Holland hazugság 6.

1959. augusztus 26. szerda

Már hetek óta a postást lesték. Szinte már másnap elkezdték lesni, amint Iláék elküldték Hollandiába a bemutatkozó levelet.
Sok gondjuk volt azzal a levéllel, mert már nagyjából feledésbe merültek – még a háború előtt – az iskolában tanult német szavak. Néhány szó még az emlékezet felszínén lebegett, de az kevés volt egy levél megírásához.
Végül sikerült egy magyar-német szótárt kölcsönkérni attól a családtól, ahová Ila el- eljárt besegíteni időnként a nagytakarításba. Aztán sok vitatkozás után, ami néha veszekedéssé fajult, a szótár segítségével megszületett a bemutatkozó levél.
Ila ugyan nem volt benne biztos, hogy mindig a megfelelő szavakat sikerült kiválasztani a szótárból, és a nyelvtanról maga is érezte, hogy kétségbeejtően rossz.
Kész csoda lesz, ha egy kukkot is értenek a hollandok ebből a levélből – mondogatta, de azért reménykedett benne, hogy a lényeget csak ki tudják hámozni. Először magyarul fogalmazták meg a levelet, aztán azt egyszerűsítgették amennyire csak lehetett, hogy németre tudják fordítani.
Amikor végre elkészült a levél, és megkönnyebbültek, az egészet elölről kellett kezdeni.
Mamuska ragaszkodott hozzá, hogy ő meg akarja nézni azt a levelet, bár egy kukkot sem tudott németül. Amióta a háborúban a rájuk törő orosz katonákkal elboldogult a tót nyelvvel, szilárd meggyőződése volt, hogy ha elég hangosan beszél az általa ismert két nyelv valamelyikén, akkor azt bármilyen nyelven beszélő megérti.
Így aztán nekiállt kisilabizálni a német nyelvű levelet, de kiolvasni sem tudta az egyes szavakat.
– Ilyen macskakaparást nem fognak tudni elolvasni azok a népek! – adta vissza fejcsóválva a levelet a fiának.
– Olyan szépen írjátok meg, ahogy a borítékra a címzést írtátok!
Így aztán Pepi friss tintát szívott a töltőtollába a tintásüvegből, Jutkát elküldte a trafikba új levélpapírért, és szépen megrajzolt külön, minden egyes betűt.
Mamuska elégedetten nézte, ahogy a konyhaasztalnál dolgozott hosszú órákig a rövid levélen.
Végül sok tépelődés, és sok vita után beleírták a levélbe, hogy van két kislányuk, a nevüket is megírták, a korukat, meg a méretüket, és Zsuzsa addig szekírozta őket, amíg egy-egy fényképet is betettek róluk a levélbe.
A képeket a játszótéren készítette róluk Pepi egy régi fényképezőgéppel. Mind a ketten a hintában ültek. Jutka mosolygott, és látszott a képen, hogy a két felső metszőfoga még nem nőtt ki rendesen. Gabika arca kicsit sírós lett, mert bár beültették a hintába, nem lökte meg a hintát senki.
Még arra is várni kellett egy hetet, hogy a fényképésznél a filmet előhívják, és elkészítsék a papír képeket.
Amikor Zsuzsa megnézte a lányairól készített fényképeket, Gabikáéra helyeslően bólintott, de Jutkáéval nem volt elégedett.
– Mit vihogsz mindig, mint a fakutya?! – azzal jól meghúzta a haját a mellette álló gyanútlan gyereknek.
Ila kikapta a kezéből a fényképeket, Zsuzsa és Jutka közé lépett. A kislány, a nénje takarásában kisomfordált az udvarra a gyerekek közé.
Tudta mi következik. Ila a szemére hányja Zsuzsának, hogy ok nélkül bántja őt, az anyja meg teli szájjal szidja Ilát, hogy elrontja. Aztán pár napig nem beszélnek. Ennek aztán az szokott véget vetni, hogy az anyja megkéri Ilát, hogy menjen el valahová, elintézni valamit neki. Ila meg megy. Aztán beszámol, hogy mit intézett, és újra beszélnek egymással.

