Homályos tükörkép

Endrei Kornél a konflis hideg hátsó falának dőlt, és az ablakon át a kint elsuhanó havas tájat bámulta. Káprázó tekintete előtt alaktalan, sötét árnyak úsztak az égen gomolygó fellegek közt. A huszonnégy éves kisnemes jól tudta, hogy csak felajzott képzelete játszik vele, mégis úgy érezte, fekete gyászlepel borítja be a világot. Halántéka fájón lüktetett, a legszívesebben pipára gyújtott volna, enyhítendő valamelyest gyötrelmeit, ám útitársaira tekintettel letett arról, hogy füstpamacsokkal árassza el a szűkös kocsi belsőt.

Vele szemben, a menetiránynak háttal egy vastag bundát viselő, bájos, barna leány, Korponai Aliz és nagybátyja, egy fekete utazótáskát és sétabotot szorongató, joviális, ősz hajú úr, Meggyesi Tódor zötykölődött. Mintegy félálomszerű emléknek rémlett az első találkozása velük, amely akkor történt, amikor egy sebtében végrehajtott vásárlást követően a Kálnoki András Fuvaros Céh belvárosi irodájához hajtatott.

Az adásvételt a Káposztapiacként ismert Kohl Mark Platzon ejtette meg, amikor is egy franciakovás rendszerű, elöltöltős, 1798 M típusú lovassági pisztoly újdonsült tulajdonosává avanzsált. A fegyver meglehetősen hosszú csövű volt, de a derékszíjába tűzve el tudta takarni bő szabású, vastag, fekete hosszúkabátjával, melynek zsebei elnyelték a hozzá tartozó készségeket is; lőport, töltővesszőt, fojtást, kovakövet, golyóbisokat. Csaknem az utolsó forintjai is rámentek a lőszerszámokra, de ez kevésbé érdekelte, mint az, hogy milyen könnyen hozzájuk jutott.

Mi tagadás, boldog-boldogtalan fegyvert hordott az országban. A lapok gyakran tudósítottak elkeseredett drámaírókról, akik színdarabjuk bukását követően golyót röpítettek a fejükbe, a fővárosban elharapózó párbajkultuszról pedig akár külön rovatot is vezethettek volna. A nemesség tagjai valóságos passziót űztek az egymásra lődözésből; elég volt egy rossz szó, egy ferde pillantás, máris elégtételt követeltek. Velük ellentétben őt nem holmi úri passzió késztette a fegyvervásárlásra, hanem egy üzenet, amelyet jövendőbelijének, a lenyűgöző szépségű Szeremlei Ágotának az előző udvarlója, egy Vincellér Zsigmond nevezetű férfi küldött.

A középkorú nagybirtokos kemény hangú levelében halálig szóló pisztolypárbajra invitálta január harmadikára, este nyolcra, egy Hatvan környéki csárdához, a Zöld Marcihoz. A sértett hódoló végső záradékként megfenyegette, hogy amennyiben nem tesz eleget a kihívásnak, leendő apósa tudomására hozza, hogy Ágota kezének elnyerése előtt kétes értékű kapcsolatba bonyolódott egy Mokán Marcsa névre hallgató szolnoki cigánylánnyal.

Tény, hogy amikor úgy tűnt, Kornél hiába csapja a szelet kiszemeltjének, borba fojtotta a bánatát, és léha karok ölelésében keresett vigaszt, de elképzelni sem tudta, hogy a felsült gazdálkodó miképp értesülhetett erről. Ágota erélyes és pápista erkölcseire büszke atyja, Szeremlei Soma nem szívlelte őt, miután a nemesi pedigréjén kívül semmilyen más értékkel nem sáfárkodhatott. Hatalmas skandalummal járt volna a lelepleződése; valószínűnek tűnt, hogy ha Vincellér megszellőzteti a kicsapongásait, tán még a tervezett frigy is kútba esik. Nagy szerencséjére ellensége, aki fiatalabb korában megjárt néhány hadszínteret, inkább párbajra hívta a nyilvános megszégyenítés helyett.

Ezzel csak az volt a baj, hogy Kornél későn kapta kézhez a levelet. Amint végigolvasta, a piacra sietett a pisztolyért, mert nyomban indulnia kellett Hatvanba, ha nem akarta lekésni a Vincellér által megszabott határidőt. A fuvaros céh irodája előtt aztán belebotlott Alizba és némileg professzoros küllemű nagybátyjába, ami elsőre csak egy igen bosszantó hátráltató tényezőnek tűnt becsületbeli ügyének rendezésében. A különös kettős úgy toporogott a tekervényes arabeszkekkel díszített üvegajtó előtt, mint aggódó oldalági rokonok egy elhunyt főnemesi családtag hagyatéki perén.

– Kérem, uram – szólította meg a leány udvariasan –, nem tudna kisegíteni bennünket szorultságunkban?

Kornél, akinek az idegei éppenséggel pattanásig ajzódtak, első felindulásában legszívesebben rámordult volna, hogy ha netán alamizsnát vár, álljon félre az útjából, de amint az ártatlan őzikeszemekbe pillantott, levetkőzte ingerültségét.

– Miben lehetek a szolgálatukra, kisasszony? – kérdezte felvont szemöldökkel.

