Holland hazugság 20.

1966. Augusztus 10. szerda

Mariska alig tudott aludni azon az éjszakán.
Hallotta, ahogy megjöttek késő este a szállodai vacsoráról a testvérei, a sógorával, meg a sógornőjével. A hozzájuk beszűrődő hangokból ítélve Jani többet ivott a kelleténél, mert kapatosan vidám volt. Zsuzsa nem győzte csitítani őt.
Veszekedés hangjait nem hallotta, ezért azt gondolta, hogy valószínűleg nem derülhetett ki a vacsoránál a holland hazugság.

Miután Jani hajnalban, később Zsuzsa és Pepi kora reggel elmentek dolgozni, ő is felkelt, és kiült a konyhába, arra várva, hogy Ila előkerüljön, és elmesélje mi is történt a szállodában tegnap este.
Az ablakon kinézve, az udvar vidáman ragyogott a nyári napsütésben, a reggeli napsugarak visszaverődtek a szemben lévő lakások ablakairól, csak Mariska hangulata volt borús, mert – belül úgy érezte – bármi történt tegnap este, valamiképpen rossz lesz.
Ila jó sokára került elő, addigra már Mamuska és a lányok is megreggeliztek.
Mariska már tűkön ült a türelmetlenségtől, mégis megvárta, amíg Ila leül reggelizni.
– Mondd már el, mi történt tegnap a vacsoránál, ne hagyd, hogy hatvannégyezer kérdést tegyek fel! ¬– kérte a sógornőjét, és Ila teli szájjal mesélni kezdett.

– Jani elég morgós kedvében volt, amikor elindultunk, Zsuzsa meg úgy sürgetett bennünket, mintha lemaradnánk valamiről. Gyalog mentünk a szállodáig, de így is túl korán értünk oda. Amikor a recepciós, Pepit megismerve, kijött a pult mögül, és nagy tisztelettel köszöntötte a társaságot, Zsuzsa úgy felfújta magát, mint egy pávakakas, szinte a föld fölött lépdelt a hiúságtól. Janinak is tetszett, ahogyan a hallban leültetett a recepciós bennünket, és megkért, hogy várjunk, amíg jelzi a hollandoknak, és az étteremnek, hogy megérkeztünk.
Mire alaposan kibámészkodtuk magunkat a kényelmes ülőgarnitúrákon, a dézsás pálmafák és az díszhalakkal teli, nagy akváriumok között, megjelentek az elegánsan kiöltözött Anszék is, a kis Anett nélkül. Zsuzsát hosszasan megölelte Ansz, Janival meg mosolyogva, melegen kezet ráztak. A kedves fogadtatástól Jani rosszkedve elmúlt, már mindannyian mosolyogva léptünk be a szálloda legszebb helyén lévő, elegáns étterembe. A nagy, kertre néző ablak mellett volt az asztalunk, amit Anszék foglaltak.
Nagyon elegáns az étterem, csak a virágkompozíciók, amik az asztalokon voltak, egy vagyonba kerülhettek. Az ezüstszínű szőnyegek, a nehéz, óarany függönyök, a mély olajzöld, kis arany mintás tapéta a falon, a hófehér abroszok és damaszt szalvéták, kristály poharak az asztalokon, mind gyönyörűek voltak. Kint a kertben egy kis szökőkút csobogott az ablaktól nem messze, ahol ültünk. Láthatatlan hangszórókból halk hárfamuzsika szólt a háttérben. A gyönyörű székek, amik az asztalok körül álltak olyan kényelmesek voltak, hogy még a vacsora végén is nehéz volt felállni belőlük. Legszívesebben hazahoztam volna, amin én ültem – nevetett fel Ila.

Mariska elképzelte az elmondottakat, és a féltékenység kis szúrásait érezte, hogy ő ebből kimaradt, és talán soha nem is lesz része benne… Türelmetlenül várta, hogy a sógornője tovább meséljen.

