Holtak istene

– Ébresztő! Reggel van! Keljen fel! – hallatszott a dörömbölés kísérte kiabálás az ajtó túloldaláról.
– Kelek már! – mordult fel Rithwock, miközben a másik oldalára fordult az ágyban. Igaz, hogy ő maga kérte, hogy keltsék fel, ám ez nem tette kellemesebbé számára az ébredést. Most, hogy pozíciót változtatott, kipillanthatott a fogadó szobájának ablakán.
– Csak tudnám, hogy állapítják meg, hogy mikor van reggel és este – dörmögte, miközben a szűnni nem akaró dörömbölés hatására kikászálódott az ágyából – az ég pont olyan szürke, mint mikor lefeküdtem – állapította meg hátat fordítva az ablakból elé táruló nyomasztó látképnek. Bár gondolatai még lassúak voltak az álmosságtól, nem mulasztotta el magára kapni utazóköpenyét, s fejére húzni csuklyáját. Az valószínűleg nyilvánvalóvá vált a fogadó tulajdonosa számára, hogy vendége messziről jött, ám Rithwock nem akarta felfedni igazi mivoltát jobban a szükségesnél.
– Köszönöm – morogta az ajtóban álló köpcös fogadósnak, mikor végül kinyitotta az ajtót, s kesztyűvel fedett kezével egy ezüstpénzt nyújtott át a szolgálatért cserébe. A fogadós kissé félve vette át a pénzt. Ember lévén tisztában volt azzal, hogy egy bukottal van dolga – az egykor volt istent a köpeny és a csuklya ellenére is elárulta mozgása, jellegzetes hangja s hogy egy átlagos embernél két fejjel magasabb volt. A fogadós csak azt nem tudta, melyik egykori istennel hozta össze a sors? Arcán látszott, hogy szívesebben tudná házon kívül Rithwockot. A bukott isten ezen egy cseppet sem lepődött meg. Hasonló fogadtatásban részesült, mióta elhagyta társait. Mindenütt ugyanazok a félelemmel és csodálattal teli, ám egyszersmind gyanakvó tekintetek villantak rá lopva, s ez nem változott itt, az emberek birodalmának határmezsgyéin sem.
– Óhajt még valamit? – kérdezte a fogadós, miután köténye zsebébe csúsztatta az ezüstöt. Rithwock csak megcsóválta fejét, majd becsukta az ajtót. Miután ismét magára maradt, figyelme szinte önkéntelenül újra az ablak felé terelődött. Odakinn ugyanazt a szürkeséget pillantotta meg, ami az ébresztésekor is fogadta. Mintha valamiféle borzalmas eső elmosott volna minden színt. Ez meglátszott az itt élők hangulatán is; jobbára szűkszavú, zordlelkű emberek lakták a vidéket. Rithwock ezen egyáltalán nem csodálkozott.
– Mintha még az emlékeket is kifakítaná ez a borzalmas légkör – gondolta szemöldökráncolva. A gondolatra ökölbe szorult a keze, mintha csak valami szökni vágyó, elillanó dolgot próbálna megragadni. Az, amihez ragaszkodott, azonban illékonyabb volt a legfinomabb füstnél is. Az emlékei élénksége volt az.
Nem véletlenül kérte az ébresztést; magától aligha lett volna képes ilyen korán felkelni. Mióta csak elindult, rémképek kínozták. Valahányszor aludni tért, verejtékáztatta ébrenléthez közeli álomban látta, amint beomlanak mennyei csarnokának falai, hallotta mindazon emberek kétségbeesett kiáltását, akik életükben hűségesen szolgálták, s akik lelke ezért megmenekült az enyészettől. Minden éjjel végignézte, ahogy ráébrednek, az üdvösség számukra véget ért.
Hiába töltötték meg Rithwock éjszakáit rémképekkel emlékei, a bukott tudta, hogy sokkal nagyobb fájdalommal járna az, ha a feledés fátyla vetülne a történtekre. Volt ugyanis valaki, aki miatt Rithwock képtelen lett volna hátat fordítani múltjának még akkor sem, ha cserébe megszűnt volna a lidércnyomása. Ez a valaki Doroteia volt, Rithwock szerelme, akit az isten párjául választott. Mielőtt azonban a lány elfoglalhatta volna méltó helyét a mennybéli csarnokban, bekövetkezett a katasztrófa.
A bukott azzal sem tudta enyhíteni szívének fájdalmát, hogy itt, a fizikai síkon összeköti életét Doroteiáéval, mivel a lánynak nyoma veszett. Az ő keresésére indult Rithwock, őt kutatja már évek óta – ezidáig eredménytelenül. Annyit sikerült csak kiderítenie, hogy valamiféle tragédia történt a lány életében, mely kétségbeesett menekülésre késztette az emberek világából. Rithwock meg tudta érteni; a katasztrófa nyomán számos isten kultusza foszlott semmivé. Templomok néptelenedtek el, s nem egy hitehagyott pap öltött zsákruhát, hogy remeteként élje le hátralévő életét. Ha egy pap ilyen drasztikus lépésre szánja el magát, mit várhatott Rithwock egy olyan halandótól, akit választott istene párjául szemelt ki?