– Nos, bizonyos magántermészetű okokból kifolyólag sürgősen Hatvanba kéne jutnunk drága unokahúgommal, Korponai Alizzal – vette át a szót az idáig némán álldogáló öregúr meleg tekintetű nőrokonától, miközben meghajolt. – Ha megengedi, Meggyesi Tódor, tisztelettel. Sajnálatos módon anyagi eszközeink pillanatnyilag nem teszik lehetővé, hogy egy egész kocsit kibéreljünk, ám amennyiben uraságod netán szintén abba az irányba tartana, rendkívüli hálára kötelezne bennünket, ha fele-fele arányban megosztaná velünk a viteldíj terhét.

Kornél csöppet sem csodálkozott azon, hogy egy ilyen látszatra jó körülmények közt élő páros a támogatásáért folyamodik, mert az 1848-as esztendő Magyarországának zűrzavaros viszonyai nem csak a polgárok, hanem a hozzá hasonló „bocskoros” nemesek lába alól is kihúzták a talajt. A puszta rang amúgy sem sokat számított, hisz’ jó néhányan dicsekedhettek valamiféle kutyabőrrel, de tényleges gazdagsággal vagy földbirtokkal csak a valódi főrangok, a bárók, grófok, nagyhercegek rendelkeztek. A magafajta vagyontalan urakat csupán annyi különböztette meg a közemberektől, hogy nem kellett adót fizetniük, és bátran tehettek újító szellemű indítványokat a pozsonyi országgyűlés felső házában. Aztán, ha netán véletlenül elfogadták valamelyiket, és beterjesztették az osztrák udvarhoz, V. Ferdinánd egy tollvonással áthúzta az egészet.

– Endrei Kornél vagyok, és mivel szintúgy Hatvanba tartok, mint önök, állok szolgálatukra – nyújtott kezet az öregúrnak.

Az iroda ajtaján már együtt léptek be, és két teljes forintot szurkoltak le bérleti díjként a bent várakozó, karót nyelt titkárnak. Amint túlestek az üzletkötésen, a hivatalnok bemutatta nekik leendő kocsisukat, egy magas, vállig érő, ősz hajat viselő férfit, Huszár Józsefet, aki félrevonult velük némi diskurzusra egy üres szobába.

A deres halántékú fuvaros enyhén szégyenkező ábrázatot vágott; talán nem lehetett a szavak embere. Kissé zavartan azt vetette fel, hogy mivel már jócskán benne járnak a délutánban, pihenjenek meg a nagyjából félúton elhelyezkedő Gödöllő valamelyik fogadójában. Úgy vélte, hogy másnapra, azaz január harmadikára még így is könnyen Hatvanba érhetnek. Javaslata mindnyájuknál támogatásra lelt, mivel mostanság nem volt tanácsos a szabad ég alatt éjszakázni sem a farkasordító hideg, sem az utakon portyázó haramiák miatt. A nyomor sokakat bűnre csábított, nem egyszer még lecsúszott kékvérűek is zsiványnak álltak, hogy a felszínen tartsák magukat.

Huszár a tanácskozást követően nekilátott a járművük előkészítésének, és negyven perccel később már a Gödöllő felé tartó országúton zötykölődtek. Mivel nem akadt közös témájuk, néma csendben utaztak, miközben Kornél borongós kedéllyel szemlélte a környező tájat. Némi kényelmetlenséget jelentett számára az oldalát nyomó pisztoly, de akadtak ennél aggasztóbb gondjai is.

Korántsem tekinthette magát jeles céllövőnek, így fennállt a veszélye, hogy otthagyja a fogát a rá váró összecsapásban. Az viszont még ennél is jobban zavarta, hogy a nagy sietségben nem sikerült magának egy kellőképpen diszkrét párbajsegédet diszponálnia. Végül arra jutott, jobb híján a Zöld Marci valamelyik vállalkozó kedvű vendégét kéri fel erre a szerepre, esetleg a jó kedélyű Meggyesi urat győzi meg, ha odaérnek; hátha a barátságos nagybácsi meglett kora ellenére is hajlik még az efféle kalandokra.

Emésztő gondolataiból hatalmas zökkenés rántotta ki, melyet nyilvánvalóan Huszár idézett elő, amikor valamely kényszerítő körülmény hatására hirtelenjében megállította a batárt. Rakásra dőltek egymáson, beletelt egy kis időbe, mire sűrű mentegetőzések közepette talpra álltak, és valamelyest összeszedték magukat.

– Mi történhetett? – foglalta szavakba mindnyájuk értetlenkedését Meggyesi.

Amikor nagy nehézségek árán kikászálódtak felemásan oldalra dőlt közlekedési eszközükből, azt találták, hogy fennakadtak egy vihar tépte fatörzsön, amely az előttük futó erdei ösvényen lapult a hó alatt. Huszár nem vette észre a fölé boruló fehér lepel miatt, s járművük egyik kereke levált a tengelyről.

– Nem tetszik ez nekem – jegyezte meg Kornél tárgyilagosan –, meglehet, útonállók rejthették ide ezt a fadarabot, hogy megakasszák az erre járókat.

– Könnyen – ismerte el a galambősz kocsis.

– Meg tudja reparálni a szerkezetet? – tudakolta idegesen Meggyesi.

Huszár megvonta a vállát.

– Akad néhány szerszám a bak alatti ládában, de nem vagyok benne biztos. Majd meglátjuk, mit tehetek…

Ekkor vad hószakadás zúdult rájuk, mintha az égiek úgy döntöttek volna, hogy még tovább nehezítik a helyzetüket. Kornél csak a hölgytársaságra tekintettel fojtotta el feltörni kívánkozó szitkait. A fehér kavargásban küszködő Huszár nem jutott dűlőre a levált kerékkel. Ekkor baljóslatú nyerítés hallatszott, és egy az övékénél jóval nagyobb utazóbatár tűnt fel az ösvény elején, amelynek bakján nagydarab kocsis ült.

