Holland hazugság 19.

– Először a hullámvasútra menjünk! – lelkesedtek a lányok, mert az volt a legnagyobb kedvencük.
Mivel sikerült nyitás után pár perccel ideérniük, még nem voltak hosszú sorok, így hamar felülhettek. Ansz a kis Anettel, Jutka Gabikával ült fel, Ila azt mondta, hogy ő szédül, és lentről integetett nekik. Jutka már sokszor ült Ilával a hullámvasúton, de ezt nem kötötte senki orrára, mert tudta, hogy Ila most takarékossági okokból szédül.
Így tudja megtartani az ígéretét, hogy ezúttal mindenre annyiszor ülhetnek fel, ahányszor csak akarnak. Ki is használták a csodás, ritka alkalmat, és három tovább-menetre is befizettek maguknak és a vendégeknek.
A hullámvasút alatt sötét, barlangszerű alagútban ment a Mesecsónak.
A bejáratánál egy óriási, piros lapátkerék mellett – ami a vizet hajtotta a csónakok alatt – egy kockás inges, alvó óriás feküdt. Ahogy szuszogott, a mellkasán fel- le mozgott az ing, és ismert mesék gyerekalakjai táncolták körbe, egy sínen mozogva.
Az áramló vízen a kis csónakokat, a végükön lévő fémkarikába akasztott hosszú csáklyával tartották egyhelyben, amíg mindenki beszállt, és izgatottan elhelyezkedett a benne lévő padokon. Amikor megtelt a csónak, a csáklyát kihúzták a karikából, és az óriási lapátkerék által hajtott víz besodorta őket a sötét alagútba.
Az alagút falában lévő mélyedésekben jelenetek voltak a klasszikus gyerekmesékből, közülük sok mesefigura mozgott a képekben. Nagyon izgalmas volt, ahogyan a félhomályban sodródtak a vízen, egyik kivilágított mesétől a másikig.
Aztán egy kör alakú nagyobb terembe ért a csónak, aminek a közepén az arab mesék világa volt látható egy hatalmas díszletben: mozgó táncosnőkkel, pipájukból pöfékelő basákkal, repülő dzsinnel.
A kis Anettnek Ansz magyarázta a meséket, Jutka és Gabika már ismerték a Mesecsónakot, a mesékkel együtt.
Most olyan büszkén ültek a vendégeik mellett a csónakban, mintha az övék lett volna a Vidámparknak ez a különleges mutatványa.
Utána a dodzsem következett. Össze-vissza cikáztak a pályán a kisméretű, kétszemélyes játékautókkal, amiknek a hátulján lévő áramszedő rúd vezette le a pálya fölött lévő fémhálóról a mozgásához szükséges áramot. Visítva, nevetve nagyokat ütköztek egymással, jó móka volt ez, mert a kocsik alján lévő vastag gumik elnyelték az ütközések erejének nagy részét.
Aztán a Velencénél újra csónakokba szálltak, amelyek a velencei gondolákhoz hasonlítottak, és ugyanúgy rúddal hajtották őket a gondolások, mint az igaziakat.
Az éjszakai Velencében, a kivilágított papírmasé paloták másai között hajóztak, egyenesen a Szent Márk tér díszletéhez, ahol egyszer csak működésbe lépett egy nagy szökőkút, amit színes fényekkel világítottak meg, és zene szólt, amíg a látványosság tartott.
Utána – a szökőkút sugaraitól némileg vizesen – kihajóztak Velencéből, és a gondolából kilépve az Elvarázsolt Kastély felé vették az irányt.
A dohos szagú, recsegő, ropogó Elvarázsolt Kastély lovagtermében minden trükkös széket, és görbe tükröt megmutattak a kis Anettnek, és Ansznak. A lábuk alatt megnyíló sötét folyosók, és hirtelen elinduló, ingó lépcsők és futószalagok, valamint a tántorgó szoba elég félelmetes volt annak, aki először járt benne. Itt nem volt szükség szavakra, a látvány mindenütt magáért beszélt.
Az elvarázsolt kastély előtt mindig sokan álltak. Felfelé bámultak az emeletén levő keskeny teraszra, ahol a látogatók végig haladtak. Ahogy kiléptek a nyitott teraszra, a nők bő szoknyáját alulról sűrített levegő fújta fel, s a lent állók nagy derültségére sikítozva próbálták lefejteni az arcukról a nyári szoknyájukat, és visszasimítani a helyére.
Az Elvarázsolt Kastélyból egy nagy, forgó fahordón át vezetett a kijárat, de csak a bátrak mentek itt ki, a többség inkább megkerülte a hordót, és nevetgélve nézte a benne botladozó, eleső, feltápászkodó alakokat, akik egymást is akadályozták a hordón való átjutásban.
