Holland hazugság 2.

Jutka szeretett Ilával menni, bárhová ment.
Általában ahová elmentek együtt, mindig sokáig kellett sorban állni. De Jutka nem bánta. Amíg lassan haladt a sor, ő kirakatokat nézett – ha voltak –, vagy az utca forgalmát figyelte: a ritkán feltűnő autókat és buszokat, a sok lovas kocsit, amik zörögve haladtak a macskaköveken, miközben az őket húzó, lassan kocogó lovak vasalt patái ütemesen csattogtak. Ezek vitték ki a boltokba kannákban a tejet, fa rekeszekben a kenyeret, péksüteményt, kartondobozokban az előrecsomagolt árukat, ládákban a sört, bort, üdítőt – és lovas kocsik szedték össze a szemetet is. Lovak húzták a jeges- és szódás kocsikat, a tüzelő szállítókat, a csomagszállító postakocsikat, az építőanyagokat nagy társzekereken, télen még a hókotrókat is.
Ha megunta a forgalmat bámulni, még ott voltak a járda szélén álló hirdetőoszlopok, plakátok, árusító bódék, az utcaseprők a kis kézikocsikkal – amire a szemetet gyűjtötték -, és az utcák ezerféle egyéb látnivalója.
Amíg bámészkodott, hallgatta, hogy mit beszélnek a sorban álló felnőttek. Nem mindent értett abból, amit mondtak, de sokat tanult belőle. Amit nem értett, arról megkérdezte Ilát, aki vagy válaszolt rendesen, vagy leintette: Aki kíváncsi hamar megöregszik. Ilyenkor nem volt értelme tovább nyaggatni, mert megfenyegette, hogy ha nem nyugszik, máskor nem viszi őt magával.
Főleg amikor tavasszal a zálogházban álltak sorban, hogy beadják a család télikabátjait, ott hallotta a legérdekesebb és számára legérthetetlenebb dolgokat a felnőttektől. No meg az orvosi rendelőkben, ahová szintén szívesen elkísérte Ilát, bár nem szerette a rendelők szagát, és ott aztán tényleg sokat kellett várni mindig.
Ila rokkant nyugdíjat kapott, mert tüdőbeteg volt, ezért elég sokszor ment orvoshoz. Jutka csak annyit tudott az egészről, hogy nem tudott sietni, sok lépcsőn egyszerre felmenni, sokat köhögött, és gyakran megállt, mert fulladt. Olyankor türelmesen álldogált mellette, amíg tovább mehettek.
Ila a tüdőbaját akkor szerezte, amikor 1950-ben megkezdődött az újabb, szocialista, második földalatti vasút építése. Ila is ott dolgozott földalatti munkán, egészen addig, amíg 1954 februárjában ideiglenesen leállították az építkezést, és elküldték mind az ott dolgozó ötezer embert.
Amikor a Rákóczi úton jártak, Ila megmutatta neki, hogy hol dolgozott az új földalatti építésén.
Nem messze az Otthon áruháztól volt egy telek, amin földszintes házak, barakkok álltak, meg egy furcsa négyszögletes fabódé magas fémlábakon. A fabódéhoz egy létrán lehetett felmászni, és az aljából vastag nehéz láncok lógtak ki. A téglakerítésén egy kerékben vörös csillag volt, aminek a közepén egy alagút képe látszott, és a csillag öt ágára öt betű volt felírva M E T R O. Jutka nem tudta mit jelent ez a szó, és el sem tudta képzelni hogyan lehetett itt földalattit építeni.
Ila a tüdőbaján kívül egy férjet is szerzett az építkezésen, Jutka nagybátyját, aki szintén ott dolgozott, és szintén tüdőbajos lett. Valamelyikük időnként kórházba, vagy szanatóriumba ment, és akkor hosszú ideig nem találkoztak.