A jármű belsejéből egy barátságos házaspár került elő. A férj gróf Barkóczi Gáspár néven mutatkozott be, nejét pedig Antalfy Georgina Mária úrnőként aposztrofálta. Mellettük tébláboló szótlan fuvarosuknak csak a keresztnevét árulták el; a nem túl bőbeszédű legényt Boldizsárnak hívták. Barkócziék elszegényedett nemeseknek látszottak, akik hangzatos rangjukkal igyekeznek takargatni divatjamúlt öltözéküket. A jó szándékot ellenben nem nélkülözték, mert felkínálták nekik közeli kúriájuk vendégszeretetét, megígérvén, hogy a havazás csillapodásával kiküldik a személyzet néhány ügyesebb tagját járművük megjavítására. Embereik majd rendbe hozzák nekik a kocsit, és utánuk hozzák a Barkóczi-birtokra, ígérték. Sem Huszár, sem alkalmi útitársai nem zárkóztak el az ajánlattól, így Kornél is beadta a derekát, bár akadtak fenntartásai.

Miközben összeszorulva zötykölődtek a grófi batárban egy sáros, gondozatlan mellékúton, egyre azon töprengett magában, hogy valami nincs rendben a jótevőikkel. Hová tartottak a hószakadás kellős közepén, és ha volt meghatározott céljuk, miért söpörték félre, hogy a segítségükre siessenek? Vagy talán annyira irgalmas szamaritánusok, hogy szorultságuk láttán elfelejtették, milyen okból vágtak neki a kint dühöngő viharnak?

Vendéglátóik lakhelyének látványa sem oldotta fel igazán az ellenérzéseit. A sűrűség mélyén rejtőző, cirádás vaskerítéssel őrzött, ősi kúria lehangoló atmoszférát árasztott, habár fénykorában impozáns látványt nyújthatott. A kisebbfajta kastélyra emlékeztető udvarház központi részét egy toronyféleség képezte, amelyet ciklopszi oszlopokkal határolt tornácú melléképületek szegélyeztek. Az egykor pompás rezidencia falai olyan görbén álltak, mintha megroggyantak volna a kortól. Az udvaron több kisebb-nagyobb konflis sorakozott, de Kornélnak nem állt módjában alaposabban megszemlélni az elhagyatott járműveket. Ennek dacára valami azt súgta neki, némelyik már jó ideje ott várakozhat.

A főbejárat nehéz tölgyfaajtajának kenetlen nyikorgása bántotta a fülét, és még az sem okozott számára megkönnyebbülést, hogy nem voltak többé kitéve az elemek szeszélyének. A cselédek a kezükben fellobbanó fáklyákkal tápot adtak a fali tartókban elhelyezett mécsesek fényének, a megsárgult, itt-ott pókhálós falakon baljós árnyékok ugráltak.

– Jöjjenek, kedveseim – javasolta a ház ura –, költsenek el velünk egy szerény estebédet!

Kornél gyomra megkordult a házigazda szavaira, így kivételesen nem ébredt benne vágy a tiltakozásra. Huszárt a cselédek szállására vezették enni, őket pedig egy tágas ebédlőben ültették asztal köré, mialatt néhány szolga begyújtott a kandallóban, és nekifogott a terítésnek. Az abrosz gyűrött volt és piszokfoltos, a porcelánok időtől fakultak és csorbák, mintha egy ószeres zsákjából kerültek volna elő. Nemsokára megérkezett a vacsora, és kiderült, hogy nagy fazéknyi, forrón gőzölgő húslevest lakomázhatnak.

– Jó étvágyat, barátaim! – kiáltotta lelkesen Barkóczi. – Lássanak hozzá, mielőtt kihűlik!

Kornél nem kérette magát, miután társai szedtek maguknak, ő is kimert egy jó adagot, és egészséges lendülettel kanalazni kezdett. A felszolgált fogás nem bizonyult főűri ínyencségnek, nevével ellentétben nem sok húst tartalmazott, és meglehetősen ízetlennek találtatott.

– Doktor – szólt oda Meggyesinek –, ideadná a sót?

A nagybácsi felvonta a szemöldökét.

– Hogy mondta, kérem? – kérdezte színtelen hangon.

Kornél legyintett.

– Bocsásson meg az önkéntelen elszólásért, tudja, amikor először megpillantottam, óhatatlanul azt hittem, hogy ön valami orvos lehet.

– Nem vettem sértésnek – nyújtotta felé Meggyesi a sótartót –, már máskor is néztek tudósfélének, pedig csak egyszerű kishivatalnok vagyok.

A hóhullás továbbra sem akart csillapulni, ezért Barkóczi gróf azt javasolta, töltsék az udvarház vendégszobáiban az éjszakát. Hozzátette, ha kell, másnap reggel inkább kölcsönadja a saját batárját, a béreltet pedig később rendbe hozatja a cselédeivel, és visszaküldeti Pestre. Hálásan elfogadták ezt az újabb nagylelkűséget, mire a gróf a pihenőhelyükre kísérte őket.

Egymás melletti szobákat kaptak egy kissé dohos folyosón, és házigazdájuk tudatta velük, hogy a szárnyban található többi helyiségben csak régi bútorokat tárolnak. Azt is közölte, ha éjszaka valami gondjuk támadna, elég meghúzniuk az ágyuk melletti zsinórt. A zsinegek túlsó végén csengők vannak, amelyek a cselédszárnyban jeleznek. Használatukra kis idő múlva megjelenik Boldizsár vagy egy társa, hogy a szolgálatukra álljon.

