Ila még gyorsan megigazította a kislányok hajában a fehér masnikat, aztán mindannyian felsorakoztak az előszobában, ahová kisvártatva beterelte Pepi a holland vendégeket.
Ansz és Kész pont úgy nézett ki, ahogyan az általuk küldött fényképeken.
Ansz magas, erőteljes testalkatú, csinos nő volt, egy elegáns, csíkos nyári ruhát viselt, piros szandállal. Világosbarna haját magasra fésült kontyban hordta, kék szeme elkerekedett, amikor meglátta a fogadásukra felsorakozott népes családot.
Kész kicsit alacsonyabb volt, mint a felesége, nagyon sok dioptriás szemüveget hordott és néhány forradás volt az arcán, amik a fényképeken nem látszottak. Neki is barna haja volt, ami már erősen ritkult, és sebesen ide-oda járó kék szeme, az erős szemüveg mögött. Egy szép sötétkék öltöny volt rajta, hófehér inggel, csillogó fekete cipővel. Bár a családból mindenki felvette a tiszteletükre a legjobb ruháját, ugyancsak ágról szakadtaknak néztek ki a vendégeik mellett.
Pepi sorban bemutatta őket:
– Meine Frau, Helena – mutatott Ilára, aki Anszt megpuszilta, Késznek mosolyogva kezet nyújtott.
– Meine Mutter – mutatott Mamuskára, aki hatalmas lendülettel magához ölelte először Anszt, majd Készt – Az Isten áldja meg magukat a jóságukért – mondta nekik magyarul. A vendégek meglepődtek a különös üdvözlésen, de elmosolyodtak
– Meine Schwester, Mary – mutatott Mariskára, aki Ilát utánozva köszöntötte a látogatókat.
– Die Mädchen Jutka und Gabika – mutatta be a kislányokat, akik Ila útmutatása szerint, félénken megpuszilták az idegeneket.
A bemutatás után Pepi előre ment, és a megdöbbent vendégeket beterelte a fürdőszobába, majd onnan Mamuskáék zsúfolt szobájába.
A lányok átmásztak az asztal alatt, hogy a túloldalon le tudjanak ülni a nekik kijelölt székekre, Pepi átrendezgette a székeket, amíg beküzdötte magát melléjük, majd Mariska ismételte meg a mutatványt. Mamuska és a vendégek az ajtó felőli oldalon ültek le az asztalhoz, Ila pedig behozta a teát, kakaót, kávét a konyhából, és feltálalta az asztalnál ülőknek. Kitöltötte ki mit kért. Jutka és Gabika kakaót kért, és fülig ért a szájuk.
Mamuska a tea fölött önálló társalgásba kezdett. Megfogta a mellette ülő Ansz kezét, majd magára mutatott, és jelentőség teljesen azt mondta:
– Omama!
Ansz bólintott, mosolygott, majd az arca elkomorult, ahogyan szétnézett az asztalnál. Mindenki a szendvicse elkészítésével volt elfoglalva, éppen vajazták a kenyerüket.
Ansz egyszer csak felpattant a székéről, kivette Mamuska kezéből a megvajazott kenyérszeletet, felemelte a jobb keze mutatóujját, és azt mondta:
– Nein, nein, nicht gut! – azzal elkezdte lekaparni a vajat a késsel a kenyérről – das ist viel – magyarázta, majd a késéről visszakente a lekapart vajat a vajas kistányérra.
Ila az ajtóban állva elvörösödött, mindenki más kérdően nézett Pepire, aki egy kényszeredett mosollyal az arcán így szólt:
– Sok a vaj a kenyéren, kaparjátok le – azzal példát mutatott, hogy mit kell csinálni. Az egész család szorgalmasan kaparta a vajat a kenyérről, és kente vissza a vajas kistányérra, amíg szinte nem is volt vaj a kenyerükön.
Ansz elégedetten leült, Mamuska visszakapta a kenyerét, és két szelet turista szalámit tett a tetejére. Ansz újra talpon termett, és megint megszerezte Mamuska kenyerét.
