Holland hazugság 26.

1970. május 30. szombat

Jutka álmosan ébredt, tegnap este moziban volt a fiújával. Mariska elengedte, és jó későn ért haza, mert órákig csókolóztak még a kapu alatt.
Csak a tízórás kapuzárásnál jött be, amikor megjelent kulcsait csörgetve a házmester, és rosszallóan köhécselt, amikor meglátta őket összefonódva.
Alaposan kinyújtózott a takaró alatt, nem nyitotta ki a szemét, jólesően még a tegnapi csókok édességére gondolt.
Aztán kipattant a szeme. A felidézett csókokról eszébe jutott, hogy egyhamar nem fognak a tegnap történtek megismétlődni, mert ma jönnek haza a hollandiai utazásból Iláék, és a szülei.
Jutka lerúgta a takarót, kipattant az ágyból, és mosdás közben azon izgult, hogy hoznak-e neki Hollandiából farmernadrágot, meg kazettás magnót.
Mielőtt elutaztak Ilának is, Pepinek is, Zsuzsának is a lelkére kötötte, hogy neki se facipőt, se tulipánt, se sajtot, se semmi más holland szuvenírt ne hozzanak, csakis farmer nadrágot kér, és kazettás magnót. A kívánsága senkinél nem talált lelkes fogadtatásra, mert mindenki túl nagy igénynek tartotta, a rendelkezésükre álló pénzhez képest.
Zsuzsa ugyan képzeletben már annak a sokszorosát elköltötte magára, de Jutka eszébe sem jutott, hogy esetleg rá is kellene költeni. Szerinte már éppen elég ruhára tett szert a lánya, az elmúlt tíz évben a hollandoktól. Pepi és Ila is csak a fejét ingatta: majd meglátjuk… – ez volt a legnagyobb biztatás, amit kapott tőlük.
Reménykedett azért, hogy mégis teljesül a vágya.
Farmert csak külföldről lehetett beszerezni, itthon nem árulták a boltok. Ezért korábban már sokszor könyörgött Ilának, hogy írjon a hollandoknak, küldjenek neki farmernadrágot. Ila nem rajongott az ötletért: apád úgysem engedné hordani! – mondta rá mindig.
Hej, pedig de baró lenne! – ábrándozott öltözés közben. Minden osztálytársát megenné a sárga irigység. Még senkinek nem volt farmerja az osztályukban, neki lenne először! Ez talán még a jegygyűrűnél is menőbb! – gondolta vágyakozva.

A konyhaajtóban Mariska fogadta lisztporos kézzel. Már az ebédet készítette a családnak.
– Felébredtél kisasszony? – kérdezte, és kacsintott egyet – vége ám az esti lófrálásnak, most, hogy anyádék megjönnek, de nem kell beszámolni nekik az eddigiekről sem!
– Nem ettem meszet! – tiltakozott Jutka. – Mit sütsz? – kíváncsiskodott.
– Egérkét! – válaszolta Mariska, és serényen keverte a forró tejbe a kimért lisztet, meg a tojásokat egymás után.
– Klaffa! Szeretem az egérkét, de anyáék nem.
– Majd jól laknak gulyáslevessel – intett a nagy fazék felé, ami a tűzhelyen rotyogott – a sok holland étel után egy kis hazai.
– Majd eszek egérkét, ha kisülnek az elsők – mondta Jutka és bement a szobába. Összecsukta a kinyitható varia rekamiét, amin Gabikával aludtak, kinyitotta az ablakot, egy darabig ábrándosan kibámult rajta, aztán az asztalhoz telepedett, tanulni az érettségire.

Találomra kinyitotta a történelem tételeket, de rögtön össze is csukta, mert egy második világháborús tételnél nyílt ki. Jutka mélyen meg volt győződve róla, hogy teljesen hibásan tanítják történelmet. Mindenféle őrült alakokat tanítanak, akik nem bírtak magukkal, és folyton csatáztak egymással, megölve sok embert, elpusztítva országokat, nyomorba döntve a saját alattvalóikat ugyanúgy, mint a valami ürüggyel ellenségnek kikiáltott szerencsétleneket.
Ezt a véleményét a történelem tanárnővel is megosztotta még az általános iskola felső tagozatában. A tanárnőnek elkerekedett a szeme ekkora pimaszság hallatán, de kíváncsiságból megkérdezte tőle, hogy szerinte mit kellene tanítani történelemből.
Jutka bátran kifejtette neki, hogy azokat az időket kellene tanítani, amikor éppen nem volt háború valahol, akkor hogyan éltek, mit csináltak abban az időben az emberek. Aztán amikor ennek vége lett, valami háború miatt, akkor azt kellene tanítani, hogy ez nem volt helyes. Nem azt, hogy kinek kivel mi volt a baja, és ezek az elképzelések milyen – háborúknak nevezett – gyilkosságokat szentesítettek.
– Ülj le fiam, hülye vagy! – mondta neki a mindig kifogástalan modorú Irma néni.
Jutka ebből megértette, hogy a történelemről alkotott véleménye nem lel támogatásra.
Innentől passzív rezisztenciát folytatott. A kisebb csatákat nagy vonalakban megtanulta, bár mindig hangot adott a rosszallásának, ha felelt belőlük, de azután az első világháborúnál abba hagyta a történelem tanulást. Így aztán a második világháborút sem tanulta meg.
A saját módján, a tananyagtól való távolmaradással, tiltakozott a megtörtént, és helyrehozhatatlan szörnyűségek ellen. Tudta, hogy ha ilyen tételt húz az érettségin, meg fogják buktatni, mert ott is a tananyag helyett a saját álláspontját fogja kifejteni, de nem érdekelte.
Bízott benne, hogy nem ezekből a tételekből húz, vagy ha mégis, akkor majd a pótérettségin nem ilyen tételt fog húzni.
Átlapozta a többi töri tételt, azokkal már rendben volt, így az irodalom tételeket húzta maga elé. Az irodalmat imádta, ezeket a tételeket inkább csak szórakozás volt olvasni neki, mint tanulás.
Olvasás közben egyszer kiment, és megdézsmálta a fahéjas cukorba forgatott egérkéket, amiket már Mariska kisütött.
Utána a politikai gazdaságtan tételeket húzta maga elé, és átnézte a kapitalizmus politikai gazdaságtanát, amikből már akár ma mehetett volna érettségizni. A szocializmus politikai gazdaságtanát kezdte magolni, mert azokban nem talált semmi kapaszkodót, amire felfűzve megtanulhatta volna a tételeket.
Ezeket inkább csak kijelentések halmazának látta, amiket nehéz volt megjegyezni, hogy milyen tételhez tartoznak.

