Holland hazugság 9.

1959. augusztus 28. péntek

Előző este mindenki összeveszett mindenkivel.
Pepi Ilával, hogy miért engedte odaadni a levelet Mimózának. Ila Mamuskával, hogy mekkora bajt csinált. Mariska Ilával, hogy Mamuskával veszekedni merészel. Zsuzsa Jutkával, hogy mit labdázik a visszhangos lépcsőházban. Jani mindenkivel, mert egy percre be nem áll a szájuk. Mamuska Janival, hogy mit avatkozik bele abba, amiről fogalma sincs.
Ezzel éppen fején találta a szöget, mert a vejét nem avatták be, sem a parókián kapott címbe, sem az elküldött levél tartalmába, sem a válasz megérkezésébe. Arról is mélyen hallgattak, hogy a hollandoknak azt írták, hogy a lányok Ila és Pepi gyerekei.
Jutka és Gabika a családi vihar elől bebújt a nagy étkező asztal alá, ahol a lelógó terítő eltakarta őket. A nagy ovális asztalt, és a hozzátartozó díszesen faragott tálaló szekrényt a lakás előző lakói hagyták itt, mert olyan súlyosak és hatalmasak voltak, hogy nagyon nehéz lett volna mozgatni őket. Meg értelme sem lett volna, mert ezek a bútorok egyik kis lakásba sem fértek volna el, amit ezért a nagy lakásért elcseréltek. Legegyszerűbb volt itt hagyni a behemót bútorokat.
A gyerekek a nagy asztal alá szoktak elrejtőzni a felnőttek szeme elől, a családi viharok idején, mert tapasztalatból tudták, hogy amikor a felnőttek már jó mérgesek egymásra, akkor hajlamosak őket is megbüntetni, valami mondvacsinált ok miatt. Legjobb ilyen puskaporos hangulatban láthatatlanná válni. Egy pisszenés nélkül, egymáshoz bújva, várták az asztal alatt, amíg a kedélyek lecsillapodnak valamennyire.