A fagylalt elfogyott, Jutka hintázott egyet, aztán hazaugrándozott, befejezni a leckéjét. A járda szélét alkotó nagy lapos köveken ugrált, és gondosan ügyelt rá, hogy mindig átugorja a szegélykövek közötti hézagot, mert ha hazáig nem lép rá egyikre sem, akkor délután minden jól fog alakulni az iskolában – ezt játszotta.
Otthon befejezte a leckét, aztán kikéredzkedett az udvarra, ahol a házbeli gyerekek éktelen zsivajjal játszottak.
Előbb beállt ugrókötelezni. Szívesen forgatta az első emeleten lakó Irénkével együtt az ugrókötelet a nagyobb lányoknak, közben ellesve tőlük a keresztezés, és a váltott lábas ugrálás tudományát. Mire ő is sorra került az ugrálásban, már szinte benne volt a ritmus a lábában. Amikor más került sorra, beszaladt a labdáért, és labdaiskolát játszott két földszinti ablak között.
Mikor a tárva-nyitva álló lakásajtókon keresztül kihallatszott az udvarra – a mindenkinél állandóan szóló rádiókból – a déli harangszó, onnantól elkezdtek fogyni a gyerekek az udvarról. Le- lekiabáltak egy-egy gyereknek, hogy menjen fel ebédelni, hamarosan Jutkát is behívta Manci, a nagynénje.
Jutka belekukkantott a fazékba, és nem kért a paradicsomlevesből, csak krumplis tésztát kért.
– Anyádnak meg ne mondd, hogy nem ettél levest! – intette Manci, akit Jutka a születése óta Mariskának hívott inkább.
A kislány teli szájjal bólogatott, dehogy mondja meg az anyjának, hogy nem kért levest.
Ebéd után még gyakorolta az olvasás leckét, majd felvette az iskolaköpenyt, a hátitáskába bepakolt az aznapi órarend szerint, és amikor egyet mutatott az óra, a nagymamája átkísérte őt a szemben lévő iskolába.
Még zárva volt az iskola nagy fakapuja, előtte tömörültek a korán érkező gyerekek, és a kisebbekkel érkező felnőttek.
Egyik héten délelőtt jártak iskolába az alsó tagozatosok, a másik héten délután, a felsősökkel felváltva. Most délutános hét volt Jutkának, amit jobban szeretett, mint a délelőttös hetet. Ilyenkor nem kellett korán kelnie, és csak négy órájuk volt mindennap, hogy az esti tagozatra járó felnőtteket is tudja az iskola fogadni.
Amikor kitárult a kapu, a várakozó gyereksereg némi lökdösődés, és kiabálás közben betódult az előcsarnokba, ahol az első csengetésig kellett várakozniuk, aztán felmehettek az osztályokba. Az elsősöket már a tanító néni fogadta az osztályban, ők még nem lehettek egyedül.

Jutka szeretett iskolába járni, minden érdekelte, amit ott tanítottak. Örült neki, hogy megtanult olvasni. A számolást is szerette a rengeteg segédeszközzel, amivel a tanító néni megtanította őket összeadni, kivonni. Főleg a kis törpéket szerette, amik egy hosszú sínben sorakoztak, hogy elmenjenek onnan a bányába dolgozni, vagy hazajöjjenek a sínbe, Hófehérkéhez. Ő, szerette megmondani, hányan mentek el, mennyien maradtak, hányan jöttek vissza, és akkor hány tányér levest esznek. A teáscsészéket is szerette számolni a tapadós filcen, vagy a virágokat a virágoskertben a mágnes táblán.
Az írás nem tartozott a kedvencei közé, mert a tintatartó és a füzet között könnyen lecsöppent a tinta a mártogatós toll acél hegyéről, pacákat ejtve a padra, a füzetre. Az itatósnak volt elég dolga…
Jobb volt, amíg csak az ujjukkal írtak a levegőbe, aztán palatáblára írtak krétával, majd a vastag, háromszögletű postaironnal újságpapírra, írólapra, és csak utána ceruzával a vonalas füzetbe. Már lassan vége van az első osztálynak, eljött az ideje, hogy mártogatós tollal is megtanuljanak írni, de ez elég nehéz volt.
Inci néni, a tanító néni, szigorú volt, de Jutka nem bánta.
Szépen ült, hátratett kézzel a padban, két ujját felnyújtva jelentkezett, kiállt a padból, ha felszólították, óra alatt nem beszélgetett, figyelt, és tőle telhetően igyekezett jól elvégezni a feladatokat.
Büszke volt rá, hogy nem kapott se körmöst, se tenyerest vonalzóval a tanító nénitől, és a sarokba is csak még egyszer állt, amikor a mellette ülő Reli Ica vastag, szőke copfját meghúzta, hogy maradjon már csendben. Persze ettől nem maradt csendben a padtársa, inkább visítani kezdett.