– Nein, nein, nicht gut! – azzal levette az egyik szelet szalámit a kenyérről. A másikat ketté vágta, és szépen elhelyezte a kenyéren, hogy a közepén legyenek a darabok. Aztán visszaadta a kenyeret Mamuskának, és elégedetten látta, hogy mindenki úgy készíti el a szendvicsét, ahogyan ő megmutatta. Mamuska nem hagyta magát, megfogta Ansz kezét, majd magára mutatott, és jelentőség teljesen újra azt mondta:
– Omama!
Ansz rámosolygott, majd enni kezdett. Csak egyetlen, szinte vaj nélküli szendvicset, a félbevágott szalámival, egy csésze teát, és hozzá egy szintén láthatatlan mennyiségű vajjal és lekvárral megkent újabb szendvicset fogyasztott. Közben az orra alatt dörmögte, hogy:
– Brot ist zu dick!
Pepi fordított:
– Túl vastagra van vágva a kenyér.
Mindenki Anszt utánozta, senki nem evett udvariasságból sem többet, sem mást, mint amennyit ő reggelizett, és amennyit a férje tányérjára is tett.
Csak Jutka és Gabika ivott kakaót. Gabika szerette volna kipróbálni, hogy milyen lehet a kakaó tejszínhabbal, ami a kávéhoz volt feltéve az asztalra, de Ila azt mondta, hogy nem lehet.
Amíg a felnőttek kávéztak, Ila kiküldte őket az előszobába, hogy ott várjanak.
Aztán jött a meglepetés!
A két kislány hinni sem akarta, hogy ők most autózni fognak. Az egész ház kinn állt a gangon – már akik éppen otthon voltak – amikorra a hollandok befejezték a reggelit.
Azután a vendégek bekukkantottak Iláék szobájába, és a konyhába, majd elbúcsúztak Mamuskától és Mariskától. Addigra már az egész házban futótűzként elterjedt a hír, hogy a földszint négyben külföldiek vannak látogatóban, akiknek az autója a ház kapuja előtt áll.
Kint az utcán is volt egy kisebb csoportosulás az autó körül, amire Iláék – kézen fogva a lányokkal – kisétáltak az utcára. A bámészkodók nagy szemekkel nézték, ahogy Ansz beült a vezető ülésbe, előre mellé beült Kész, majd Ila és Pepi beszálltak hátra, és az ölükbe vették a lányokat.
Kigördültek a ház elől, a kislányok először életükben ültek autóban, még lélegezni is szinte elfelejtettek. Kész a zsebében matatott, és a kezében felmutatott két egykockás pici csokit. Ila Jutka fülébe súgta:
– Mondd, hogy bitte csokolad – Jutka engedelmesen utána mondta:
– Bitte csokolad – Kész nevetett, és hátra adott egy csoki kockát Jutkának, aki rögtön bontogatni kezdte a papírból. Gabika is felbátorodott, kijelentette, hogy:
– Bitte csokolad – amire ő is megkapta a csokiját.
Autózni, és közben csokit majszolni… A kislányok áhítatosan néztek ki az autó ablakán.
Végig gurultak a Népköztársaság útján, majd át a Lánchídon, aztán a rakparton elautóztak a Gellért-hegyig, ahol felmentek autóval egészen a Citadelláig.
Szép, verőfényes idő volt, a város ott hevert a lábuk előtt.
Kész egy fényképezőgépet vett ki a csomagtartóból, és fényképet készített a többiekről a Felszabadulási emlékmű szovjet katonát ábrázoló szobra előtt. Ila és Pepi, Ansz mellett álltak, előttük a napfényben hunyorgó, két egyformán öltöztetett kislánnyal. Később Iláék is kaptak ebből a fényképből Anszéktól.
Itt, a Citadellánál kellett találkozniuk a csoportjukkal a hollandoknak.
Lassan el is kezdtek szállingózni az autó konvojhoz tartozók, így ők is elköszöntek a családtól. Búcsúzóul Kész, mint egy varázsló, két narancsot húzott elő a zsebéből, és a kislányoknak nyújtotta őket. Jutka és Gabika még soha nem látott narancsot, azt gondolták, hogy kis labdákat kaptak.