Maga mögött hagyni a többi bukottat nem okozott Rithwocknak különösebb nehézséget. Odafenn a mennyei szférákban sem keresték egymás társaságát, ki-ki a saját csarnokában múlatta az idejét üdvözült szolgái körében. Nem csoda hát, ha a fizikai síkon sem támadt különösebb összetartás a valaha volt istenek közt.
Ahogy ott állt az ablakban a kinti szürkeségbe bámulva, Rithwock úgy érezte, mintha a színtelenség lassan lelkébe is beférkőzne, hogy kifakítsa emlékeit.
– Nem – szűrte hegyes fogai közt a bukott ökölbe szorított kézzel – Az emlékeimet nem adom. Nem adom Doroteiát! – mondta félhangosan dacosan tudván, hogy ha szeretett lány emléke elvész, az utána való kutatás is eredmény nélkül zárul. Az eltökéltség felkorbácsolta tettvágyát. Nem időzött a fogadóban többet annál, mint amennyi elengedhetetlenül szükséges volt; néhány perc múlva már az utat rótta.
Miután útnak indult – még évekkel korábban – távolodván az emberek birodalmától, egyre inkább nehezére esett a tájékozódás. Az ég kékje lassan szürkévé fakult, melyet hol fekete fellegek ültek meg, hol három égitest látszott rajta, melyeket Rithwock jobb ötlete nem lévén napoknak keresztelt, noha színükben egyáltalán nem emlékeztettek arra a Napra, amit az emberek világában ismernek. Ezek nem adtak érezhető meleget, és soha nem nyugodtak le. Ilyen környezetben szinte semmi nem él meg tartósan. Néhol látni egy-egy elszáradt fűcsomót, vagy kiszáradt fát – magjukat valószínűleg termékenyebb vidékről hozta ide a szél, hogy aztán itt éljék le rövidke életüket. Ezen a vidéken az emberek jobbára az átutazókból élnek. S hogy mi késztet valakit arra, hogy erre vándoroljon? Rithwock hallott erről egyet s mást, ám puszta mendemondáknak tulajdonította őket, s nem adott nekik hitelt.
Nem tudta volna megmondani, mennyi ideig vándorolt abban a szürke kősivatagban, miután maga mögött hagyta a fogadót, mire a horizonton kirajzolódtak egy település körvonalai. Közelebb érve Rithwock megállapította, hogy néhány kőház alkotta falu felé közeledik, mely teljesen védtelennek tűnt, még csak fallal sem volt körülvéve.
– Este lenne? – kérdezte magától tanácsért az égre pillantva, mikor a faluba érve azt szinte teljesen néptelennek találta. A falu egyetlen utcából állt, e mentén sorakoztak a silány minőségű kőházak, melyek alkotóelemeit habarcs nélkül pakolták építőik egymásra. Az egyetlen helybéli, akit Rithwock megpillantott, s kinek jelenlétéből arra következtetett, hogy nem lakatlan településsel van dolga, egy út mentén üldögélő rongyokba bugyolált alak volt. Rithwock úgy döntött, hogy megpihen a helyi fogadóban, ám azt hiába kereste, ezért úgy határozott, útbaigazítást kér az út menti alaktól, akit koldusnak nézett.
– Hé, jóember! Hol szállhatnék meg éjszakára? Merre van a fogadó? – kérdezte odalépve a földön heverőhöz, miután arcába húzta a csuklyáját, s kezeit is elrejtette ruhájának ráncai közt.
– Te nem vagy idevalósi, mi? – kérdezett vissza a másik rekedt hangon, fel sem pillantva Rithwockra – Ebben a faluban nincs fogadó, viszont egyelőre akárhol megszállhatsz.
– Hová tűnt mindenki? – kérdezte homlokráncolva Rithwock.
– Elvitték őket – hangzott az érzelemmentes válasz.
– Kicsodák?
– Hát az élők.
Erre a válaszra Rithwockban meghűlt a vér.
– Hát igaz lenne? Az a sok történet élőholtakról, akiket elvisznek rabszolgának a bányákba? – gondolta magában a bukott isten felidézve a vidékről szóló mendemondákat.
– Élők? De akkor ezek szerint, te… – folytatta immár hangosan. Mondandóját azonban nem tudta befejezni.
– Igen – szakította félbe a koldus, s felpillantott beszélgetőpartnerére. Rithwock csak ekkor pillantotta meg a másik arcát. Fénytelen, mélyen ülő szemek tekintettek a bukottra. A koldus koponyáját rothadófélben lévő, helyenként hiányos, a csontra száradt bőr fedte. Az orra már csak félig volt meg, s helyenként kilátszottak megsárgult, erősen kopott fogai. Az egykori isten önkéntelenül is lépett egyet hátra, s undorodva vette szemügyre az élőholtat.
– De ha te élőholt vagy – kezdett bele néhány másodperc múlva – akkor miért nem félsz? Hisz a többieket mind elvitték.
– Nekem nincs félnivalóm – felelte egy vállrándítással a település egyetlen lakója – Én vagyok a falu vezetője. Egy embert mindig itt hagynak.
– Miért?
– Hogy fogadja az újonnan érkezőket.
– Mint én?
Erre az élőholt örömtelenül elnevette magát.
– Aligha. Te élő vagy, nem?
– Gondolom – szűrte kelletlenül a fogai közt Rithwock.