Kornél a rendelkezésére bocsátott szobát viszonylag elfogadhatónak ítélte, bár a baldachinos ágyon elterülő ágynemű meglehetősen viseltesnek látszott, és állott szagot árasztott. A falak dermesztő hideget leheltek, de ezzel már keveset törődött, mert a fáradtság mázsás béklyóként nehezedett a tagjaira. Felrázta kicsit a párnát, becsúsztatta alá pisztolyt, aztán levetette a kabátját meg a csizmáját, és a vastag dunyhát magára húzva csak úgy ruhástól elheveredett.

Ahogy próbált minél kényelmesebben elhelyezkedni, még mindig az őket befogadó házaspár már-már természetellenes szívélyességét latolgatta. Rémlett neki, hogy valamelyik újságban olvasott egy bizarr cikket, ami valahogy ehhez a sajátos jelenséghez kapcsolódik, ám az elméjét ostromló álmosság maga alá gyűrte, mielőtt megragadhatta volna a gondolatot.

Bárhogy is szerette volna, Morpheusz birodalma nem hozott enyhülést számára. Képzeletének üres vetítővásznán a közeljövő sötét víziója pergett. Egy tágas térségen állt, tőle tízlépésnyire komor, szikár alak magasodott, ki ujjai közt ormótlan lovassági pisztolyt szorított. Csakis az álnok Vincellér Zsigmond lehetett az, más nem meredt volna rá ilyen szilaj gyűlölettel. Ellenfele felleghajtóját fenyegetően lobogtatta a szél, segéde, egy távolabb ácsorgó, púpos alak valami ósdi dráma groteszk külsejű összeesküvőjére emlékeztetett. Kornél érdekeit a kedélyes Meggyesi Tódor képviselte, aki tőle karnyújtásnyira beletörődő szelídséggel várta, mit hoz a végzet.

– Emlékezzen, mit kell tennie, barátom! – duruzsolta bátorítóan. – Lőnie kell, mielőtt az ellenfele meghúzza a ravaszt, és vigyázzon a fejére…

Engedelmeskedett a nagybácsi szavainak, és célra emelte előre betöltött pisztolyát, ám pontosan ugyanekkor Vincellér is ugyanígy cselekedett, mintha rejtelmes, láthatatlan szálak kötnék össze őket, hogy egymás tükörképeiként viselkedjenek. Kornél felüvöltött, és megrántotta az elsütő billentyűt, miközben ősei legendás virtusát érezte lüktetni az ereiben. Pontosan ugyanekkor Vincellér is tüzelt, vakító villanás látszott a fegyvercsöve végén, amit némi lemaradással fülsértő dörrenés követett.

Az idő lelassult Kornél körül, sőt, egyenesen megállni látszott, mint Petőfi hazafelé döcögő szekerén. Hiába látta a már-már körülményes lassúsággal közeledő golyót, képtelen volt félreugrani előle. Ellenfele a torkához kapott, és hátrahanyatlott, de annak lövedéke is elérte őt. Kornél fájdalmas ütést érzett a halántékán, és amikor reflexszerűen odakapott, véresen húzta a szeme elé az ujjait. Ajka elnyílt a rémülettől, aztán zuhanni kezdett…

Saját testének tompa puffanására ébredt, és döbbenten konstatálta, hogy a dereka köré csavarodott dunyha fogságában vergődve a padlóra gurult. Verítékes homlokkal pihegett, miközben próbálta kiűzni az agyából az iménti hagymázas lidércnyomást. Amikor felhevült szívdobogása valamelyest lecsillapodott, meggyújtotta az éjjeli szekrényre készített gyertyát, és az udvarra néző ablakhoz botorkált, hogy beengedjen egy kis friss levegőt.

Az ítéletidő már nem ült olyan vad tivornyát, mint néhány órája, de a szél még mindig hevesen rázta a spalettákat. Kinyitotta az elkínzottan nyikorgó ablaktámlát, felhúzta a redőnyt, és a nyílást elzáró öntöttvas rácson keresztül lázasan fénylő tekintetét a kint árválkodó konflisokra szegezte. Mivel enyhült az elemek haragja, a látási viszonyok is javultak valamelyest, s így végre észrevett valamit, amire idáig nem nyílt lehetősége felfigyelni.

A legközelebbi kocsikon jól látszott, hogy ugyanúgy és nagyjából ugyanott szenvedtek tengelytörést vagy a bal vagy a jobb oldalukon, mint az ő járművük. Ügyes kezek hevenyészve kijavították a sérüléseket, de azzal már nem törődtek, hogy kellő gondossággal kendőzzék el a nyomokat. Másokat is az övékhez hasonló baleset ért, hogy utóbb a Barkóczi-ház penészes falai között leljenek menedéket. Ez már korántsem lehetett véletlen, és eszébe juttatta a cikket, amelyet emlékezetében keresett, mielőtt az álom seregei rárontottak.

A beszámoló arról szólt, hogy egy bizonyos elszegényedett arisztokrata család tagjai nem bírván az őket fojtogató magányt arra vetemedtek, hogy az országútról raboljanak maguknak vendégeket, és saját szórakoztatásukra kies otthonuk fogságában tartsák őket. A cikk szerzője hozzátette, hogy ez feltehetően nem egyedüli eset, csak a hasonló tébolyban szenvedő arisztokraták egy része szerencsésen elkerüli a lelepleződést. Kornél ostoba koholmánynak tartotta az elképzelést, ám rá kellett döbbennie, hogy talán tévedett.

