A hajnal lágy csókja oszlatja szét az éj komor sötétjét. A felkelő Nap egyre erősödő fénye lassacskán szétterül a tájon visszaadva a tájnak az éjszaka által elrabolt, befeketített csodálatos színeit. A madarak a közeli nádasban és a parti fák lombkoronái zöld takarásában egyre hangosabban köszöntik víg dalukkal a közelgő új napot. Körülbelül két órai csendes szemlélődés után hajnalban egymástól nem messze két horgász árnya tűnik fel. Ez idő alatt a boton kívül mást nem fognak. Szedelődzködnek. Vége az éjszakai pecázásnak. Széles taglejtésekkel mesélik egymásnak, ki mekkora és mennyi halat fogott, bár a vödrük minden bizonnyal üres lehetett. A nádirigó mintha hallaná és értené a szövegüket, egyre fürgébben löki a rekedt ,,ke-ke-ke-pri-pri-pri" szövegét. A sirályok egyre gúnyosabban vijjognak.Mintha Ők is értenék, hallanák a pecások nagyzoló, alaptalan handabandáját. Ráadásul a Nap is egyre vidámabban ragyogja be a reggeli tájat. A horgászok üres szövegét hallva hirtelen eszembe jut: ez az a dolog, amikor a valóság jóval kevesebb, mint a locsi-fecsi beszéd!
2 hozzászólás
Kedves Pecás!
Hát bizony így igaz, a horgászok egymást akarják felül múlni. Ó azok a ki nem fogott halak ha beszélni tudnának, ajjjaj!
Tetszett az írásod!
szeretettel-panka
Szia Pecás! Élethűen adtad elő a hajnali fílinget a tó-paraton! Tetszett! Üdv: én