Lefelé a Gellért-hegyről már gyalog mentek Iláékkal, és a lányoknak be nem állt a szájuk. Ezer kérdésük volt. Mi az, amit kaptak? Hogyan kell megenni? /Miután Gabika beleharapott a narancs héjába, mint egy almába, és nem ízlett neki./ Miért nem viszik haza a hollandok autóval őket? Miért Ansz vezette az autót, nem pedig Kész? Mit hoztak nekik? Mikor jönnek legközelebb? Mit fognak küldeni nekik a következő csomagban? Miért nem hozták a gyerekeiket? Miért kellett lekaparni a reggelinél a vajat a kenyérről? Bemehetnek-e otthon átöltözni a szobájukba? Hogy viszik ki a konyhaasztalt Mamuskáéktól? És még sok mindent, ami éppen az eszükbe jutott.
A felnőttek türelmesen válaszolgattak nekik a kérdéseikre:
Narancsot kaptak, amit meg kell hámozni. Le is telepedtek egy padra, meghámozták a két narancsot, elosztották négy felé, és lassan, hosszasan a szájukban tartva egy-egy falatot, elfogyasztották.
A narancs belseje vérvörös volt, és méz édes. Soha többé nem ettek ilyen finom narancsot a lányok, akkor sem, amikor már néha-néha árultak Magyarországon narancsot a zöldséges boltokban.
A hollandoknak már a turista programon kell részt venniük, nem vihetik őket haza. Az is kész csoda volt, hogy tudtak velük személyesen találkozni, és egy kis időt együtt tölthettek.
Késznek volt egy nagy autó balesete pár évvel ezelőtt, amikor súlyosan megsérült. Azért vannak az arcán forradások. Az egyik lábában fémmel pótolták a csontot, így nem tudja biztonságosan használni. A szeme is nagyon rossz, ezért vezeti az autót Ansz és nem ő.
Nem tudják mit hoztak nekik. Most fognak elmenni a szállodába, ahol Anszék megszálltak, és a portán hagytak nekik egy bőröndöt.
A lányok teljesen megvadultak ettől az információtól. Egy bőröndöt! Egy bőröndöt! Kiabáltak, és közben boldogan, vadul ugráltak. Milyen sok minden lehet egy egész bőröndben? Arra a válaszra, hogy nem tudják, mikor jönnek a legközelebb a hollandok, és azt sem, hogy mit fognak küldeni majd, már egyáltalán nem figyeltek. A többi feltett kérdésre meg sem várták a választ. Versenyt futott a két gyerek lefelé a Gellérthegy oldalában lévő sétányokon, és közben torkuk szakadtából kiabálták: „Egy bőröndöt! Egy bőröndöt!”
Folyt. Köv.
9 hozzászólás
Szia!
Végre megérkeztek! Nagyon olvasmányos ez a rész. Remekül írtad a hollandokat, viselkedésüket, a kislányok ámulatát, szóval nagyon tetszett ez a rész is. üdv hundidp
Kedves Katalin!
A történetnek ez a része passzol a legjobban a regény előszavához, amit sajnos nem tettem fel mielőtt elkezdtem feltenni a regényt.
Az első résznél írtam csak le egy válaszomban azt, amit az előszó tartalmaz:
"Ennek a könyvnek a megszületése 2019. tavaszán kezdődött, amikor Hollandiában jártam. Az idegenvezetőnk hosszadalmasan és alaposan ismertette Hollandia földrajzát, éjhajlatát, történelemét, államszervezetét, közigazgatását, gazdaságát, népességét. Amikor a holland emberekről beszélt, azon a tréfás mondáson keresztül mutatta be a takarékosságot, mint a rájuk nagyon jellemző tulajdonságot, hogy:
" Kik a skótok? Akiket a hollandok elüldöztek mérhetetlen pazarlásuk miatt!"
Ez az aforizma volt az, ami felidézte bennem ezt a történetet, amelyben a hollandok hihetetlen takarékossága eltörpül a lenyűgöző nagylelkűségük mellett."
Folyt.Köv.
Folyt.
Ebben a részben a lenyűgözően nagylelkű Ansz, aki már öt éve patronál egy ismeretlen családot bőkezűen, a közös reggelinél lekapartatja a kenyerükről a vajat, hogy ne pazaroljanak.