Ma reggel is rosszallóan pislogtak egymásra az otthon lévők.
A férfiak és Zsuzsa már korán reggel elmentek dolgozni. Mamuska rögtön reggeli után elfoglalta őrhelyét a kis teraszon, és türelmesen várt.
Már jócskán benne jártak a délelőttben, amikor felbukkant a lépcsőházból Mimóza. Egy picit bólintott Mamuskának, aztán elfordította a fejét, és egy még apróbbat biccentett a lépcsőház irányába, majd a kapu felé fordult, és elindult titokzatos útjai egyikére.
Mamuska fürgén felállt a billegő hokedliról, de aztán meggondolta magát, és beszólt az ajtón, Jutkát hívta.
– Gyere csak Bubikám! Most ment el a Mimóza, azt hiszem a lépcsőházban hagyta a levelet. Menj, nézd meg, és hozd ide!
Jutka azonnal megjelent, leugrándozott a lépcsőkön, átszaladt az udvaron, be a lépcsőházba. Az alsó lépcsőfok közepén ott virított a légipostai boríték, a kislány belekukucskált, és megkönnyebbülve látta benne a levél lapjait.
A borítékot a köténye alá dugta, majd párszor leugrált a lépcsőkről, egyre magasabbra menve, mintha csak azért ment volna, hogy játsszon. A negyedik lépcsőfoknál nem mert magasabbról leugrani, de azért felment az ötödik lépcsőre is. Lenézett, aztán inkább lelépett egyet, és a negyedikről ugrott le újra. Majd, mint aki jól végezte a dolgát, visszafutott a nagymamájához.
– Menjünk be! – súgta oda neki, miközben beszökkent az ajtón az előszobába. Ott előhúzta a köténye alól a levelet, és odaadta Mamuskának. Aki megkönnyebbülten fújt egy kicsit, majd bekopogott Ila ajtaján.
Ila durcásan dugta ki a fejét az ajtón, de amikor meglátta a levelet, szinte kirontott és kikapta az anyósa kezéből.
– Manciiii! – hívta a sógornőjét, aki kilépett a konyhából, karján Gabikával, akit Zsuzsa neki adott oda, amikor elment, mert Ilánál hiába kopogtatott, nem nyitott ajtót.
A levél láttán Mariska is megkönnyebbülten felsóhajtott.
Mindannyian izgatottan betódultak a konyhába, Ila még az ajtót is gondosan becsukta, majd leültek az asztal köré. Gabika Mariska ölébe fészkelődött, és a blúza gombjaival játszott unalmában, Jutka Mamuska ölébe ült.
Ila elővette a levelet a borítékból, és elképedve nézte a német szavak fölött a gyöngybetűs magyar fordítást. Eszébe sem jutott, hogy tegnap azt mondta: nem fog meg semmit, amihez Mimóza hozzáér. Pedig a levélhez nagyon is hozzáért, amíg ráírta a magyar fordítást…
A megszólítás után a holland család is bemutatkozott a levélben. Megírták, hogy mennyi idősek ők maguk, és a hat gyerekük. Kiderült, hogy az egyik fényképen az esküvői ruhás párból a menyasszony a legidősebb lányuk, akinek most volt az esküvője, tavasszal. A legidősebb fiuk tengerész, a többiek még iskolába járnak. Megírták a gyerekeik nevét, életkorát, a legkisebb lányuk Jutkával egyidős volt. A másik fényképen az egész család rajta volt, az előző karácsonykor készült. A férfi kereskedő, egy szőrme- és bőrüzlete van Rotterdamban. Az asszony a háztartást vezeti, a gyerekeket neveli, és besegít a férjének az üzletben.
Aztán megírták, hogy nagyon várták, hogy valaki jelentkezik Magyarországról, aki kéri a segítségüket. Mint sok más holland család, ők is a református egyházon keresztül kerestek kapcsolatot, hogy – a Magyarországról Hollandiába menekült 1956-os befogadottak elmondása szerint – a hazájukban maradt, nyomorúságban tengődő hitsorsosaikat segítsék élelmiszerrel, gyógyszerrel, meg azzal, amiből szükséget szenvednek.
Sajnálják, hogy az édesanya és családfő is beteg, aki ezért nem tud, csak időnként, dolgozni. Megszerzik a gyógyszert, amit kértek, de egy kis időbe telik, mert csak orvos írhatja fel. Ne aggódjanak, mert vannak a Magyarokat Támogató Holland Alapítványban orvosok is, akik majd tudnak segíteni – állt a levélben.
Ila ennél a résznél elsírta magát, Mariska és Mamuska is szipogni kezdett, s csak általános orrfújás után folytatódott a levél felolvasása.
Biztosították őket, hogy a segítséget hosszú távra gondolják, egészen addig, amíg a gyerekeik felnőnek. Megköszönték a kislányokról a fényképeket, azt írták, hogy nagyon aranyosak, és segítenek majd sok boldog mosolyt varázsolni az arcukra a szüleiknek.
Azzal búcsúztak, hogy reményeik szerint egy héten belül elküldik a csomagot a gyógyszerrel, és egyéb olyan dolgokkal, amik hasznukra lesznek.
Amikor Ila befejezte a felolvasást újra megnézték a fényképeket, és ízlelgették a számukra fura neveket. Ansz, és Kész /Annett és Kees/ voltak a szülők, a gyerekek pedig a fiatal házas Beatrix, a tengerész fiatal Kész /jungen Kees/, az iskolások pedig: Alexander, Elisabeth, Wilhelmina és a fiatal Annett.
Most, hogy már tudták mi áll a levélben, mindannyiukat nagyon szimpatikusnak látták.
Csak Mariska motyogta az orra alatt „még hogy hitsorsosok…”. Mivel a Mamuska, Pepi, Zsuzsa és ő evangélikusok voltak, Ila és Jani pedig katolikusok. Református nem volt közülük egyik sem. A gyerekek pedig meg sem voltak keresztelve.
Arra gondolt, hogy nem lesz nagy a barátság, azok után, ha ez kiderül. Igaz, hogy Ilának azt mondta a tiszteletes, hogy felekezettől függetlenül segítenek a szűkölködőknek, de azért nem kellene abban a hitben hagyni ezeket a jóravaló embereket, hogy a hitsorsosaiknak segítenek.

Folyt. Köv.