Amikor kijöttek, már jócskán elmúlt dél. Egy büfében a gyerekek lángos ettek, a felnőttek lacipecsenyét. Utána a lányok Bambit ittak szalma szívószállal, a felnőttek meg egy pohár sört.
Közben hallgatták a legdivatosabb slágereket a hangszórókból, amik között reklámokat mondtak be, vagy eltűnt gyerekeket kerestek.
Ebéd után a régi körhintára ültek fel. Szerencséjük volt, mind a három kislánynak jutott egy-egy vidám ábrázatú szépen faragott falovacska, amiket vastag rugókon lehetett előre-hátra hajtani.
Ansz kint maradt Ilával, a körhinta kerítésén kívül, és vidáman integetett a lovaikat vadul hajtó kislányoknak. Utána még a körforgóba is beültek, veszélyeztetve az éppen elfogyasztott ebédet, de végül senkinek sem ártott meg a pörgés a csészealjban.
Nevetve kapaszkodtak össze a lányok, és indultak az óriáskerék felé.
Jutka sajnálta, hogy nem tud a kis Anettel beszélni. Milyen érdekes lenne tudni, hogy jól szórakozik-e, és milyen a vidámpark Rotterdamban, ahonnan ő jött. Ahogy elmentek az éppen indulni készülő Hernyó mellett, Jutka meg akarta mutatni Anettnek, ezért – ahogyan Ilától hallotta – azt mondta neki:
– Stop! – amire kis Anett azonnal megállt.
Jutkának ez nagyon-nagyon tetszett, és sajnálta, hogy mást nem tud mondani németül, csak mutogat az induló Hernyó végtelenített, hintókat utánzó kocsijai felé, amik nagy sebességgel robogtak a hullámos pályán körbe-körbe. Az óriáskerék után ők is beültek, Jutka ült a külső szélén, s boldogan visított, ahogy a nagy sebesség hozzápréselte Gabikát, és a kis Anettet.
A gyerekek alaposan kihasználták a lehetőségeket.
Többször mentek a Röpcsivel is, ami a Vidámpark kerítése mellett állt, és nagyon élvezték, hogy az acéltoronyhoz kábelekkel rögzített repülők nagy ívben „kiszállnak” a Vidámparkból, és az utca fölött is mennek. Az volt az igazi, amikor valaki ment alattuk a járdán, és elrepülhettek a feje fölött. Nagy kár, hogy nem sokan járkáltak a kerítés mellett.
Ezt követően a Tükörútvesztőben addig szaladgáltak, hogy már csukott szemmel is tudták a kivezető utat.
A Viharvasútra Gabika nem akart felülni. Egyszer, már régebben felültek Jutkával, és annyira félelmetesnek találta, hogy nem akarta újra átélni.
Ide Jutka Anettel ült fel, és ahogy – a lengőajtón keresztül – bevágódott velük a sínen a kocsijuk a sötétségbe, szorították egymás kezét. Amikor rémes kacagásokat és más félelmetes hangokat hallatva, az inkább csúf, mint félelmetes diaporámák, és képek előugrottak a sötétből, Jutka – aki már ismerte őket – kacagva sikítani kezdett, amit Anett is utánzott, de azért látszott rajta a megkönnyebbülés, amikor a dupla lengőajtón keresztül kivágódott a kis kocsijuk a napfényre.
Jutka bánatára a holland kislány nem akart még egyszer felülni vele. Inkább a hosszú láncú, hagyományos, vásári körhintára ültek fel, majd a Sárkányvasút következett.
A hosszú, fémpikkelyes nyakú sárkány húzta kocsiba igyekeztek közvetlenül a sárkány mögé beülni, mert a barlangban – ahová bevitte őket a Sárkányvasút – János vitéz történetét lehetett látni, és hallani. Mozgó diaporámákon mutatták, és hangszórón mesélték a történetet, de aki hátrébb ült a kocsiban az mindig mást látott, mint amit éppen hallott a történetből. Kis Anett és Ansz számára Ila próbálta elmondani a történet roppant leegyszerűsített változatát. A gonosz mostohából idős asszony, a juhászbojtárból fiatal férfi, árva Iluskából fiatal nő, a bárányokból beee-beee, a griff madárból sas lett Ila előadásában. Tündérországgal, meg az életvizével meg sem próbálkozott, hogy lefordítsa. Úgy döntött, a látvány magáért beszél.