Ma jó nap volt, mert számolással indult a tanítás, aztán új olvasmányt kezdtek el olvasni, majd előkerültek a színes ceruzák, és rajzóra volt, az utolsó óra meg ének. Jutka azt is szerette. Közben a nagyszünetben húsz percig futkostak az udvaron, meg „adj király katonát” játszottak.
Sok új játékot tanult az iskolában, és sok éneket, mert óvodába nem járt, a nagymamája vigyázott rá születésétől fogva.
Mamuska nem ismerte ezeket az énekeket. Tőle a János vitéz operettből hallott dalokat, meg tót dalokat tanult, mert a nagymamája tót volt. Azt mesélte, hogy kicsi korában csak tótul beszélt, s csak felnőtt korában tanult meg magyarul, amikor magyar házaknál szolgált cselédként.

Mikor az utolsó óráról kicsengettek, kis ricsajjal, mindannyian bepakoltak az iskolatáskáikba, majd párba álltak, és levonult az osztály együtt az előcsarnokba. Ott kórusban elköszöntek a tanító nénitől, majd zajongva kitódultak a kapun.
Jutkát várta a nagymamája, átkísérte az úttesten, és már ott is voltak a házuknál. Jutka előre szaladt, s az egész nap nyitott bejárati ajtón beugrált fél lábon az előszobába, majd a szobában ledobta a táskáját egy sarokba, és levette az iskolaköpenyét.
Már indult volna ki az udvarra, megnézni, hogy kik vannak lent a házban lakó gyerekek közül, és kivel mit lehetne játszani, amikor az előszoba felöl éles szóváltás hallatszott.

– Miiii? Fél kiló húúúús? Ne vicceljetek már! Janinak a fél fogára sem elég! – hallotta az anyja felháborodott hangját. Leült egy székre, és figyelt, tudta, hogy jobb, ha most nem megy ki a szobából. Ila magyarázta, hogy milyen nehéz volt húst szerezni, mennyit állt sorba érte. Ezen Jutka jót kuncogott magában. Az anyja elővette a szokásos ütőkártyáját, amivel mindig győzedelmeskedett a gyermektelen nővére, és sógornője fölött:
– A gyerekeim szájától vonnátok meg a falatot! – kiabálta felháborodottan, mert a másfél kiló húsból, amit Ila szerzett, egy kilóra tartott igényt. Először a nővére adta meg magát:
– Jó! Nekünk anyámmal elég lesz negyed kiló is. Majd kirántom, lesz két szelet.
Ila még morgolódott valami nagyságáról, aki azt hiszi, hogy az égből potyog a hús. Jutka jót vihogott az ajtó mögött, ahogyan elképzelte az égből potyogó húsokat. Majd Ila is megadta magát, ahogy mindig, ha a gyerekekről volt szó:
– Na, jó! Legyen! Majd én is kirántom azt a két szeletet, ami nekünk jut – sóhajtott nagyot Ila, és megszűnt a családi vita a spejz ajtóban, a hús fölött.

Jutka várt egy kicsit, amíg mindenki elmegy az ajtó elől, aztán óvatosan kikukucskált. Mivel nem látott senkit az előszobában, előmerészkedett és lábujjhegyen a bejárati ajtóhoz lopakodott. Egy ugrással kint termett a parányi teraszon, majd leszaladt pár lépcsőt, és máris az udvaron volt. Nagyon megörült, mert a nála négy évvel idősebb Kati, a szomszéd kislány, kint unatkozott az ajtójuk előtt. Éppen a múltkor kezdte őt tanítani, sakkozni.
– Szerbusz Kati! Sakkozunk? – tért mindjárt a lényegre Jutka.
Szemlátomást Kati is megörült neki. Egy szem gyerek volt – amiért Jutka nagyon irigyelte, és nem értette, hogy ő miért is tartja ezt rossznak – és elég kövérkés kislány, így az udvaron zajló fogócskában, ugráló kötelezésben, ugró iskolában nem vett részt.
– Szerbusz Jutka! Mindjárt hozom a sakkot – fordult be rögtön az ajtajukon.
Abban a pillanatban kidugta a fejét az ajtón Jutka anyja, és rákiabált a kislányra:
– Jössz be rögtön!
Jutka bánatosan nézett Katiék ajtajára, aztán csiga lassan elindult az anyja felé. Azt várta, hogy Kati kijöjjön a sakkal, és legalább szólni tudjon neki, hogy behívták, nem tud vele játszani. De Kati nem jött…

Folyt.köv.