– Gondolod? – pillantott fel ismét az élőholt némi gyanakvással, hogy ezúttal alaposabban szemügyre vegye a másikat. – Hogyhogy nem tudod, élő vagy-e vagy sem?
– Élő vagyok, de nem azok közül, akik rabszolgát zsákmányolni járnak erre.
– Azt gondoltam, hisz akkor tájékozottabb lennél.
– De ha szerinted, nem a rabszolga-kereskedők küldtek, és nem vagyok élőholt sem, akkor miért vagy velem ilyen nyílt? – kérdezte gyanakodva Rithwock.
– Hát azért – nevetett fel a másik ismét – mert ha nem rabszolga-kereskedő vagy és nem élőholt, akkor nekem semmi dolgom veled. És amíg nem kapok utasítást arra nézve, hogy ez másként legyen, ez így is marad.
– Utasítást? Kitől? Kinek a fennhatósága alatt állsz?
– Hivatalosan Drotham, az élőholtak legközelebbi városának fennhatósága alatt állok. De úgy tűnik, megfeledkeztek rólunk, vagy nem elég erősek ahhoz, hogy megvédjenek minket. Így aztán utasítást elsősorban az erre portyázó élőktől várok. Ők viszont nem mondták, hogy viselkedjek a számukra idegen élőkkel. Drothamban valószínűleg elleneznék, hogy szóba álljak veled, de ez nem nagyon érdekel.
– Miért? – kérdezte Rithwock jogos értetlenséggel, hiszen istenként nem szokott hozzá ahhoz az alattvalói hozzáálláshoz, amit most ennél az élőholtnál tapasztalt.
– Mert amíg nem teljesítik a kötelességeiket, én sem fogom teljesíteni az enyémet.
– Nem félsz a bosszújuktól?
– Drotham messze van – vont vállat az élőholt – a rabszolga-kereskedők viszont közel.
– És ha én az ő ellenségük vagyok, és menekülök előlük?
– Ha rám tartozna, szóltak volna. Miért az vagy?
– Nem – vallottam be Rithwock.
– Hát akkor ki vagy, és mit csinálsz errefelé? Egy élőnek ez nem éppen kellemes hely.
A bukott úgy döntött, nincs oka a továbbiakban fenntartani az inkognitóját, hiszen az emberek nem valószínű, hogy üldözik, hisz nem követett el a világukban semmit, így aligha sodorja magát veszélybe azzal, ha felfedi magát a vele szemben heverő előtt. Ezért vállára hajtotta csuklyáját, hogy beszélgetőpartnere szemügyre vehesse. Hosszú ideje most először fedte fel arcát. Szőrtelen fejét sárga pikkelyek borították, melyek nagyobbak, hangsúlyosabbak voltak pupillátlan zöld szemei felett, kiugró arccsontjain és ajkain, és aprók, véknyak egyéb helyeken. Orra emberi szemmel nézve nem volt, csupán két ellipszis alakú légzőnyílás.
– Isten vagyok – válaszolta méltóságteljes hangon Rithwock abban a hitben, hogy a másik rögtön felismerte megjelenéséről nem csupán a bukott isteni mivoltát, de kultuszát is. – Vagyis voltam – tette hozzá kelletlenül. Azt várta, hogy a másikban vallomása ámulatot kelt. Csalódnia kellett.
– Isten? Mi az az isten? – kérdezte értetlenül az élőholt.
– Hogyhogy mi? Hát mennyei létező. – Vágott bele kissé bosszúsan Rithwock. – Mennyei csarnokainkból irányítjuk a világ alakulását, egyengetjük a halandók életét, segítjük őket, ha megérdemlik, s ha jól szolgálnak minket, haláluk után lelkük megtérhet istenének csarnokába, ahol az örökkévalóságot tölti.
– Sosem hallottam még ekkora sületlenséget – csóválta meg a fejét az élőholt méltatlankodva.
– Pedig így igaz – emelte fel kissé a hangját Rithwock.
– Nohiszen. Ha tényleg így van, mit keresel itt?
Erre Rithwock kezdődő haragja elpárolgott, s átadta helyét a zavart bánatnak.
– Egy lányt keresek.
– Ha annyira hatalmas vagy, miért gyalog keresed? – kérdezte még mindig hitetlenkedve az élőholt.
– A csarnokom összeomlott – vallotta be Rithwock ajkaiba harapva hegyes, egyforma fogaival.
– Na persze, én is ezt mondanám.
– Higgy, amit akarsz – hagyta rá a bukott isten az élőholtra, hogy az szemmel láthatóan bolondnak nézi. – Inkább arra válaszolj, láttál-e egy vörös hajú, középmagas fiatal lányt, aki ilyen medált visel?
Azzal Rithwock egyik kezével elővont nyakából egy medált, mely saját kultuszának jelképe volt; a nyakék egy tekergőző sárgaréz kígyót formált, mely a fejénél csatlakozik az őt tartó lánchoz, s teste mind kisebb hullámokat vet a farka felé haladva. Az élőholt szemügyre vette az ékszert, összevonta a szemöldökét.
– Igen, mintha rémlene valami.
– Mikor láttad? – csillant fel mohón Rithwock szeme – Hol van? Merre ment? – a bukott isten izgalmában előrelendült, s feledve korábbi undorát két kézzel megragadta az élőholt rongyait, s úgy rázva próbálta gyorsabb válaszra bírni.