Fél füllel azért mindig a kinti zajokra figyelt, és amikor meghallotta a félig nyitott előszoba ajtón keresztül betóduló emberek és bőröndök zaját, rögtön ott termett. Mariskával, és a szobájából előbukkanó Mamuskával együtt az érkezők üdvözlésére sietett.
Jani és Pepi még a bőröndöket, csomagokat hordta befelé, csak Ila állt mosolyogva a már behordott útitáskák között.
– Hát Zsuzsát hol hagytátok? – kérdezte Mamuska, miután megpuszilta a menyét.
– Bement a fodrászhoz, megnézni, hogy Ernő van-e a műszakban, mert szégyelli a haját.
Végre bekerült az előszobába az összes csomag, Pepi és Jani is learatta a visszatérőknek járó üdvözleteket. Mamuska megkérdezte:
– Hogy utaztatok?
Erre Jani mindjárt ott az előszoba közepén hosszas fejtegetésbe kezdett, arról, hogy mi az a couchette /kusett/:
– Képzelje Mamuska, odafelé, amikor megmutatta a kalauz a helyünket, csak néztük, hogy miért nem fekvőhelyes kocsit kaptunk a vonaton, amikor Anszék azt írták, hogy olyan jegyet küldtek nekünk. Csak egy fülkés, ülőhelyes kocsiba szólt a jegyünk. Arra gondoltunk, hogy majd este átmegyünk oda, ahol lefekhetünk. Este meg is jelent a kalauz, és megkért bennünket, hogy menjünk ki a vonat folyosójára. Zsuzsa éppen vissza akart menni a hálóruhákért, amikor a fülke ablakán keresztül láttuk, hogy az utaskísérő lehajtja az üléseket, amiken eddig ültünk, és ágyak lesznek belőle, aztán lehajtja a támlákat is, amik eddig az ülések mögött voltak, és azokból is ágyak lesznek. A két oldalon egymás felett lett két-két ágyunk. Kaptunk hozzájuk fejenként két lepedőt, párnát, pokrócot, és még olvasó lámpa is volt mindegyik ágyhoz!
Aztán Jani még hosszasan ecsetelte a zárat az ajtón, majd előadást tartott a leesést gátló hevederekről, és a sötétítő függönyök működéséről, de Jutka erre már nem figyelt.
Amikor látta, hogy az apja kellőképpen belemelegedett az előadásba, lassan Ila felé araszolt, és a fülébe súgta:
– Hoztatok farmert?
Ila póker arccal nézett rá:
– Hát nem is tudom! – hümmögte. Talán a kazettás magnó mellett van, anyád bőröndjében! – bökte ki végül.
Jutka a szájára szorította a kezét, hogy ne visítson örömében, aztán két keze közé vette Ila kezét.
– Ugye te voltál? Ugye te vetted meg nekem? – rebegte halkan.
– Á, nem én voltam! – ingatta a fejét Ila.
– Hát akkor ki? – hitetlenkedett Jutka.
– Ansz! De, én mondtam meg neki, hogy mit szeretnél, még mielőtt vett volna neked, egy holland népviseletet – kuncogott csendesen Ila.

Jani előadásának végszavára betoppant Zsuzsa is, vadonatúj, nap sárga, gyöngyvászon nyári ruhában, aminek hófehér kihajtós gallérja volt, az ujján is hófehér, gombos szegéllyel. A világos ruhában még feltűnőbb volt, hogy le van barnulva az arca, a karja. Az összhatást, csak az úszósapkaként fejére lapuló fekete haja rontotta, amit máskor elegáns frizurába rendezve hordott.
– Szervusztok! Mi ez a tömeg? Be se lehet lépni az ajtón tőletek! – kezdte már az ajtó előtti kis erkélyen a mondókáját, és maga előtt tolva a kezében lévő tömött szatyrokat, bevonult a lakásba.
Jani rögtön felkapott két bőröndöt és a szobájukba vitte.
Jutka nem győzte az arcán elömlő boldog vigyort letörölni, s amíg ez sikerült neki, addig felmarkolt két kézitáskát, és megindult velük a szobájuk felé ő is. Ila kapta el a karját, hogy ne vigye már el, azok az ő táskáik. Most legalább már volt oka nevetni, mintha a tévedésén nevetne, pedig csak előre örült az ajándékainak.

Folyt.Köv.