Hulla a cirkuszban

A szerencsétlenség éppen a reggeli és a kávé között történt meg. Hruda Malevics cseh vendégművész, a világhírű artista, akinek legfőbb magánszáma a népszerű öt narancson való egyensúlyozás volt, kilépett a lakókocsijából kezében egy, akár fejedelmi udvarból is származtatható porcelán csészével. Elégedetten nyújtózott, amely művelet során kék-vörös bársonyköpenye a mellkasán kettévált, és láttatni engedte kiművelt izomzatának egy részét, valamint hófehér alsónadrágját. Hideg, téli nap elé nézett a cirkusz, és többen azt latolgatták, vajon lesz-e megfelelő számú közönség. Hrudán kívül egyébként senki nem tartózkodott a kinti hóesésben, a művészek jól fűtött lakókocsijuk mélyén ébredeztek, vagy álmodták legszebb álmaikat.

A cseh sem feszít az ajtóban azon a zord reggelen, a felső lépcsőn illegetve éppen hogy csak hervadni nem kezdő ötvenes bájait, ha történetesen az ominózus lakóalkalmatosság nem a Naftalinokéval szemben helyezkedett volna el. A fent nevezettek a szórakoztatóipar messze híres csillagjai: Naftalin és Naftalinné, a két csetlő-botló bohóc, a lakókocsijukban melegedtek.

A férj whiskys üvegekkel körülvéve zengő hangján horkolt, rezegtette az ablaktáblákat, kis felesége pedig fejfájástól gyötörve félkönyékre támaszkodva, kávéját kortyolgatva bámult ki az ablakon. Alapjában véve csinos nő volt, a harmincas évei elején, bár a sok éves házasságban eltöltött rabság helyenként ki-kikezdte az arcvonásait. Haja kócosan csorgott le a vállán, lábai bolyhos papucsban végződtek. A szemeit körülvevő sötét karikákon át nézte a szemközti jelenetet.
– Vén majom! – gondolta, és többre nem is futotta neki, így felcsavarta a rádió gombját, hogy meghallgathassa a bulvárhíreket. Elégedetten konstatálta, hogy Madonna sem lesz fiatalabb, és ezzel párhuzamosan hatalmasat ásított, majd megállapította, hogy ideje fogat mosni. Az ura hatalmasat horkantott az ágyon.
– Disznó! – Naftalinné nagyot rúgott az üres üvegek fölé hajló szőrös karba, de annak eltalálása sem okozott adrenalin-emelkedést nála; visszavonhatatlanul boldogtalan és kiégett volt.

Alaposan, körkörös mozdulatokkal tisztította hófehér fogsorát, erősen koncentrálva feladat teljesítésére, amikor hatalmas ordítást hallott. Bosszúsan öblített, és kisietett a fürdőszobának titulált apró helyiségből. Kinézett az ablakon és a még mindig köntösben és papucsban parádézó Hruda kétségbeesett vijjogását, idétlen varjú-násztáncát pillantotta meg.

– Idióta! – konstatálta, de azért magára terítette a télikabátját és kimerészkedett a farkasordító hidegbe.
– Mi van? – üvöltötte a kétségbeesett cseh művész felé, fejét provokativen állal előre csapva.
– Mrtvý! – üvöltötte a férfi.
– Mit hablatyolsz? – visította most már Naftalinné is. – A nyavalya sem ért téged!

Akkor aztán sajátságos körtáncát abbahagyva a cseh megállt, és egy határozott mozdulattal a lakókocsija alá mutatott, ahonnan két, meglehetősen drága bőrcipőbe bújtatott láb állt ki. Hruda ezzel a hőstettel egy időben elfehéredett, fél fordulatot megpördült a sarkán, majd hanyatt vágódott, nem kis hófelhőt produkálva önmaga körül.
– Az anyám ideges! – kerekedett el Naftalinné szép szeme. – Ez egy igazi hulla!