– Na! Engedj el! Kirázod belőlem a lelket! – méltatlankodott a koldus, miközen igyekezett lefejteni Rithwock ujjait a rongyairól. – Néhány hónapja érkezett. De aztán utána nem sokkal elvitték Drothamba ágyasnak.
– Ágyasnak! – kiáltott fel tajtékozva Rithwock, miközben elengedte az élőholtat. Undorral vegyes borzalommal töltötte el a gondolat, hogy egy félig elrohadt kéjsóvár szörnyeteg csontos ujjaival illeti Doroteia hamvas bőrét. – Hol van ez a Drotham? Merre menjek? Milyen messze van? – záporoztak az élőholtra izgatott kérdései.
– Drothamba jutsz, ha tovább mész ezen az úton – mutatott a távolba az élőholt.
– Nagyszerű! – kiáltott fel Rithwock örömében, hogy újabb nyomra akadt. – Ide hallgass, gyere velem! Szegődj vezetőmül, és nem bánod meg. Jobban jársz, ha engem szolgálsz, mintha a törvény szerinti uradat vagy a rabszolga-kereskedő élőket. Nagylelkűbb vagyok, és teljesítem a feljebbvalói kötelességeimet.
– Nohiszen! – nevetett fel érces hangon az élőholt. Beszélgetésüket ekkor harangszó szakította félbe. A hang a település közelében álló szedett-vedett toronyból szállt feléjük, s baljós előjelként lebegve fejük felett terült a falura. – Nem megyek. Nem hagyhatom itt a falut. Ki köszöntené akkor az érkezőket?
– Miféle érkezőket? – kérdezte elhűlve Rithwock, kiben balsejtelmeket keltett a harangszó.
Erre az élőholt csak tovább nevetett. Láthatóan jól mulatott a másik tudatlanságán.
– Mégis mit gondolsz, hogyan lesz az élőholt? – kérdezte feltápászkodva, azzal elindult a harangszó irányába. Rithwock nem válaszolt. Némán követte beszélgetőpartnerét ki a faluból. Néhány perces gyaloglás után egy szabad térségre értek, melynek simaságát szórványosan halmok szakították meg, melyek éppen olyan hosszúak voltak, mint amilyen magas egy átlagos ember.
– Sírhalmok! – szökött ki Rithwock száján.
– Nem tudom, hogy az micsoda, de ha téged arra emlékeztetnek, engem nem zavar – vetette oda félvállról az élőholt. Figyelmét láthatóan más kötötte le. Távolabb állt a fából ácsolt harangtorony is, melynek tövében egy emberi alak sziluettje rajzolódott ki. Az élőholt arrafelé vette az irányt, Rithwock továbbra is követte. Menet közben elhaladtak egy halom mellett, melyen látszott, hogy nemrég megbolygatták. Hamarosan az is nyilvánvalóvá vált, kicsoda. A harangot egy másik élőhalott szólaltatta meg. Aki idecsalta kettejüket, lényegesen korábbi oszlási fázisban volt; megjelenése azt a benyomást keltette, hogy nem olyan régóta halott, mint Rithwock kísérője. Öltözéke alapján a valaha volt isten azt mondta volna, hogy az illető katona – vagy legalábbis az volt. Állapotának befejezett jellegére utalt a hátából kiálló majd féltucat nyílvessző.
– Üdvözöllek. A nevem Shashad – üdvözölte a harangozót a bukott isten útitársa. Rithwock eközben szemügyre vett egy táblát, melyen a „Ha most érkeztél, harangozz.” felirat volt látható.
– Az enyém… – kezdett bele kissé zavartan a másik élőholt, miután abbahagyta a harangozást, ám nem tudta befejezni mondandóját. – Én nem tudom.
– Persze, hogy nem tudod – válaszolta Shashad. – Legyen a neved Grabbarek.
– Grabbarek – ismételte az újonnan érkezett felderülve.
– Hát őket kell fogadnod, és nevet adnod nekik? – kérdezte Shashadtól Rithwock.
– Igen. Különben ki szervezné meg a falu társadalmát? Minden kelőhely mellé kell egy tapasztalt élőholt – magyarázta Shashad a másik két jelenlévőnek egyszerre.
– Kikelőhely? Ezek szerint nem akárhol kelhetnek ki az élőholtak a földből?
– Nem – az élőholt falu vezetője úgy nézett Rithwockra, mintha egy gyengeelméjű állna vele szemben, nem egy egykori isten. – Ahol kikelőhely van, ott valamilyen élőholt település szerveződik.
– És hogy kerül az élőholt a földbe? – tette fel az elhangzottak után elég logikus kérdést a bukott.
– Hát – kezdett bele Shashad immár kevésbé lekezelő modorban látva, hogy a Rithwock által feltett kérdésre adott válasz az újonnan érkezett élőholtat is érdekli – Azt senki sem tudja.
– Nem próbált még senki leásni egy ilyen kikelő helyen?
– De, de azt eredményezi, hogy ott nem születik új élőholt. Jobb az ilyesmit nem bolygatni! – tette hozzá sötéten. Rithwock arra az elhatározásra jutott, nem kérdezősködik tovább. Hajtotta a vágy, hogy útra keljen, s nem volt türelme tovább győzködni Shashadot, hogy tartson vele, sem faggatni az élőholtat a helybéli viszonyokról. Látva, hogy az újonnan érkezett élőhalott immár jobban leköti beszélgetőpartnere figyelmét, a bukott úgy döntött ideje a távozás mezejére lépni.
