Holland hazugság 17.

1964. Július 17. péntek

Jutka a játszótéren ült egy hintában.
Imádott hintázni, magasra hajtani a hintát, annyira, hogy a lánc hinta már „ugrasson”. Ilyenkor a nagy lendület megdobja úgy a hintát, hogy a lánc a legmagasabb ponton már nem feszül, majd lefelé szállva feszül meg újra, miközben dob egyet az ülőkén. Ezt hívták „ugratásnak”, és csak a legbátrabb hintázók csinálták.
Hintázás közben Jutka szeretett torkaszakadtából énekelni. Az iskolában tanult dalokat, a rádióban hallott slágereket fújta, miközben szállt a hintán. Most azonban nem énekelt, nem repült a hintával, csak szomorúan, csalódottan, üldögélt benne.

Még tegnap boldogan ugráltak Gabikával egész úton, mialatt Iláék felváltva cipelték a szálloda portáján átvett nehéz bőröndöt hazáig.
Azonban amikor hazaértek és kinyitották, óriási csalódás volt számára a bőrönd tartalma.
Csak felnőtt ruhák voltak benne. Nehéz télikabátok, átmeneti kabátok, Ilának bunda, kosztüm, ruha, blúzok, kardigánok, Pepinek öltöny, pulóverek, ingek, nadrágok. Mind a kettőjüknek cipők, nehéz bakancsoktól a félcipőn át könnyű nyári szandálokig. Sálak, sapkák, kalapok, egy egész ruhatár Iláéknak.
Csak két óriási tábla csoki volt benne, amit a gyerekeknek tettek bele.
Zsuzsa is úgy nézte délután a ruhákat próbálgató bátyját, és sógornőjét, mint aki citromba harapott. Előbb elkérezkedett a munkahelyén, annyira fúrta az oldalát a kíváncsiság, hogy mi mindent hozhattak a hollandok a megpakolt autójukon.
Éppen, hogy hazaértek a nagy, nehéz bőrönddel, Zsuzsa máris beállított, és éberen figyelte a bőrönd kinyitását.
Volt már tapasztalata, hogy az érkező csomagokból Ila eldug néhány dolgot, amit a lányoknak küldtek, és csak később adja oda nekik, születésnapra, karácsonyra, névnapra, meg csak úgy jutalmul valamiért. Ezeket aztán már lehetetlen volt megszerezni a gyerekektől.
A bőröndben lévő ruhák mind Ila és Pepi méretei voltak. Mind a ketten magasak és nagyon vékonyak voltak, a tüdőbajjal folytatott szakadatlan küzdelmük miatt. Míg Zsuzsa alacsony volt, kövérkés, a férje is alacsonyabb volt Pepinél, és sokkal testesebb. Ezek a holmik a bőröndben nem az ő méretükre valóak voltak.
A két nagy tábla csokoládét sikerült csak megszereznie, azzal, hogy a lányok túl sokat esznek belőle, majd ő adagolja nekik.

Mamuska látta Jutkán, hogy még ma reggel is lógatja az orrát, és megpróbált a lelkére beszélni.
– Nem kell szomorkodni Bubikám! – húzta Mamuska az ölébe a kislányt – ezeket a nagy, nehéz ruhákat nem tudják elküldeni a hollandok csomagban. Most megragadták a lehetőséget, hogy egy bőröndöt, amiben az Ilonéknak szánt ruhák vannak, úgy hozzanak át a határon, mintha az ő ruháik lennének. Ha csomagban elküldik ezeket, a felét sem kapják meg, és azért is rengeteg vámot kellene fizetniük, amiket egyáltalán megkapnának belőle. Szép, új holmik ezek, kitartanak nekik évtizedekig, nem kell költeniük egyhamar ruhára, mindenük megvan. Több is, mint másoknak. Nektek Gabikával folyton küldik a holmikat, mert ti még kinövitek. Biztosan a következő csomagban megint nektek lesznek holmik. Nem szabad irigykedni!

Jutka azonban csak a vállát vonogatta, és sértődötten kiment a játszótérre.
Ült a hintában, a szandáljával a sódert rugdosta a földön. Mamuska hiába is mondja, hogy ez így jól van, mert Iláék semmit sem kapnának, ha nem lennének ők Gabikával, akikre azt mondhatják, hogy az ő gyerekeik.
A nagy tábla csokikat sem süllyeszthette volna reggel az anyja a táskájába, amikor azt hitte, hogy senki sem látja, ha ők nem lennének. Viszi be a munkahelyére megetetni a kolléganőivel, vagy eladni nekik az ő csokijukat. Ők meg mit kaptak? Egy kocka csokit, meg egy fél narancsot. Egészen ebédig haragudott az egész világra, de főleg a felnőttekre.

Ila is látta Jutkán, hogy lógatja az orrát, a tegnapi örömmámor után, amikor azt hitték Gabikával, hogy egy egész bőrönd ajándékot hoztak nekik a hollandok, s nagyon el van keseredve.
Így aztán a kislány kedvencét főzte ebédre: tarhonya levest, és rizskókot.
Előkereste a kis komód dugi fiókjából, az egyik csomagból eltett kis porcelán baba- teás készletet, két kis csészével, két kistányérral, teás kannával, tejszín és cukortartóval. Fehér porcelánból volt, a kis készlet, pici színes virágokkal díszítve. A teás kannának, cukortartónak apró porcelán teteje is volt, amik szépen rájuk illettek.
Volt hozzá egy aprócska baba család is. Picike anyuka, picike apuka, és két kislány. Mindnek aprócska, szép ruhája volt.
Odatette Jutka tányérja mellé az asztalra a játékokat.
Amikor a kislány bedurcáskodott az ajtón, nem szólt hozzá egy szót sem.
Megvárta, amíg az illatok becsalogatják a konyhába. Jutka nagyot sikított, amikor meglátta a tányérja mellé tett ajándékot. Ila nyakába ugrott, össze-vissza puszilta. Egész idő alatt, amíg evett, a kis készletet, meg a babákat nézte, alig várta, hogy játszhasson vele, de azért az ebédet még alaposan kiélvezte.
Már a rizskókot ették, amikor Mamuska megszólalt:
– Te Ilonka! Olyan kevés cukor van ebben a süteményben, mint a hollandoknál a vaj a kenyéren!

Eszükbe jutott, hogy a nagylelkű Ansz, aki évek óta küldi szakadatlanul a segély csomagokat, hogyan kapartatta le velük, tegnap reggel, takarékosan a vajat a kenyérről, és mindannyian dőltek a nevetéstől. Attól kezdve volt egy családi mondásuk. Ha valami túl szegényes, túl silány volt, vagy nem volt elég belőle, akkor azt mondták nevetve: „Kevés ez, mint a hollandok kenyerén a vaj.”

Folyt.Köv.