A Barkóczi házaspárra nagyon is ráillettek a híradás szerzője által emlegetett körülmények. Kúriájuk lehangoló állapota kétségbeejtő anyagi helyzetre vallott, az elhanyagolt udvarház ráadásul oly isten háta mögötti helyen rejtőzött, hogy gazdái a nagy egyedüllétben könnyen elveszíthették az eszüket. Az udvaron összegyűjtött kocsik magas száma arra utalt, régóta hódolnak beteges szenvedélyüknek, és még valami egyébre is, amibe nem szívesen gondolt bele.

Adódott ugyanis a következtetés, hogy ha Barkócziék csakugyan rendszeresen vendégeket rabolnak maguknak, azért nem jutottak időnek előtte tömlöcbe, mert mindazok, akiket őelőttük vettek a pártfogásukba, még mindig az udvarházban raboskodnak, vagy itt lelték végső nyughelyüket. Ezek a feltevések ádáz haragra gerjesztették Kornélt, mert azzal fenyegették, hogy sosem ér oda a párbajra, és a nevét örökre szégyenfolt szennyezi be. Dühében megpróbálta puszta kézzel kitépni az ablak rácsait, de a masszív vasbordák meg sem moccantak; úgy tűnt ezek megingathatatlanságára a kúriát igazgató mániákusok különösen ügyeltek.

Kornél nagy levegőt vett, és igyekezett lecsillapítani felborzolt kedélyét. Amikor úgy érezte, képes újra józanul gondolkodni, visszavette a csizmáját és a kabátját, aztán akkurátusan a pisztolya megtöltésébe fogott. Mindent pontosan úgy csinált, ahogy fegyverárus elmagyarázta: először némi lőport csorgatott a csőbe, majd a golyó és a fojtás következett. Ez után a töltővesszővel alaposan ledöngölte az egészet, hogy mindez jól megszoruljon. Ezt követően a kakas felső végén található fogószerű pofák közé illesztett egy megfelelő méretű kovadarabot, és elhagyta a szobát. Erősen remélte, hogy helyesen végezte el az összes gyakorlatot, mert a kereskedő felvilágosította, hogy sokan vesztették már azért a jobbjukat, mert nem a kellő figyelemmel készítették elő a fegyverüket.

Úgy tervezte, először benéz valamelyik, állítólag csak bútorraktárként használatos szobába, majd ha beigazolódik a gyanúja, felkelti alkalmi útitársait, és együttesen kiszabadítják a cselédfertályról a kocsisukat. Találomra lenyomta az egyik használaton kívüli helyiség kilincsét, és legnagyobb meglepetésére a hozzá tartozó vetemedett faajtó idegborzoló nyikordulással kinyílt. Egyik kezében a mordályt markolva, másikban a gyertyatartóban olvadozó gyertyát belépett, és feszült vonásokkal körülnézett.

Barkóczi hazudott, amikor azt állította, hogy a folyosón sorakozó helyiségek csak kacatokat rejtenek. Tengernyi holmi lapult odabent a legnagyobb összevisszaságban összezsúfolva, ruhaneműk fegyverek, ékszerek, sétabotok, bugyellárisok, táskák, mindennapi használati tárgyak hevertek különféle bútorokon, egymás hegyén-hátán. Az egyik sarokban megpillantott egy valódi, egészalakos velencei tükröt is. Ilyen drága luxuscikket csak kevesen engedhettek meg maguknak. Kornél maga sem tudta, miért, erősen ódzkodott attól, hogy belenézzen, végül mégsem bírt ellenállni a kísértésnek.

Az üveglapon egy magas, széles vállú férfi látszott, akinek az arca helyén homályos folt kavargott. Kornél káprázó tekintettel bámulta, és nem értette, miféle szemfényvesztés áldozatává vált. Felkapott egy monogramos batiszt zsebkendőt, és megpróbálta letörölgetni a vélt szennyeződést, de nem járt sikerrel, mert a makulátlan felületű tükrön nem akadt folt. A vonásait viszont továbbra sem tudta kivenni rajta, mintha gonosz varázslat bűvölné el, vagy a bolondját járatná vele a saját elméje.

Felhagyott a meddő kísérletekkel, és újra végigjáratta a szemét a helyiségbe suvasztott temérdek holmin. Rádöbbent, hogy a ruhaneműk némelyikét rászáradt vér borítja, és a felismeréstől görcsbe szorult a gyomra. Puszta kíváncsiságból kinyitott egy ütött-kopott szekrényt, amelynek tartalma minden eddiginél jobban megrendítette.

A bútordarab belsejében egy megsárgult, eldeformálódott ízületekkel belepréselt emberi csontváz hevert, csak úgy odavetve, mint valami ócska lom. Kornél úgy érezte, minden egyes szál haja az égnek mered, miközben szabályosan sóbálvánnyá dermedt a rémülettől. Elképzelni sem tudta, miféle őrült logika vehette rá Barkócziékat, hogy a házban őrizgessék egyik áldozatuk maradványait. Egy darabig csak hűdötten állt, aztán lerázta magáról a rettenet béklyóit.

