Hőség idején

Norman a kihalt játszótéren lógatta a lábát egy hintán, bámulta az autók tömegétől forgalmas utat. Tilos volt ilyentájt kint tartózkodni a szabadban, az erős UV sugárzás miatt, ha egy környezetvédelmi járőr meglátja, figyelmezteti őt és a szüleit is. Szeme megakadt egy légyen. Elszaporodtak ezek is, és más bogarak is, – állapította meg -, és elkapott egyet. A légy belecsípett a tenyerébe, és a fiú káromkodva kinyitotta a markát. Anya szerint azért csípnek, mert szomjasak. Ezen elgondolkodott.
Hát víz az nincs, meg kell várniuk a hajnali harmatot, azt felszívhatják. Nincs már pusztítójuk, a madarak lassan mind eltűnnek, kipusztulnak, mert bármerre repülnek, csak sivatagot találnak, de édes vizet alig. Lehet, hogy mind északra repült?
Mit fogunk enni, ha nem lesznek növények, se állatok? Majd biztosan kitalálnak helyette valamit. Már most sem eszünk gyümölcsöt soha, csak tablettákat. Van még narancs a szupermarketben, de drága, jegyre nem is adnak. Minden ennivalót élelmiszer kártyával veszünk, persze vizet is. Kártya nélkül az ivóvíz drága, mert messziről jön, a tengerek sótalanítóiból. Szülinapomra banánt fogok kérni.
Elindult haza, égette a déli forróság. Lehet vagy ötven fok itt ebben a betondzsungelben, otthon jobb a klíma, itt csak az épített árnyékoló falak alatt lehet kibírni a hőséget. A déli forróságban csillogtak, villogtak a házak napelem tetői. Utálta őket, valahogy riasztónak találta ezt a hideg csillogást.. Milyen jó lenne, ha lehetnének, kémények, piros cseréptetős házak, árnyas parkok, és erdők, mint a régi természet filmeken.
Anya megígérte, hogy északra költözünk, de én nem hiszek benne, nincs annyi pénzünk, és már nem is lesz, mert apa már nincs többé, belepusztult a hőgutába, a 2110-s rekordhőség idején. Ha nem száll ki az autóból hányni, talán még ma is élne. Hiába vitték be a kórházba, késő volt. Az iskolában is csak arról beszélnek a gyerekek, hogy milyen jó északon élni, nincs akkora hőség, mint itt, és vannak erdők, és a folyókban folyik a víz. Nálunk már csak száraz folyómedrek vannak, amelyekben csak akkor folyik a víz, ha özönvizet hozó ítéletidő tombol. Mégis éhező tömegek próbálnak bejutni hozzánk, de a határok szigorúan őrzöttek. Anya szerint, egyszer úgyis beengedik őket, hiszen nálunk már alig van munkáskéz. Kevés a gyerek. Anya mesélte, hogy amikor születtem, 2100-ban, egyedül volt a szülészeten, mert azon héten nem volt több szülés. Nem is jó ez nekünk, gyerekeknek, mert minden lépésünket vigyázzák, nem lehet szabadon csinálni semmit. Ha sokan lennénk, sokkal jobb dolgunk lenne, ja és ha nem tombolna az év háromnegyed részében ez a hőség.
Norman érezte a telefonja rezgését, anyja dühös arca jelent meg a kijelzőn.
– Szia Viki!
– Az anyád vagyok kisfiam és neked nem Viki. Gyere sürgősen haza és ne kószálj a forróságban odakinn, még valami bajod lesz. Itthon egy örömteli hír vár.
– Mondd most!
– Csak ha hazaértél.
– Egy perc és otthon is vagyok.
A kezén lévő személyazonosítóval kinyitotta a bejárati ajtót, és ledobálta a cipőit.
Anyja széles mosollyal várta. Tudta, hogy valami nagyon jó fog most elhangzani.
– Kirándulni megyünk északra, az egész hétvégét ott töltjük. A cég ajándéka. Örülsz kisfiam?
– Kirándulni? Utoljára apuval voltunk, de már alig emlékszem, kicsi voltam.
– Péntek hajnalban repülünk.
Norman csak ámult és bámult. Fákat látott és erdőket, ahogy szállt lefelé a gép. Csodálatos öröm töltötte el, már most fájó érzés volt a hazautazás gondolata. Nem akarok visszamenni – csak ez járt a fejében.
– Mi lenne anya, ha itt maradnánk?
– Visszatoloncolnak.
– Kár.
Tudod fiam mostanában nagy a baj a világban. Milliók éhen, még többen szomjan halnak. A határaink körül az éhezők tömegei táboroznak. Azt suttogják, hogy egyszer valahol biztosan betörnek és beáramlik az éhezők tömege, és akkor elszabadul a pokol. Káosz uralkodik el a rend felett, elfogy az élelem, a víz. Kitör a nyomor háborúja, az emberek egymást fogják ölni egy pohár vízért.
– Ezt honnan tudod?
– Ezt valamikor, úgy száz évvel ezelőtt már megjósolta az ükanyám is. Azt hiszem, most jött el az az idő.
– Mi lesz velünk? Maradjunk itt.
– Ide is eljön a háború. Sok az éhező, kevés az élhető hely. A háború sokáig fog tartani, meg kell tanulnunk alkalmazkodni hozzá, de az életben maradáshoz szerencse is kell. Most körülnézünk itt, és keresünk egy olyan helyet, ahova majd megpróbálunk eljutni baj esetén. Vagy sikerül, vagy nem, mindenesetre mi felkészülünk, és mindig indulásra készek leszünk. Senkinek ne beszélj erről, már nagyfiú vagy, tudnod kell titkot tartani.
– Ilyen dolgokról senki nem beszélt eddig, a gyerekek sem, a tanárok sem. Miért?
– Egyrészt, mert gyerekek vagytok és a felnőttek nem akartak félelemben tartani benneteket, másrészt nem is akarták ezt elhinni, bíztak az itteni biztonságos életben, és a határvédelemben. Ezekben reménykedem én is, de tudom, hogy ez az állapot nem tart az idők végezetéig. A felnőttek is tudják, mindenki készül rá.
– Ha hazamegyünk, mi is felkészülünk?
– Én már rég felkészültem, te észre sem vetted. A nagyiékkal is mindent megbeszéltem, együtt indulunk majd. A betyárbútor össze van készítve, nekünk csak be kell ülni az autóba, ha kitör a baj, és ha nem zárják le gyorsan az északi területek határait hermetikusan, átjutunk, de az még nem jelenti azt, hogy meg is menekültünk.
– Ez olyan szörnyű anya. Ha sikerül élve megúsznunk a háborút, előbb-utóbb megöl bennünket a hőség, mert a sivatag egyre terjed.
– Ez igaz, de azért maradnak életben emberek, és az időjárás is változhat. Reménykedjünk, valami majd csak lesz. Eleget beszéltünk, most inkább érezzük jól magunkat, elmegyünk egy botanikus kertbe. Nem fogod megbánni a sétát.