Holland hazugság 23.

1970. február 25. szerda

Ahogy Jutka belépett a lakásajtón, úgy érezte, hogy szinte szikrázik odabenn a levegő. Mindenki a keskeny, hosszú előszobában állt, és egyszerre beszélt.
Amikor benyitott, egy pillanatra mindenki elhallgatott, és az ajtó felé fordult. Még az egyik lába a kis erkélyen volt, de Zsuzsa már türelmetlenül ráripakodott:
– Csukd be az ajtót!
Jutka sietősen behúzta az ajtót, a kívül gombos, belül rugós kilincses zár kattanására újra kezdődött a családi hangzavar.
Ila és Zsuzsa mondta a magáét leghangosabban, Jani és Mariska csak egy-egy mondatot kiabált bele a vitájukba Mamuska békítőleg ismételgette:
– No, de gyerekeim, no de gyerekeim, majd kialakulnak a dolgok…
Pepi mereven állt Ila mögött, rosszallóan ciccegett, a fejét ingatta, és időnként felemelte a kezét, mintha szót kérne, aztán mély basszus hangján egy-egy megjegyzést szúrt közbe:
– Lesz még arra alkalom! – Meg kell érdeklődni! – Ne kiabáljatok már!
Gabika a konyhaajtóban álldogált, a kezében egy fél pohár vízzel, és néha úgy tett, mint aki iszik. Ő volt a legközelebb az ajtóhoz, Jutka odalépett hozzá, és halkan megkérdezte:
– Min ölik egymást?
Gabika egy gyors pillantást vetett a szüleire, aztán amikor látta, hogy rá senki sem figyel, jelentőségteljesen mondta:
– Megjött Anszéktól a meghívó levél…
Jutka letette a lábához az iskolatáskáját, mert tudta, hogy ha belelendülnek, akkor ez még eltarthat egy darabig. Jobb, ha nyugton marad, mielőtt rajta vezeti le Zsuzsa az indulatait. No meg érdekelte is, hogy miért civakodnak, ahelyett, hogy örülnének, hiszen már évek óta a levegőben van a hollandiai utazás.
A nagyhangú szócsatából, okoskodásból lassanként világos lett a számára, hogy a meghívó levél tartalmán veszekszenek.
Anszék Iláékat – mint tüdőbeteg embereket – orvosi célú látogatásra hívták meg, Zsuzsáék pedig, mint az ő kísérőik szerepeltek a meghívó levélben.
Zsuzsa szerint meghívó levéllel, csak rokonok hívhatnak meg valakit nyugatra. Anszéknak azt kellett volna írniuk, hogy ők rokonok, nem ezt, mert ez egy „nagy túró” – hajtogatta, miközben a homlokát kopogtatta, jelezve, hogy a hollandok fejében nincsen ész.
Ila szerint a levéllel semmi baj, az teljesen korrekt. Anszék megérdeklődték a nagykövetségen, hogy nem rokonokat is meghívhatnak, alapos indokkal, amit méltányolnak az engedélyezésnél. Egyébként is Anszék vállalják, a meghívó levélben, az utazási és a kint tartózkodási költségeket, és ez számít a legtöbbet.
Zsuzsa dühösen rikácsolta, hogy már négy éve utasítja el – az ugyanilyen indoklással – beadott kiutazási kérelmüket a rendőr-főkapitányság útlevél osztálya. Már kisül a szeme, a munkahelyén, évente aláíratni a szakszervezeti- és a párttitkárral a kiutazási kérelmet. Amit aztán a hatóság magyarázat nélkül elutasít.
Mariska hallotta a trafikosnétól, hogy ez pont az idén megváltozott. Van rá rendelet, hogy már meg kell indokolni az elutasítást.
Ila szerint akkor végre most megtudják, hogy Jani nővére miatt utasították el eddig is a kérelmüket, aki 1956-ban Amerikába disszidált a családjával.
Jani sértődötten harsogta, hogy ez csak Ila kitalációja, mert ők mind a ketten párttagok Zsuzsával, kifogástalan a politikai pedigréjük, ellentétben Ilával, aki polgári származású, és nem párttag, ahogyan Pepi sem. Ráadásul ők itthon hagyják a gyerekeiket, akik miatt vissza kell térniük, míg Iláéknak nem muszáj visszatérniük, mert nincs gyerekük.
Janinak ez az utolsó mondata megállt a levegőben.
A sógornők alulról egymásra pillantottak, sarkon fordultak, és bementek a szobáikba. Pepi rögtön Ila után sietett, akinek a sírása egy pillanat múlva kihallatszott a csukott ajtón keresztül az előszobába. Jani meglepetten álldogált még egy kicsit, aztán tanácstalanul felhúzta a vállát, megvakarta a fejét, majd észrevette a lányait, és szigorúan rájuk szólt:
– Mit ácsorogtok itt? Nincs semmi tanulni valótok?!
Gabika letette a poharat a konyhában, Jutka levette a kabátját, felkapta az iskolatáskáját, és az apjuk után mentek a szobába.
Az előszobában csak Mariska és Mamuska maradt, elindultak a konyha felé, hogy megegyék korai vacsorájukat. Mariska megjegyezte:
– Te jó ég! Mi lesz ebből? – Mamuska behúzta a konyhaajtót, és a fejét csóválva, rosszallóan hümmögött:
– Nem érdemes ennyit veszekedni… Az lenne mindenkinek a legjobb, ha nem kapnák meg most sem a kiutazási engedélyt.
Letelepedtek a szürke, repedezett eternit lappal borított konyhaasztalhoz. Mariska elővette a barna kenyeret, a tea szalonnát és a fokhagymát, a lepattogzott festésű fehér konyhakredencből.
Katonákat készítettek a szikkadt kenyérből a szalonnával, csak úgy tányér nélkül ették, az asztalról. Mariska két falat között megszólalt:
– Jani levizsgázott németből, középfokon.

Folyt. Köv.