Úgy döntött, biztos, ami biztos, magához vesz egy míves markolatú tőrt. Néhány hanyagul félredobott kardot is látott, de mivel nem igazán értett a forgatásukhoz, nem nyúlt hozzájuk. Kifordult a szobából, és esetlenül útitársai hálóhelyéhez vánszorgott. Addig ütötte az ajtajukat, míg a folyosóra nem tódultak, hogy megtudják a váratlan fölindulás okát.

– Men… mennünk kell erről a szörnyeteg tanyáról, de azonnal! – hebegte Kornél elkékült ajakkal. – A tükörképemnek nincs… nincs arca! Ha nem szabadulunk ki innen, de rögtön, talán még a hajnalhasadtát sem éljük meg! Maguknak is dolguk van Hatvanban… és én sem késhetem le a párbajt! Értsék meg… a becsületem…

Lázas delíriumában összevissza beszélt, mintha már maga sem tudná, hányadán áll.

– De nagy jó uram, talán csak képzelődött – mondta Aliz tapintatosan –, tudnia kell, hogy az a párbaj már…

– Állj! – csattant fel a zilált külsőt mutató nagybácsi, miközben megrovó pillantást vetett unokahúgára. – Először is próbáljunk mind megnyugodni, aztán mesélje el újra, mélyen tisztelt barátom, hogy mi zaklatta fel ennyire!

Kornél lecsillapodott kissé, aztán némileg összeszedettebben számolt be hallgatóságának az átélt borzalmakról. Útitársai arcáról lerítt, hogy nem adnak feltétel nélkül hitelt a szavainak, ezért a pokoli szobához vezette őket, és meg sem állt a tükörig.

– Nézzék! – követelte csaknem önkívületi állapotban.

Legnagyobb megdöbbenésére útitársainak vonásai hibátlanul visszatükröződtek az üveglapról, csak az ő képmásának a helyén úszott zavaros, tejfehér köd.

– Kérem, Endrei úr, nyugodjon meg! – kérlelte a leány. – Mi tökéletesen látjuk önt teljes valójában a tükörben.

– Akkor hát megőrültem? – hebegte hisztérikusan Kornél mindkét öklét a halántékához szorítva.

– Nézze – sóhajtott fel a bal oldalánál álló Meggyesi –, én nem hiszem, hogy megtébolyodott, talán csak valamilyen átmeneti idegkimerültségben szenved. Lehet, hogy erre a sok használt holmira is akad valamilyen ésszerű magyarázat, és szó sincs arról, hogy a házigazdáink foglyul ejtenék vagy legyilkolnák az átutazókat.

– Akkor jöjjenek, és tekintsék meg azt az átkozott szekrényt! Ha meglátják a csontvázat, hinni fognak nekem!

– Már ha csakugyan ott van – jegyezte meg a nagybácsi –, és nem holmi ruhadarabokat nézett emberi maradványnak.

Kornél egyenesen az általa emlegetett bútordarabhoz trappolt, és feltépte az ajtaját. A csontváz továbbra is ott hevert kicsavarodott végtagokkal, nem tűnt el káprázatként. Megyesi és unokahúga leesett állal bámulták a rémítő látványosságot; lerítt róluk, hogy nem egészen erre számítottak.

– Szűzanyám! – szaladt ki Aliz száján.

Ez után természetesen egyetértettek abban Kornéllal, hogy a lehető leggyorsabban el kell hagyniuk a Barkóczi-birtokot, mielőtt házigazdáik rájuk törnének, hogy a vérüket vegyék. A melléképület bejáratához siettek, ám kiderült, hogy azt kulcsra zárták. Csapdába szorult nyulakként kóvályogtak, miközben próbáltak találni valamilyen más kijutási lehetőséget. Kiderült, hogy jó házigazdáik minden utat lezártak.

– Mi lenne, ha visszamennénk a főbejárathoz, és megpróbálnék belelőni a zárba? – vetette fel Kornél.

– Ostoba ötlet! – jelentette ki Meggyesi. – Ha nem sikerül szétroncsolnia a szerkezetet, nem jutunk ki, ráadásul mire újra megtöltené a flintáját, valószínűleg az egész ház a nyakunkon lenne. Ha jól számoltam, a cselédség száma a behemót kocsissal együtt négy fő lehet. Persze megeshet, hogy nem láttunk mindenkit, de e rideg otthon lezüllöttségéből kiindulva, Barkócziék nem engedhetnek meg maguknak sokkal nagyobb személyzetet.

– Jól van – biccentett Kornél –, de akkor mit javasol? Várjunk tétlenül, míg a fejünkért nem jönnek?

– Szó sincs róla – tiltakozott a nagybácsi –, a gróf azt mondta, ha valami gondunk támadna, húzzuk meg az ágyunk melletti zsinórt. Úgy hiszem, amennyiben igazat mondott, a csengővel könnyedén ide tudjuk csalni valamelyik alantasát. Szerintem Barkóczi nem ma éjjel szándékozik végezni velünk, mert már megtehette volna, akár a förtelmes húslevese megmérgezésével is. Valószínűleg még nyújtani akarja a velünk való játszadozást, tehát, ha használjuk a zsinórt, szerepéhez híven idejön egy cseléd, abban a hitben, hogy még mit sem sejtünk a valóságról.

– Lehet, hogy igaza van – ismerte el Kornél –, de aztán mihez kezdünk?

– Akárki érkezik, a pisztollyal rákényszerítjük, hogy vezessen el minket a szolgák szállására Huszárhoz. Akkor leütjük a delikvenst, elkötjük Barkócziék batárját, megállás nélkül Gödöllőig hajtunk, és a nyakukra küldjük a csendőrséget.