Shashad szavai igaznak bizonyultak; Drotham valóban messze volt. Rithwock a fáradtságtól elcsigázva érkezett meg az élőholtak városának falai közé. Ezt a települést – méreteit tekintve – össze sem lehetett hasonlítani a korábban látott faluval. Noha az épületek ugyanabban a stílusban épültek, sokkal több volt belőlük, nagyobbak voltak, s az egész várost masszív fal vette körül.
– Igencsak termékeny talaja lehet itt a fél-életnek – morfondírozott magában Rithwock, miközben igyekezett elvegyülni az úton mindjobban gyarapodó tömegben. Földig érő köpenyének és arcába húzott csuklyájának hála nem keltett túl nagy feltűnést, s egyszersmind lehetősége adódott szemügyre venni a városba vezető úton közlekedőket. Voltak köztük olyanok, akik fedetlen fővel jártak testükből egészen nagy felületet szabadon hagyva, ám jellemzőbb volt, hogy az élőholtak különféle rongyokba bugyolálták magukat. Rithwock úgy sejtette, az előbbiek nem olyan régen csatlakoztak a félig élők soraihoz, míg utóbbiak testi hiányosságaikat igyekeznek elfedni a nagyobb mennyiségű ruhával. A harmadik – legnépesebb – csoportot azok alkották, akiknek a hiúság szempontjából már minden mindegy volt. Rajtuk nem akadt egy szemernyi hús sem, megsárgult csontvázakként járták a világot. Ahogy a bukott közeledett a városhoz, észrevette, hogy mind több és több emberi csont hever az út mentén. Először arra gondolt, hogy törvényen kívüliek maradványait látja, míg meg nem pillantott egy csontvázat összeesni, kinek maradványait az utána jövők egyszerűen félrerugdalták.
– Nagyon nagy lehet az éhínség ezen a vidéken – állapította meg magában a bukott, s egyszeriben összeszorult a gyomra. Nem mert belegondolni, vajon mit ehet egy élőholt. Az élő, oszlásnak indult lények közt azonban nem csak emberi testeket fedezett fel az egykorvolt isten. Látott szekereket, amiket csontsovány lovak húztak, melyek szőrzete csomókban hiányzott hol a csupasz bőrt, hol a kiálló csontot fedve fel. Rithwock egy ilyen szekér takarásában lépte át Drotham, az élőholtak városának, kapuját.
Odabent még nagyobb tömeg fogadta. Csak nehezen tudott előrejutni a szűk utcák szövevényén, célját azonban mindvégig világosan látta; a város fölé tornyosuló palotába kellett eljutnia. Néhány perces gyaloglás után egy szélesebb utcára ért. Itt a tömeg annyira összesűrűsödött, hogy képtelenség volt tovább haladni. Rithwock rövidesen azt is meglátta, miért. Szedett-vedett páncélt viselő, lándzsával felszerelt katonák biztosították, hogy az utca közepére ne tévedjenek illetéktelenek. Általában mindegyik élőholton látszott a halál valamilyen – a rothadáson kívüli – fizikai jele, ám ez a katonák esetében volt a leglátványosabb; legtöbben nyíllal átlőve, sokan széles vágásoktól csúfítva, nem egy közülük egy-egy kéz vagy láb nélkül szolgált.
– Valamiféle felvonulás lehet – állapította meg Rithwock, miközben azt kutatta tekintetével, hogy tudná megkerülni a csődületet, és folytatni útját a palota felé. Megállapítása igaznak bizonyult. Az emberek feje felett lovon ülő alak jelent meg. Fejét, amiről jobbára hiányzott a bőr, büszkén felszegte. Fedetlen fogsora szüntelen, elsárgult, ajkak nélküli vicsorra húzódott, szemgödrei üresen tátongtak. Hófehér, ritka haja vállára omlott. Aszott testét ritka kelmék takarták, ám Rithwockban ennek ellenére ugyanazt az undort keltette, mint azok a leprásokhoz hasonló alakok, akikkel útban Drothamba találkozott. Jöttét dobszó kísérte. Mögötte széles szekér haladt, melynek négy sarkában négy embermagasságú, megerősített cölöp függönyökkel díszített tetőt tartott. A szekéren megannyi párna volt szétszórva, melyeken női alakok pihentek egy-egy intéssel üdvözölve a tömeget. Talán egy tucat élettelen, szürke bőrű, lenge öltözetű élőholt utazott így a lovas után. Testüket helyenként kelések, máshol sötét hullafoltok borították, némelyiknek pupilla és írisz nélküli, egybefolyó fehér folt volt csupán a szeme, másoknak tátongó sötét üreg, ám mindezek ellenére a város többi lakójához képest jó állapotban voltak.
Rithwockban balsejtelem támadt.
– Ez itt minden bizonnyal a város egyik előkelősége, azok ott mögötte pedig….