A nagy hajóhintába együtt be tudott szállni mind a három kislány, s felváltva hajtották, csak úgy repült a szoknyájuk! Nevetve, kipirult arccal szálltak le róla az ötödik menet után.
Majd megint csónakba ültek.
A Sikló nevű játéknál is egy óriási lapátkerék által mozgatott víz sodorta be őket egy magas torony alá, aminek a tetejére egy lift csörlőzte fel a csónakjukat. Amikor odafent a csörlőt leakasztották róla, a csónak lezúdult a meredek lejtőn. Ahogy belecsúsztak a vízbe, alaposan lefröcskölődtek, de a nyári melegben hamar megszáradtak.
A Kanyargó nevű játékban hárman préselődtek be egyetlen kocsiba, és amikor az ellipszis alakú pálya kanyarainál nagyokat dobott rajtuk a kocsikat vontató lánc, egymáshoz koccanva sikítoztak és nevettek.
Végül választhattak még egy játékot, amire fel akarnak ülni. Mind a hárman a dodzsemet választották.
Búcsúzóul kaptak egy-egy fagyit, és amíg elnyalogatták beálltak a „Lökd meg a kecskét” nevű játék körül ácsorgó tömegbe.
Nézték, ahogyan egy jól megtermett fickó megragadta a kecske formájú kiskocsit, és minden erejét összeszedve igyekezett annyira meglökni, hogy végig guruljon az emelkedő pályán. A pálya végén, a legmagasabb ponton egy részeg ember figurája volt, s ha a kecske szarvával sikerült a részeg fenekét úgy meglökni, hogy a kalapja leessen, akkor járt nyeremény.
Hiába lökte meg, a lábát jól megvetve, a fogait összeszorítva a próbálkozó, a kecske félpályáról visszagurult. A következőnek sem jött össze, hogy elérje a kecskével a részeget, ez elég kevés férfinek sikerült. Ezért mindig nagy, szurkoló tömeg vette körül a kecskét.
A gyerekek fel sem érték ezt az erőmérő játékot, csak nézelődtek fagylaltozás közben.
A Vidámpark előtt a luftballon árustól héliumos lufikat vettek, amiket az árus a lányok csuklójára kötözött.

Anszt visszakísérték a kis Anettel a szállodába, Ila meg hazasétált a lányokkal, akik ragyogó arccal vitték a lufikat a fejük fölött.
Otthon nem győzték Mamuskának és Mariskának elmesélni a vidámparki napot.
Mariska az ablak előtti fotelban ült, és szokása szerint egy terítőt horgolt. Néha megnézte a bonyolult mintát, számolgatott egy kicsit, aztán vagy elégedetten bólintott, vagy visszabontotta az elkészült terítőt valameddig. Közben egymás után szívta a Kossuth cigarettákat, telefüstölve vele a szobát.
Jutka szerette kivenni a kis fonott kosárkából a horgolócérna gombolyagot. A kezében fogta, és lassanként tekerte lefelé a cérnát, ahogyan az fogyott a horgolás nyomán. Már sok terítőt, függönyt horgoltak így együtt.
Mariska horgolt, cigarettázott, Jutka tekerte a cérnát, és valamit mesélt. Mamuska mindig a cserépkályha melletti fotelban üldögélt, nyáron megszokásból, télen meg azért, mert örökké fázott, ezért oda szeretett ülni. Összefűzte maga előtt az ujjait, és a két hüvelyk ujjával malmozott, úgy figyelt.

Amíg ők Mamuskáék szobájában aprólékosan beszámoltak mindenről, a szüleik a szállodai vacsorára készültek a másik szobában.
Zsuzsa méltatlankodott, hogy nincs egy rongya, amit felvehetne. Jani megfenyegette, hogyha tovább nyavalyog, akkor otthon maradnak, nem mennek sehová. Ő úgy is fáradt, hajnalban kell kelnie, hogy dolgozni menjen, csak Zsuzsa kedvéért vágja puccparádéba magát.
A puccparádé egy kopott, erősen kihízott szürke öltönyt, inget és nyakkendőt jelentett. Mivel az inget is annyira kihízta már, hogy a gombolásoknál szétnyílt, egy kötött mellényt húzott fel a tetejére. Zsuzsa egy sötét szoknyát vett fel világos rózsaszín pulóverrel, és kardigánnal.
A lányoknak Mamuskáék gondoskodtak vacsoráról, majd lefektették őket. A két lufi ott lebegett a magasban az ágyuk felett, és még sokáig pusmogtak és nevetgéltek az ágyban. Élvezték, hogy nem szólnak rájuk a szüleik. Csodás egy nap volt ez nekik.

Folyt.Köv.