Kornélnak be kellett látnia, hogy ez jó terv, ezért azt javasolta, siessenek mindnyájan Aliz szobájába. Ezt a lépést azzal indokolta, hogy bárki jöjjön is a cselédfertályról, a legkevésbé akkor fog támadásra gyanakodni, ha a lány ágya melletti csengettyűt szólaltatják meg.

Meggyesi a bejárat mellé húzódott, hogy a befelé nyíló ajtó eltakarja a belépő elől, görcsösen szorongatva a sétabotját, melyet tökéletesen megfelelőnek vélt alkalmi husángnak. Ő sem hozott magával kardot a raktárként használt szobából, miután szintúgy nem tartozott a mestervívók közé. Kornél pisztolyát előreszegezve lekushadt Aliz ágya mellett, aztán intett a kedves kis teremtésnek, hogy rángassa meg a zsinórt. Az engedelmeskedett, utána pedig hosszú percekig feszülten várakoztak.

Végre súlyos léptek hallatszottak, és Boldizsár csörtetett be a szobába. A nagydarab férfi magasra emelte a kezében szorított petróleumlámpát, az üvegen áttetsző sárgásszínű fény különös halotti maszkká változtatta a vonásait. Otromba fizimiskáján kedvességnek vagy együttérzésnek nyoma sem látszott, combnyi vastag alkarján kötelekként duzzadtak az erek.

Kornél vicsorogva felegyenesedett Aliz ágya mellett, és célba vette a herkulesi alakot.

– Egy rossz mozdulat vagy egy hangos szó, és főbe lőlek – jelentette ki ellentmondást nem tűrő határozottsággal. – Pontosan tudjuk, miféle alávaló gazfickók vagytok, ha nem engedelmeskedsz, búcsút inthetsz az életednek. Megértetted, amit mondtam?

– Meg, nagyságos úr – felelte a cseléd közönyösen.

– Jó – lépett elő az ajtó takarásából Meggyesi –, akkor most minden zaj nélkül elvezetsz minket a kocsisunkhoz, aztán hagyod, hogy hókon suhintsunk. Ha így teszel, olcsón megúszod a rémtetteidet. Figyeljük minden mozdulatodat, elég egy apró csalárdság, és halálnak halálával lakolsz!

A szolga átvitte őket a cselédszárnyba Huszár szálláshelyéhez. A felvert kocsis úgy pislogott rájuk, mint aki menten szívszélhűdést kap, amikor beszámoltak neki arról, hogy mi járatban vannak. Boldizsár ezután elkalauzolta őket az udvarház hátsó frontjánál álló kocsiszínhez, ahol a gróf batárja várakozott. Kornél ráparancsolt, hogy fordítson neki hátat, és amikor követte az utasítást, a tarkója felé lódította a pisztoly agyát.

A megtermett férfi megérezve a fegyver szelét szokatlan gyorsasággal elhajolt az ütés elől, és elhajította a kezében szorongatott petróleumlámpát. A sötét lelkű lator a batárt akarta eltalálni, de egy paraszthajszállal elvétette. Bizonyára erre a végső pillanatra tartogatta minden erejét, remélve, hogy a szabadság vélt kapujában lankad fogva tartói figyelme. A lámpás egy szénabálába csapódott, amit az egyik tartóoszlop mellé halmoztak, és kigyulladt. A szolga látva, hogy kísérlete kudarcot vallott, Kornél felé ugrott, hogy elmarja tőle a fegyvert.

Ő azonnal rásütötte pisztolyt, de még ilyen közelről sem sikerült eltalálnia. A golyóbis elsüvített a hústorony feje mellett, és a kocsiszín szomszédságában magasodó istálló falába csapódott. Barkóczi kocsisa a következő pillanatban haragvó titánként rávetette magát. Gyilkos ölelésben összefonódva zuhantak a kőlapokkal fedett padlóra, miközben a lángoló szénabáláról haragos tűzkígyó kúszott fel a kocsiszín tetejéig.

Boldizsár tagjaiban iszonyatos őserő feszült, Kornél úgy érezte, mintha egy feldühített hegyi medve próbálná beledöngölni a padozatba. Az óriás lehengerlő erővel fojtogatta, keze satuként préselődött a torkára. A többiek megdermedtek, miközben a lángok átterjedtek az istállóra, és lobogva a főépület felé száguldottak.

Kornél fuldoklott, tüdeje fájdalmasan küszködött az éltető oxigénért, szeme előtt lila karikák táncoltak. Már kezdte feladni a reményt, amikor eszébe villant a míves markolatú tőr, amit Barkóczi fertelmes kincses kamrájában vett magához. Ujjai remegve keresgéltek a hosszúkabát zsebében, miközben elködösült tekintettel hörögve a fölé magasodó kreatúra izgalomtól kitágult pupillájába révedt.

Végre ráakadt a pengére, és egy utolsó halálos elszánással ellenfele oldalába vágta. Nemesebb szervet találhatott, mert a kocsis szorítása azonnal elernyedt. Kornél nagy levegőt vett, aztán kirántotta a kést, és újra a testét sanyargató gigászba döfte. Boldizsár felüvöltött, megragadta a fejét, és többször a padlóhoz csapta. Kornél önkívületben vágott és szúrt, miközben a koponyája újra meg újra a kemény kőnek vágódott.