Amint sikerült elküldeni végre az elkészült levelet, máris megkezdődött a várakozás a válaszlevélre. Amíg délelőtt az ebéd készült, a konyhaablak megfigyelőpontként működött, mert pont oda lehetett látni a kapuhoz, várva a postás megjelenését, aki minden délelőtt jött, vasárnap kivételével.
Amint a hosszú kapualjon át beért az udvarra, kinyitotta a vállán lógó, nagy, bőr postás táskáját, és kivette belőle a következő csomag levelet, amik ide szóltak, ebbe a házba. Kioldozta a spárgát, amivel össze voltak kötve, és gyorsan, gyakorlottan sorrendbe rakta: földszint, első- második- harmadik emelet. Majd kikészítette a kézbesítő könyvet, amiben alá kellett írni az ajánlott levelek átvételét. Ha pénzküldeményt hozott, annak az utalványát is berakta a megfelelő helyre.
Amikor áttekintette, és elrendezte az ebbe a házba szóló kézbesítendő dolgokat, akkor elindult, és végig járta a házat.
Először mindig a földszinten járt körbe, és bedugta az ajtók levélnyílásán a leveleket, vagy ha a nyitva hagyott ajtó mutatta, hogy otthon van a címzett, akkor becsöngetett, és kézbe adta a leveleket. Az ajánlott leveleknél, és a pénz küldeményeknél is csengetett, mert azok átvételét alá kellett írni a postakönyvben, vagy az utalványon. Aztán körbe járt az emeleteken is.
Jutkáéknál, aki előbb meglátta a postást belépni a kapun, az riadóztatta az otthon lévőket. Mindenki a konyhaablakhoz csődült, és nézték, ahogy a postás összekészíti a leveleket, csak Mamuska állt ki a nyitott ajtóba, ő onnan figyelte, feléjük jön-e a postás. Azért a biztonság kedvéért meg is szólította, amikor elment a kicsike terasz előtt:
– Ide nincs semmi? – kérdezte mindig. A postás köszönés képen megbökte a sapkáját a mutató ujjával. Aztán nemet intett a fejével, és szaporán körbejárta az udvart. Amikor már a lépcsőház felé fordult, hogy az emeleteken folytassa a kézbesítést, elszállt minden remény, hogy aznap megérkezik a válasz a hollandoktól.

Ma azonban nyílegyenesen feléjük tartott, ezért Mamuska odalépett a kis terasz korlátjához, hogy ne kelljen a postásnak feljönnie a lépcsőkön. A postás köszönt, és menet közben, felnyújtott egy légipostai borítékot.
Mamuska kezeivel takarva a levelet, magához szorította, és amilyen fürgén csak tudta, bevitte a konyhában várakozóknak.
– Hát válaszoltak! – mondta Ila ünnepélyesen.
– Nyisd már ki! – türelmetlenkedett Mariska.
Jutka egyik lábáról a másikra állt, és a levélen lévő szép bélyegeket nézte. Ha majd megnyugszanak a felnőttek, el fogja kérni Ilától, határozta el.
Ila óvatosan kinyitotta a levelet, aminek három sűrűn teleírt lapja közül két fénykép esett ki. Az egyiken egy fiatal pár volt esküvői ruhában, a másikon egy szemüveges férfi és egy jól megtermett asszony körül egy csapat gyerek állt a karácsonyfa előtt.
Mindenki alaposan megnézte a fényképeket, de nem mondtak a rajta lévőkre semmit, hiszen nem tudták mit írtak a levelükben. A levéllel azonban volt egy kis baj. A megszólításon kívül:
– Lieber Joseph und Helena! /Kedves József és Ilona!/ – nem tudta senki kibogozni a levél tartalmát. Ila felismert egy-egy szót, itt-ott az oldalakon, de magát a levelet nem tudta megérteni.
– Hát várjátok meg, amíg Pepi hazajön a munkából, majd ő elolvassa – mondta bizakodóan Mamuska, mert úgy gondolta, hogy ha a menye nem boldogul a levéllel, a fiának sikerülni fog.

Innentől már nem a postást lesték az asszonyok a konyhaablakon, hanem Pepit. Mindannyiuknak fúrta az oldalát a kíváncsiság, hogy mi állhat a levélben. Amikor késő délután Pepi hazajött a szállodából, ahol – amikor a betegsége engedte – vizsgázott liftkezelőként dolgozott, már az ajtóban várták.
Pepi morgolódott ugyan egy kicsit, hogy még hazaérni sem hagyják, de aztán rá is ráragadt az izgatottság, és megpróbálta lefordítani a levelet. Kis idő múlva aztán elismerte, hogy neki sem megy.

Folyt. Köv.