Holland hazugság 4.

1959. június 25. csütörtök

Eredetileg a TÜKER telepre indultak Ilával ebéd után, mert azt beszélték a zöldségesnél, hogy a soroksári úti telepen egyszerre lehet szenet és fát is igényelni a tüzelőutalványra. Egy férfi azt mondta, hogy még német brikett is volt tegnap, nem csak tojásszén.
Ila rögtön fellelkesült az ilyen információktól, Gabikát Mariskára bízta, magához vette a tüzelő utalványokat, kézen fogta Jutkát, és meg sem álltak a soroksári úti TÜKER-ig.
Ott olyan hosszan kanyargott a sor, hogy a telepvezető, a már jóval előrébb állókat is figyelmeztette, nem fognak sorra kerülni zárásig. Azt javasolta, hogy jöjjenek vissza holnap korán reggel.
Ila azért beállt a sor végére. Jutkát megbízta, hogy szép lassan menjen előre, és addig bámészkodjon, amíg a sor elejére jut. Ott aztán jól nézzen körül, hogy mit rakodnak a tüzelő szállító kocsikra, az elöl állóknak. Érdemes-e holnap visszajönni? Őt úgy sem engedik előre a sor mellett, egy tapodtat sem. Hiába hivatkozna arra, hogy csak körül akar nézni. Inkább rögtön beszélgetni kezdett a sorban előtte állókkal.
Mire a kislány jó sokára visszajött azzal, hogy a lovas kocsikra egyszerre rakodják a német brikettet, meg a fát, addigra Ila újabb, értékes információval lett gazdagabb. Már a nyakát nyújtogatva várta, hogy visszaérjen Jutka a küldetésből, mert azonnal indulni akart.
– Hová megyünk? – kíváncsiskodott a kislány, de válasz helyett Ila szembefordította magával, kritikusan végig mérte, majd egy hirtelen mozdulattal kivette a hajából a fehér szalagot, és összekócolta. Aztán lehajolt, két ujját végig húzta a vastag szénporral borított földön, és két oldalt Jutka arcára kent belőle egy-egy csíkot, aztán elővette a retiküljéből a púder kompaktját, és a kis tükörbe nézve a saját arcára, és kicsit a szeme alá is kent a furcsa kozmetikumból.
– Miért piszkoljuk be magunkat? – tette fel a gyerek a következő kérdést, de Ila erre azt válaszolta:
– Milyen jó, hogy pont csütörtök van.
Azzal kézen fogta a kislányt, és tőle telhetően sebesen nekiindult, végig a Duna parton, majd néhány rövid pihenővel végig a Ráday utcán, a Kálvin téri templomig. Útközben egyre ismételgetett valamit motyogva magában. A templom előtt levette a kis aranyláncot a nyakából, kivette a fülbevalóit, elsüllyesztette a retikülje mélyére az egészet.
– Most ide bemegyünk! Mondd szépen utánam: Áldást, békességet!
– Áldást, békességet! – mondta a kislány engedelmesen.
– Így fogunk köszönni, mert itt így szokás. Nehogy csókolomot mondjál! Fontos dologban járunk itt, nehogy elbutáskodd! – Azzal besétáltak a templomba. Ahogy a nehéz faajtón benyitottak, egy fekete ruhás, fekete köpenyes ősz hajú bácsi fordult feléjük.
– Áldást, békességet! – mondta Ila, és automatikusan felemelte a kezét, hogy keresztet vessen, de még időben észbe kapott, és úgy tett, mintha a haját igazítaná ki az arcából.
– Áldást, békességet! – motyogta utána a kislány, amit a tiszteletes is megismételt. Ila olyan elszántan nézett az idős papra, mint aki valami rosszban sántikál, de csak azt mondta:
– Boldogok, akik békességet teremtetnek… A tiszteletes erre így válaszolt:
– Minden dolgotok szeretetben menjen végbe! – Közelebb lépett és így szólt Jutkához:
– Menj ki gyermekem, várakozz az ajtó előtt!
A kislány egy szót sem mert szólni, nehogy valamit elbutáskodjon, csak bólintott és kiment. Megállt az ajtó előtt és várt. Elég sokáig álldogált ott, mire nyílt az ajtó és kilépett rajta Ila, egy darab papírt szorongatva a kezében. Utána kijött a fekete ruhás bácsi is, Jutka fejére tette a kezét, és azt mondta:
– Egyházunk felekezettől függetlenül segít minden rászorulónak – mivel nem kerülte el a figyelmét Ila keresztvetésnek induló mozdulata. – Áldás, békesség! – köszönt el tőlük.
– Áldást, békességet! – köszöntek el, és Ila elsüllyesztette a papírt a táskájába.