Itt bomlik ki az a – számunkra – hihetetlen kettősség, ami jellemző /volt akkoriban/ a hollandokra.
Azóta már – gondolom – némiképpen ott is változott a helyzet. Valószínűleg a holland király már nem jár biciklivel, mint édesanyja Beatrix, a holland királynő.
Judit
Kedves Judit!
Micsoda élmények különösen Jutkának és Gabikának,
de a többieknek is!
Ansz és Kész leirasa nagyon eredeti.
Szinte mintapéldányai a hollandokról elképzelt felfogásról.
A reggeli egy külön élmény…ahogy Ansz az egészséges
táplálkozás példáját mutatja…
Nagyon jól sikerült megmutatnod a különbséget a két
életstílus között!
Jaj…a börönd…egy bizonyos érzésem azt sugalja,
hogy azt is meglopják…
Gratulálok remek írásodra:sailor
Szép napot!
Kedves Tengerész!
Olyan közel volt még ekkor a II. világháborús nélkülözés, hogy a mai fogalmaink szerinti "egészséges táplálkozás" még fel sem bukkant. Ansz a takarékos étkezés példáját mutatja a családnak.
Bár abban igazad van, hogy a kettő elég közel áll sok szempontból egymáshoz.
A bőrönd tartalma nagy csalódás lesz sokaknak, de nem úgy ahogyan te gondolod. 🙂
Igyekeztem úgy megírni a történetet, hogy ne legyen minden előre látható az olvasónak. 😉
Judit
Kedves Judit!
Ebben a részben voltak igen mulatságos történetek, kezdve a bemutatkozáson, a reggelin át… Elég érdekes jelenség lehetett, hogy a vendég lekapartatja a vajat a kenyérről a háziakkal. 🙂 Talán nekik éppen ezért volt több? 🙂
Az természetes, hogy a gyerekek örültek mindennek, az egy kocka csokinak is, meg az egy bőrönd ajándéknak. Bár, mindezek után magam előtt látom a bőrönd nagyságát és a benne lévő semmit… 🙂
Máris megyek a folytatáshoz, nagyon ide szögezed az olvasót. 🙂
Ida
Kedves Ida!
Ila aggodalmai után – a hollandok látogatásával kapcsolatban – az olvasó egészen mást vár, mint ami történik. 🙂
Ansz és Kész nem tudja, hogy csak az ő tiszteletükre van vaj, és szalámi az asztalon.
Ansznak annyira vérévé vált a belé nevelt holland takarékosság, hogy képtelen elviselni a – számára – pazarlónak tűnő étkezést az asztalnál. Azt gondolja, hogy mindig így étkeznek, és megmutatja, hogy takarékosan kell beosztani az ételt, mert fogalma sincsen arról, hogy máskor üres kenyeret esznek, a legolcsóbb szalonnával, takarékosan felkockázva. /Mint Jutka vacsorája amit Ila ad neki a szobacsere estéjén/.
Judit
Szia Judit! Hát ez úgy tűnik, igazán jól sikerült Remek leírások a hollandokról, és a fogadtatásukról. Kidolgozott jellemrajzok, aprólékos, minden részletre figyelő ábrázolás. Tényleg úgy írsz, h az ember oda tudja képzelni magát a helyszínekre. A történetnek ez a része, , ha jól mondom, 1964-n játszódik. Ez már a Kádár rendszer "puha" korszaka, a magyar emberek már utazhatnak külföldre bizonyos feltételekkel. Egyre jobban élnek. Talán már narancs is kapható 64-ben? Nem tudom, utána kellene nézni. Te biztos megtetted, hiszen azért írtad azt, amit írtál. Ebben az időben talán már a csokoládé sem olyan nagy szenzáció! : Nem tudom, csak elgondolkoztam rajta. De nem lényeges! Üdv: én
Szia Laci!
A kádári "puha diktatúrában" előbbre vagy kb. 10 évvel. 🙂
Hidd el, mindennek jól utánanéztem, hogy hiteles történetet tudjak írni.
Köszönöm szépen, hogy olvasod, és kommentálod.
Judit