Az elé táruló látvány nem engedte, hogy Rithwock befejezze a gondolatot. Az egyik élőholt megigazította a párnát, melyen feküdt, és egyszersmind a másik oldalára fordult. A bukott eddig nem figyelt fel rá, mivel arcát eltakarta vörös haja, most azonban jól látta az ágyas vonásait. Doroteia arcát pillantotta meg, ám nem abban a formában, ahogy emlékezett rá. A lány hamvas fehér bőre most hamuszürkén, véraláfutásokkal hálózva köszönt vissza a bukottnak. Szemei kifejezéstelenül meredtek a semmibe. Csak a haja – a vörös hajzuhatag volt a régi, és a nyakában még mindig ott függő medál, mely Rithwock kultuszát hirdette egykor. Így azonban – egy élőholt nyakában – sokkal inkább az egykori isten bukásának szimbólumaként hatott.
Rithwock mozdulni sem tudott. A látvány teljesen maga alá gyűrte. Fejében felcsendültek Shashad szavai; „Néhány hónapja érkezett”. Egészen mostanáig Rithwock azt gondolta, hogy Doroteia az egykorvolt istenhez hasonlóan átutazóban volt az élőholtak földjén, s eközben esett rabul. A bukott egyszerre mindent megértett, ám ez korántsem nyújtott lelkének megnyugvást.
Rithwock érezte, ahogy minden ízében remeg. Önuralma akkor kezdett összeomlani, mikor Doroteia arcára groteszk mosoly ült ki, s integetni kezdett a tömeg felé – nyilvánvalóan üres gesztus volt, hisz a lány nem vehette észre, ám Rithwocknak mégis úgy tűnt, mintha egyedül neki integetne mintegy búcsúzóul, azt tudatva ezzel egykori istenével, hogy végleg elveszítette. Rithwock mérhetetlen szemrehányást látott ebben a búcsúban szörnyű metaforáját mindannak, ami a közelmúltban történt vele. Nem csupán szerelme intett búcsút a bukottnak, hanem egész múltja, minden, mi egykor volt. Rithwock még sosem érezte ennyire találónak saját magára a „bukott” nevet.
– Doroteia! – tört fel torkából szinte artikulálatlanul szerelmének neve, mintha csak magához akarta volna szólítani a nőt.Távozó kedvesében ott látta mindegyik üdvözült hívét, akik immár semmivé lettek. Ők elmentek, de Rithwock még mindig él. Méltatlannak érezte magát a létezésre, s a lelkiismeret-furdalás ólomsúllyal nehezedett vállára. Két kezét a szeme elé kapta. Nem bírta elviselni az elé táruló látványt. Lábai megadták magukat, s térdre rogyott. Mellkasa hullámzott, ahogy zihálva próbált levegőt venni, mígnem a külvilág lassan távolodni tűnt számára.
Nem tudta volna megmondani, meddig hevert ott a földön, ám mikor összeszedte magát, s felpillantott, azt vette észre, hogy élőholtak gyűrűje veszi körül. Mindegyik kezében lándzsát tartott, melynek hegyét Rithwockra szegezte. A bukott isten ekkor kezdett tombolni.
– Végül mégiscsak eljutottam a palotába – jegyezte meg órákkal később keserűen a várbörtönben. Nem emlékezett arra, hogyan került a cellájába. Halványan mintha rémlett volna neki, hogy megpróbálta villámokkal sújtani az őt körülvevő élőholtakat, ám szemmel láthatóan azok túl sokan voltak. A bukott nem tudta volna megmondani, mennyi ideig volt a várbörtönben, de nem is érdekelte. Rithwock számára minden remény elveszett. Doroteia jelentette volna boldogságának utolsó forrását, miután elveszítette mennybéli csarnokait, s a sors most őt is elvette tőle.
Az egykorvolt isten rezignáltan állt cellájában a falhoz láncolva szó szerint semmiféle mozgástérrel, mikor lépések zaja törte meg a folyosó csendjét, s kisvártatva kinyílt az ajtó. Két őr kíséretében az az élőholt jelent meg a bukott előtt, akit Rithwock nemrég a menet élén látott.
– Üdvözöllek. A nevem Barradeth Darramoch, Drotham ura. – kezdett bele az élőhalott, ám a fogoly egy pillantásra sem méltatta.
– Azt látom, hogy nem vagy élőholt. De azt is, hogy nem vagy ember. Mi vagy te?
Rithwocknak nem volt kedve ahhoz a játékhoz, amit végigjátszott már egyszer Shashaddal. Nyilvánvalóvá vált a bukott számára, hogy az élőholtak nem tisztelnek isteneket, és aligha hinnék el, ha megmondaná az igazat. De ez korántsem zavarta; nem érezett motivációt arra, hogy felvilágosítsa látogatóját. Az élőholt látta, hogy nem sikerült felkeltenie a rab érdeklődését, ezért máshogy próbálkozott.
– Azért vagy itt, mert megöltél három katonát – mindezt Barradeth minden düh nélkül mondta. – Hogyan csináltad? – lépett előre próbálván ezzel szemkontaktust teremteni Rithwockkal. Majdnem egy óráig nem történt semmi látványos; az élőholt mozdulatlanná dermedt. Halálfejszerű arca talán egy arasznyira a bukottétól.
