a Duna-kanyarban, ott töltötték a férjével a hétvégéket.
A kölcsönkért pénzből Ila olyan dolgokat vásárolt, amik különlegességnek számítottak náluk. Vajat vett, turista szalámit, jó minőségű kakaót, kávét, a kávéhoz tejszínt, teát, a teához igazi citromot, fehér kenyeret, ementáli sajtot, mézet, lekvárt.
Rózsika nénitől – a mosodából – kölcsönkapott egy szép damaszt abroszt, amivel letakarták a lepattogzott festésű, szürke, repedezett eternit lappal fedett konyhaasztalt. Összeszedték a legkevésbé csorba tányérokat, bögréket, poharakat, igyekeztek szépen megteríteni.
Rózsika néni paprikát, paradicsomot hozott Ilának a kertjéből. Mariskával mindent szépen felszeleteltek, elrendeztek a tányérokon, a két kislány ámulva nézte a feltálalt lakomát.
Ők új blúzt kaptak a nagy alkalomra. Az anyagot Ila vette hozzá leértékelve, és az egyik asszony varrta meg, akinek volt varrógépe a házban. Kis apró piros virágok voltak a két egyforma, fehér blúzon, és mind a ketten az iskolai sötétkék rakott szoknyájukat viselték hozzá.
Az izgalom a tetőfokára hágott, amikor Mariska – aki ki-kiszaladt Pepihez az utcára – azzal futott be a kapunk, hogy:
– Jönnek! Jönnek!

Folyt.Köv.