Barkóczi kocsisa végül tehetetlenül, több sebből vérezve ráhanyatlott, de utoljára még neki koccantotta a fejét a padlónak. Kornél felkiáltott, szeme előtt felködlött a velencei tükör, és ezúttal az arca helyén nem egy kivehetetlen masszát látott…

Az üveglapról jóképű, arányosan metszett vonású, fekete hajú fiatalember nézett vissza rá, nemes vonalú orra alatt kackiásan meredező bajusz pompázott. Mélytüzű tekintetében fennkölt intelligencia fénylett. Esztétikailag már-már túl szabályosnak és hibátlannak tűnt volna fel, ha egy kirívó rendellenesség nem torzítja el az összképet. A tükörbeli Kornél halántékán új keletűnek látszó, égési seb húzódott, mely különös szégyenbélyegként virított…

Kiáltásra nyitotta a száját, mert akkor már tudta, honnan származik az a forradás, de nem maradt ideje világgá üvölteni az elkeseredését, mert minden elsötétült előtte…

Kocsikerék surrogására eszmélt fel. A batár egyik felében ő hevert az ülésen vaskos prizniccel a homlokán. Amikor kitekintett a jármű elejére néző ablakon, Huszárt pillantotta meg a bakon. Ezután két útitársára tekintett, akik jótékony gyengédséggel szemlélték.

– Barkócziék? – kérdezte Meggyesitől.

Az öregúr vállat vont.

– Az egész kúria lángba borult, és mivel minden ajtót bezártak, mire sikerült volna kinyitniuk őket, bennégtek. Azt hiszem, egyetlen tébolyodott sem menekedett meg.

Kornél most Alizra pillantott, szemében különös láng lobogott.

– Már megismerlek, szerelmetes Ágotám – mondta csendesen –, az emberi dúvaddal vívott csetepaté helyrerázta az agyamat.

A szép barna leány mellette termett, és boldog csókot lehelt a homlokára.

– Hát, már emlékszel, édes vőlegényem?

– Csak mintha homályos víztükrön keresztül látnám – válaszolta Kornél. – Gondolom, jól sejtem, hogy a Vincellérrel vívott párbaj már megtörtént, én torkon találtam, és megöltem, ő meg pontosan ugyanakkor majdnem agyonlőtt.

– Így van! – vágta rá Meggyesi. – Meg kell, hogy mondjam, az ilyen kettős találat ritkaságszámba megy. Ön szerencsére túlélte a lövést, de amnéziás lett. Nagyra becsült jövendőbelije hozzám fordult segítségért. Engedje meg, hogy újfent bemutatkozzam, Dr. Széplaki Kázmér vagyok, és főként idegbetegségekkel foglalkozom.

– Tudtam én, hogy orvos! Valahol mélyen biztosan emlékeztem rá, ki maga igazából. Akkor, ha nem csalódok, ma nem is január harmadikát írunk.

– Így igaz – bólintott a doktor. – Valójában március hetedike van, csak a hosszúra nyúlt tél belelóg egy kicsit a tavaszba.

– Hogy csinálta ezt a megtévesztést? – firtatta Kornél.

– Természetesen hipnózissal – árulta el Széplaki. – Aki érzékeny rá, azt viszonylag könnyű szuggesztió alá vetni, csak olyasmit kell felhasználni, amire amúgy is fogékony. Visszaforgattam az időt az elméjében a párbaj előtti időszakra, mert úgy gondoltam, ha újra végigmegy ugyanazon úton, amelyen már járt, visszatérnek az emlékei. Természetesen be kellett avatnom a fuvaros céh irodavezetőjét és Huszárt is, hogy elhitessék magával, még január van. Szegény, jó kocsisunk igencsak pironkodott, amikor azt hazudta, hogy harmadikára célba érünk, hiszen előzőleg is ő vitte magát Hatvanba. Menyasszonya ragaszkodott ahhoz, hogy eljöjjön erre az utazásra, és maga mellett legyen, amikor visszanyeri az emlékezetét. Így hát, kitaláltuk az unokahúg-nagybácsi mesét, magát meg odaállítottuk az iroda elé, a zsebében Vincellér levelével, az övében párbajpisztollyal, hogy minden összevágjon. Őrült nemeseket és általuk állított kelepcéket ellenben nem kalkuláltam a terveimbe, de hála istennek, kivágtuk magunkat a pácból, és a verekedés Barkóczi kocsisával lerombolta az elméjében a torlaszokat.

– Mindezt értem, de mi volt ez a dolog a velencei tükörrel, amitől egy ideg komplett őrültnek hittem magam? Miért nem láttam benne az arcomat?

Az orvos megdörzsölte az állát.

– Gátat emeltem az agyában. A szuggesztió összeütközésbe került volna a valósággal, ha felfedezi a lövés okozta friss sebet a halántékán, miközben azt kell hinnie, hogy még nem is találkozott az ellenfelével. Tettem róla, hogy bármilyen tükröző felületre néz, ne láthassa viszont a saját vonásait. Remélem, megbocsátja ezt az aprócska megtévesztést.

– Természetesen – válaszolta Kornél rekedten –, rendkívüli problémák különleges megoldásokat szülnek.

– Most aludjon még egy keveset – javasolta Széplaki. – Már visszafelé tartunk Pestre, ott majd alkalmasint értesítjük a hatóságokat Barkócziék rémtetteiről.

Ágota mellé telepedett, és az ölébe fektette a fejét. Kornél behunyta szemét, és hatalmas örömet érzett. Bár odakint még hűvös szelek süvítettek, ereiben már a tavasz ígérete lüktetett, és remélte, hogy mire legközelebb felébred, már nem csak ő, hanem a világ is örökre megváltozik.