– Miért számít, hogy hogy csináltam? – pillantott fel most először a bukott nem annyira a fellobbanó érdklődés mint inkább annak hatására, hogy Barradeth túl közel hajolt hozzá. Mivel Rithwock tagjai le voltak láncolva, így nem tudta megütni a hozzá idegesítően közel kerülő élőholtat, így a jelenleg egyetlen elérhető módszert választotta arra, hogy eliminálja az idegesítő tényezőt; közreműködött abban a reményben, hogy nem tart sokáig a vallatás, és hamar halálra ítélik.– Villámokat szórtam rájuk, és meghaltak. Nem mintha nem lettek volna halottak már anélkül is.
Az egykori isten túl volt már azon, hogy érdekeljék olyan apróságok, mint a jó modor.
– Nagyon is számít – folytatta tárgyilagosan Barradeth. – Tettedért halált érdemelnél. Csak azért vagy még életben, mert olyan képességeid vannak, amikről errefelé még sosem hallottunk. Olyan képességek, melyeket szívesen állítanék a szolgálatomba. Ez azzal járna, hogy megkímélném az életed…
Rövid szünetet tartott remélvén, hogy szavai felkeltették a fogoly érdeklődését, majd csevegő hangnemben folytatta, miközben fel – alá kezdett járkálni Rithwock előtt.
– A birodalmam hanyatlik. Az élők sorra viszik el az érkezőket rabszolgának a saját bányáikba ahelyett, hogy az enyéimben dolgoznának.
– Mi közöm nekem ehhez? – mordult fel a bukott isten immár belátva, hogy meg kell dolgoznia halálos ítéletéért.
Barradeth ugyanúgy nézett Rithwockra, mint korábban Shashad, ám a fejedelem szemmel láthatóan türelmes volt – vagy legalábbis komoly érdek fűzte ahhoz, hogy a bukott tisztán lássa a helyzetet.
– A népem rövidebb ideig él, és gyengébb, mint az élők képviselői. Míg egy élő táplálkozással meghosszabíthatja életét, egy élőholt erre képtelen. Láthatod, nem egyenlő esélyekkel küzdünk az élőkkel.
– És én lennék a csodafegyver? Valaki, akit még ti is legyőztök? – kérdezett vissza cinikusan Rithwock. – Tőlem várjátok, hogy legyőzzek minden élőt?
– Nem – válaszolt jelentőségteljes pillantással Barradeth. – Azt várjuk, hogy taníts minket.
Most Rithwockon volt a sor, hogy őrültnek nézze a másikat.
– Én nem vagyok élőholt. Más képességekkel rendelkezem.
– Nem a képességeidre vágyom, hanem a tudásodra- válaszolta Barradeth, majd választ sem várva folytatta. – Egyelőre ez minden, amit tudnod kell. A választás a tiéd: vagy segítesz, vagy itt rohadsz meg. Mert jobb, ha tudod – lépett ismét Rithwock elé, s a bukott biztos volt abban, hogy ha ajkainak hiánya nem festene folytonos vicsort Barradeth arcára, az élőholt most szélesen mosolyogna – mi biztosan nem leszünk eszközök arra, hogy elmenekülj saját démonaid elől.
Barradeth szavainak igazát Rithwock a következő pillanatban megtapasztalta, mikor az élőholtak magára hagyták a bukottat a cellában nem hagyván neki mást társaságul, mint saját mardosó lelkiismeretét.
Nem tudta volna megmondani, mennyi időt töltött cellájában. Noha nem oldották el láncait, a mozdulatlanság nem kínozta. Egyetlen tettet vágyott csupán végrehajtani; végezni saját magával, hogy csatlakozzon híveihez a nemlétben. Bár nem kapott sem enni, sem inni, ez nem csigázta el; csupán egyvalami csillapíthatta volna éhét, szomját; valami erős méreg, ami végez vele egyszer s mindörökre. Arra hiába várt volna, hogy éhen vagy szomjan hal. A bukottak képtelenek erre. Enniük és inniuk ugyan kell – bár sokkal ritkábban, mint egy halandónak – ha nem jutnak huzamosabb ideig táplálékhoz, nem meghalnak, hanem egyfajta komatikus álomba merülnek, melyből önszántukból nem tudnak felkelni. Ez volt az egyetlen, ami rettegéssel töltötte el Rithwock megkeseredett szívét. Tudatosan sem választhattak volna találóbb kínzási módot annál az ígéretnél, hogy ha nem működik együtt fogva tartóival, talán az örökkévalóságig élvezheti álmai társaságát, melyek már eddig sem voltak épp kellemesek, s Rithwock nem mert belegondolni, a közelmúlt eseményei hogyan tükröződnek majd vízióiban. Ez a félelem volt végül az, ami arra késztette a bukottat, hogy maga mögött hagyja a fásult halálvágyat és legalább elgondolkozzon azon, amit Barradeth mondott.
Ahogy ismét felidézte a holtak fejedelmének szavait, furcsa érzés kelt életre az egykori istenben. Barradethnek szüksége volt rá, számított rá, a segítségére, az erejére, a tudására. Legutoljára a mennyei csarnokában érzett ilyet. És ott volt Doroteia; a szerelme, aki miatt beutazta a fél világot csakhogy azt lássa, hogy a lány egy új néphez tartozik – egy esendő, és gyenge néphez, aki segítségre, útmutatásra szorul. Minden szörnyűségük ellenére kezdte meglátni bennük azt, aminek elvesztése miatt kesergett, mióta összeomlottak csarnokai. Fanyar mosollyal arcán nézett körbe cellájában, mint aki nem hiszi el saját gondolatát.