A hazafelé úton az örökké vidám, és cserfes Ila hallgatagon ballagott a gyerek mellett. Amikor megállt pihenni, Jutka egészen közel húzódott hozzá, szinte beleolvadt a nénjébe, mert a járdán a lábak nélküli hadirokkantak egyike közeledett. A törzse alatt egy fém golyóscsapágyakon guruló deszka volt, amit a kezébe fogott két fadarabbal hajtott. A kézfeje vastagon be volt bugyolálva iszonyúan koszos rongyokkal, mert azokkal fékezett, ha meg akart állni.
Jutka félt ezektől a szerencsétlen férfiaktól. Többnyire piszkosak voltak, ápolatlanok, és szörnyen zörgött az a gurulós deszka. A négy fémkerék iszonyú lármával gurult a többnyire egyenetlen járdákon, hát még az úttesteket borító macskaköveken… Már messziről lehetett hallani, ha közeledtek.
A hadirokkant elzörgött mellettük, az ellenkező irányba, mint amerre ők mentek.
Ila a zsebkendőjével megtörölgette a kislány arcát, az ujjaival megfésülte, és visszakötötte a szalagot a hajába.
Mire hazaértek, már az egész család otthon volt. A nők kint ültek az ajtó előtt, a magasföldszinti parányi teraszon, amit nagyzolóan „erkélynek” hívtak.
Megvolt mindenkinek a helye, és a széke, amin ott szokott üldögélni.
Mamuska a dupla bejárati ajtó csukott szárnya előtt üldögélt, egy a konyhából kihozott billegő hokedlin, Mariska vele szemben egy kis, sárga, faszéken, amit Jutka kapott kicsi korában egy ügyes kezű szomszéd bácsitól, még a régi házban. Ila oldalt ült egy parányi, kopott, kisgyereknek való, karfás thonet kisszéken, ezt még az óvóhelyről hozta magával, amikor a régi lakásukból kibombázták őket. Az ülése erősen repedezett volt, és az asszonyok közül a legvékonyabbként csak ő fért el benne. Gabika általában valamelyikük ölében ült, Jutka az udvarra levezető lépcsőfokok egyikén szokott üldögélni – már amikor nem az udvaron futkározott a házbeli gyerekekkel –. Zsuzsa csak akkor ült le, ha valaki nem volt éppen otthon, egyébként a nyitott ajtóhoz támaszkodva szokott álldogálni, amíg meg nem unta.
Késő délutánonként a háromemeletes Terézvárosi bérház majdnem minden lakója kivonult a körfolyosóra, a „gangra” az ajtajuk elé. Kitették a kopott hokedliket, a sámlikat, kisszékeket, és élénken pletykálkodtak, meséltek egymásnak.
Az udvarra nyíló lakások többsége parányi, egy szoba-konyhás munkáslakásnak épült. A legtöbb ilyenben egész családok éltek, elképesztő zsúfoltságban, rendkívül szűkösen. Amikor csak az időjárás engedte, a konyhákból a nagy négyszögletes udvarra nyíló ajtók, és a szobák ablakai mindenkinél tárva-nyitva álltak. Minden szag az udvar felé gomolygott ki belőlük, minden szó, minden zaj kihallatszott, itt mindenki a mások orra előtt élt, és a lakásához tartozónak érezte a gangot. A konyhába házimunkát végezni, a szobába csak aludni mentek, a gangot használták „nappalinak”. Innen tartották szemmel az udvaron játszó gyerekeket, és minden gyerekre válogatás nélkül rákiabált az a felnőttek közül, aki meglátta, hogy valami rosszban sántikál.
Most is zsongott az egész ház. Az udvaron és a lépcsőházban szaladgáltak a gyerekek, a felnőttek kint trécseltek a lakások előtt. Az asszonyok közül a legtöbben üldögélve, a férfiak általában álldogálva, az ajtónak, vagy a gang korlátjának támaszkodva.
Amíg átvágtak az udvaron, Jutkát több gyerek is hívta játszani, de ő fontoskodva intett nekik, hogy „most nem lehet, majd később”. Szorosan Ila nyomában maradt, mert hazafelé nem árulta el neki, hogy minek mentek be abba a templomba, és mit beszélt a fekete ruhás bácsival.
– Majd otthon megtudod! – ígérte Ila, és megérezve a nagynénje izgatottságát, kíváncsian követte őt.

Folyt.köv.