– A pincér hozta a nagyalakú, bőrbe kötött étlapot, amiben nem csak magyarul voltak felsorolva az ételek, hanem angolul, németül, franciául, és oroszul is. A legfurcsább az volt, hogy az ételek mellett nem voltak benne árak, semmilyen pénznemben. Nagyon zavarban lettünk volna, ha nekünk kellett volna választani, abból a számunkra felfoghatatlanul bőséges, és soha meg nem kóstolt kínálatból.
Pepi erre is gondolt! Jó kollégák ők a konyhafőnökkel, mert a jól sikerült tűzvédelmi ellenőrzés mindig közös ügyük. Előre alaposan megvitatták, hogy erre az alkalomra mik lennének a megfelelő ételek, és a nevüket – az étlapról – gondosan megtanulta németül is Pepi. Így rögtön tudott javasolni ételeket, ami nekünk különleges finomság volt, és a hollandoknak magyar újdonság.
Mi Pepivel vaddisznó pörkölttel töltött palacsintát rendeltünk előételnek, főételnek borjú bécsit, uborkasalátával, desszertnek meg somlói galuskát. Zsuzsáék is megkönnyebbülten csatlakoztak a rendeléshez, majd némi töprengés után Anszék is ugyanazt kérték. Kész ásványvizet ivott, a Pepi limonádét, mi négyen pedig egy üveg Egri leánykát rendeltünk, amiből aztán idővel kettő lett.
Előbb az italokat hozták ki, és Kész mindjárt egy nagy pohárköszöntőt mondott, elsősorban Zsuzsáékra. Csak feléből, harmadából értettem, amit mondott, de Pepi erre is felkészült. Egyfolytában mondta magyarul, mintha fordítaná Kész szavait, de nem azt mondta, amit Kész vélhetően mondott németül, hanem amit ő jónak látott.
A pohárköszöntőben Kész köszönetet mondott Zsuzsáéknak, hogy szeretettel gondoskodnak Iláék gyerekeiről, és Zsuzsának a testvéri szeretetét, Janinak meg a nagylelkűségét méltatta. Dicsérte őket, hogy bár nekik nincsenek gyerekeik, a mások gyerekeit segítenek önzetlenül felnevelni. Pepi ezt magyarra úgy fordította, hogy örülnek Készék, hogy a lányok Jutka, és Gabika, valamint Iláék után őket is megismerhetik. Nagyon aranyosak, és jól neveltek a kislányok, és okosak is – a bizonyítványaikat látva, büszkék lehetnek mindannyian rájuk. Készék is nagyon szeretik a gyerekeket, azért is van nekik hat gyerekük. Nagy öröm a háznál a gyerek, és nincs jobb dolog, mint róluk gondoskodni.
Bár Janiék egy szót sem értettek abból, amit Kész mondott, és az elhangzott neveket Pepi mindig beleszőtte valahogy az általa „fordított” szövegbe, én azt hittem ott süllyedek el szégyenemben, Kész pohárköszöntője alatt. Csak a tányéromat bámultam, rá sem mertem nézni senkire, olyan kínos volt az egész. Szerencsére aztán megérkezett az étel, és más mederbe terelődött a társalgás.
– Szóval akkor nem derült ki a holland hazugság! – inkább leszögezte, mint kérdezte Mariska.
– Hát egyelőre… – fújt nagyot Ila – Azt képzeld el, hogy a desszertnél meghívtak bennünket!
– Kiket? Hová?– értetlenkedett Mariska.
– Bennünket Hollandiába. Fizetik a jegyeket, és teljes körű vendéglátást biztosítanak, még költőpénzt is adnak, hogy az itthoniaknak tudjuk ajándékot hozni.
Mariskának elkerekedtek a szemei:
– Az útlevélből látni fogják, hogy a lányok neve nem a tiétek, hanem Zsuzsáéké!
– Nem, a lányokat nem hívták – szögezte le Ila.
– Ó, hála az égnek! – sóhajtotta Mariska – Biztosan jól fogjátok érezni magatokat! Még repülőn sem ültetek soha! Micsoda nagyszerű kalandban lesz részetek! Ott nem kell félnetek, hogy kiderül a holland hazugság, mint itthon…
Ila felállt, megkerülte az asztalt, odaállt a sógornője mellé, és olyan halkan mondta, hogy alig lehetett érteni:
– Zsuzsáékat is meghívták velünk együtt…
Mariska is önkéntelenül halkra vette a hangját:
– És elfogadták a meghívást? – suttogott vissza.
– Jani addigra dugig lakottan a finomságokkal, s a második üveg bort szopogatva úgy érezte, hogy Anszék a világon a legjobb barátai. Zsuzsa meg, már rögtön indult volna a repülőtérre, eszében sincs egy ilyen alkalmat kihagyni…
– Szóval elfogadták… Na és mennyi ideig lennétek kint?
– Két hét – lehelte Ila.
– Szent ég! Mi lesz ebből! – Mariska felvonta a szemöldökét, és keskeny vonallá szorította a száját.
– Talán nem kapunk útlevelet… – reménykedett Ila – vagy legalább Zsuzsáéknak nem adnak!
– Mikor mennétek? – kérdezte Mariska.
– Talán jövő nyáron… De remélem, hogy soha…

Azonban már aznap este kiderült, hogy más nem így gondolja. J
Jani egy német nyelvkönyvvel állított haza, és szorgalmasan elkezdett németül tanulni, hogy tudjon beszélni a hollandokkal. Hangosan magolta a leckét, még Mariskáék szobájába is áthallatszott:
– Die Mutter kocht. Der Vater arbeitet. Das Kind spielt. /Az anya főz. Az apa dolgozik. A gyerek játszik./

Folyt.Köv.