– Ezek lennének új csarnokaim falai? – kérdezte magától többször is kezdetben hitetlenül, ám ahogy telt az idő, mind valószínűbbnek találta erre a kérdésre igenlő választ adni, mígnem eljött a nap, mikor Barradethért küldetett. A holtak fejedelme magabiztosan lépett be a cellába, amit az mutatott, hogy csupán egyetlen őrt vitt magával, az is csak addig tartózkodott velük, míg leoldotta a bukott láncait. Teste nem tudott mit kezdeni a hirtelen jött szabadsággal, így Rithwock először térdre rogyott, amint megszabadult béklyóitól – Barradeth nem kis megelégedésére.
– Nos – kérdezte fennhéjázón az élőholt – Mi a választásod? Átadod a tudásodat vagy inkább tegyük vissza a láncokat?
Rithwock elszánt tekintettel kelt fel a földről. Büszkén, istenhez méltón nézett Barradeth üres szemgödreibe.
– A tudásom kell? Rendben. Az első tanításom arról szól, mit jelent a szó „isten”.
Noha Rithwock az első tanítását ingyen adta, Barradeth úgy rendelkezett, hogy a fogoly kapjon új lakosztályt – a lehető legelőkelőbbet a palotában. Eleganciáját többek közt az adta, hogy közel s távol egyedül itt volt étkezésre alkalmas étel. A bukott második tanításának már elkérte az árát. Barradethnek le kellett mondania egyik ágyasáról.
Rithwock idővel megtanulta, hogy az élőholtak birodalmában nincs értelme olyan fogalmaknak, mint az éjjel vagy a nappal. Mivel nem vesznek magukhoz ételt, nincs bioritmusuk sem, így rövidke életük során folyamatosan aktívak. Ennek következtében nem tudta volna megmondani, mikor hangzott fel a várva várt kopogtatás ajtaján.
– Gyere be! – kiáltotta izgatottan Rithwock. Az ajtó kinyílt, s a bukott az élőholt Doroteiát pillanthatta meg.
– Hívatott – sütötte le szégyenlősen pillantását a lány.
– Igen, gyere csak – intette közelebb magához a szolgálót Rithwock mosolyogva. – Gyere csak beljebb Doroteia!
– Engedelmével – szólalt meg zavart hangon az élőholt – az én nevem nem Doroteia. Lehet, hogy félerértelmezték a parancsát.
– Nyugodj meg, nem értelmezték félre – mosolyodott el Rithwock. Számított rá, hogy a lány nem emlékszik majd a nevére, ahogy semmi másra halandó életéből. – Akármi volt is eddig a neved, mostantól Doroteia lesz.
– Ahogy óhajtja – hajtotta le fejét a lány, akinek a nyakában még mindig ott lógott Rithwock isten kultuszának szimbóluma, ám az élőholtnak aligha jelentett többet csillogó csecsebecsénél. – Miben lehetek szolgálatára? – kérdezte segítőkészen a lány.
– Egyelőre csak gyere, és ülj le ide mellém. Hosszú időt fogunk egymás mellett eltölteni, és nekem nagyon sok mindent el kell mondanom.
– Óh – pillantott fel aggodalmas kifejezéssel arcán a szolgáló – hiszen az én életem nagyon rövid! Attól félek, nem lesz ideje mindent elmondani.
– Emiatt nem kell aggódnod – húzódott szélesebbre Rithwock mosolya – ezen a problémán már dolgozom.
– Az úr olyan jóságos! – hajtotta a bukott ölébe a fejét az élőholt.
– Meghiszem azt – simította végig a vörös tincseket Rithwock – S milyen jóságosnak fogsz gondolni, ha meglátod, mi mindent kapsz még majd tőlem!
– És mi az első dolog, amit el akar nekem mondani?
– Számodra az első tanításom arról szól, hogyan kerülnek az élőholtak a kikelőhelyekre…

Néhány hónap múlva különös hírek keltek lábra az emberek és élholtak világának határvidékén. Ezek a történetek különös támadásokról szóltak, melyeket eddig ismeretlen szörnyek intéztek emberlakta települések ellen. A rémek egy tekergő sárga kígyót viseltek jelvényként. Külsőre azokhoz a jámbor élőholtakhoz hasonlítottak leginkább, melyek olyan jól alkalmazhatónak bizonyultak az emberek bányáiban, s melyek jelenléte az emberek birodalmában immár nem volt titok senki előtt, ám ezeket a szörnyetegek különböztek tőlük abban, hogy bestiális étvággyal vetették rá magukat minden élőre – különösen az emberekre – sokkal erősebbek voltak, s míg az élőholtaknál korábban nem jelentették mágia alkalmazását, addig ezek a legnagyobb természetességgel alkalmazták a varázslatok legkülönfélébb fajtáit. Egyesek az emberek világában puszta legendának tekintették ezeket a történeteket, ám mások rámutattak arra, hogy az elmúlt években oly dinamikus fejlődést elért élőholt rabszolgakereskedelem szinte egyik napról a másikra megszűnt. Ott, ahol korábban élőholtak dolgoztak, most ismét visszatértek a hagyományos emberi munkaerő alkalmazásához.