A tömeg gyűlni kezdett körülöttük. A zsonglőrök körülállták a cipős lábat, a kötéltáncos lányok Hrudába próbáltak életet lehelni, az erőember csípőre tett kézzel állt, és miközben szokásos fogpiszkálóját rágcsálta, mogorván megkérdezte:
– Te ölted meg, Naftalinné?
– Hülye vagy? – fordult hozzá tőle szokatlan hévvel az asszony – Azt sem tudom ki ez a fickó, illetve, hogy ki volt…
– De, valaki megölte! – kukacoskodott tovább az erős, ám annál nehézkesebb figura.
– Az biztos! – hagyta helyben az asszony. Megszokta már, hogy a férfiakra jobb ráhagyni az okoskodást.

Az igazgató lélekszakadva rohant a hírre, még felöltözni sem igazán volt ideje, nagy kövér pocakján egy rosszul eligazított bordó pulóver alól kikandikált a frissen vasalt ing.
– Utat! – kiabálta zihálva -Engedjetek, no! Nem halljátok? Tünés az utamból!

A hullánál lefékezett és megállt; óvatosan megszemlélte, majd megdörzsölte a homlokát. Mindig ezt tette, ha bonyolult problémát kellett megoldania, vagy legalábbis úgy vélte, hogy a felmerülő esemény felgöngyölítése nem lesz egyszerű esemény.

Homlokdörzsölgetés közben nyögve konstatálta:
– Ez meghalt. – majd bölcsen hozzátette: – hívni kell a rendőrséget. – és egy kis hatásszünet után megtoldotta: – meg a mentőket.

A többiek alázatos tisztelettel bólogattak okos direktoruk hallatán, de senki nem mozdult.
– Valaki hívja már a zsarukat! – bőgte el magát jellegzetes falusi bika hangján az igazgató.

Erre aztán mindenki gyorsan elindult valamerre, és talán az öltöztetőnő hívta is a rendőröket.

Amikor Kiss hadnagy megérkezett a helyszínre, egy felbolydult cirkuszt látott, és nem volt ínyére a dolog. A februári hidegben elgémberedtek, megkékültek az ujjai, ahogy a ceruzát próbálta szorítani. Időnként rálehelt a kezeire. A társaság a várt felállást hozta számára, nem számított gyors kihallgatásra, és merőben pesszimista nézeteket vallott a társaság agyi kapacitásával kapcsolatban is. Természetesen senki nem látott semmit, nem hallott semmit és nem érzékelt semmit. Ehhez mérten kapkodó, ideges mozdulatokkal széttárt karok, nihilbe meredő tekintetek kísérték a vallomásnak éppen nem nevezhető pár mondatos összefoglalókat.

A legtöbb így kezdődött: „Mire ideértem, már halott volt.”

„Ezzel aztán nem sokra megyünk”, gondolta Kiss és miután az egész napját forró teával édesítette meg, egy villám vizeletürítés után távozni készült oda, ahonnan jött, Beregszállós kicsiny rendőrőrsére, normális babkávé és anyukája által főzött töltött káposzta illata mellé; nem szerette a zűrös ügyeket.

Amikor megállt a legtávolabbi lakókocsi mögött, hogy dolgát végezze, és letolta a cipzárját valami gyanús csillogást vett észre a hóban; egy félig betemetett csavarhúzót pillantott meg, műanyag felével a kocsi kereke alá szorulva. Megpróbálta kipiszkálni, de nagyon nehezen sikerült. Viszont, ahogy leverte róla a havat, konstatálta, hogy a szerszám másik vége véres.
– Megvan a gyilkos fegyver! – morrantotta elégedetten. Majd legörbült a szája; a hullán nem találtak külsérelmi nyomot. Az egyetlen árulkodó jel, amely talán halálának körülményeire utalhatott elkékült arcszíne volt, amelyet meglehetősen korán beállt hullamerevség kísért.

Ezek után Kiss hadnagy hatalmasat lendített a csavarhúzón, mely a közeli Szilvás patak jege alól fel-felbukkanó vízben landolt. Megtoldotta mindezt egy velős káromkodással, majd kisimult arcvonásokkal elvégezte a dolgát.

Később a jó meleg, töltött káposzta szagú őrsről telefonált a halottkémnek, és a recsegő vonal túlfeléről jövő hang teljes mértékben megnyugtatta.
– Khm. Szóval egy mogyoró. Megakadt a torkán. Aha, fulladás. Jó. Köszönöm, doki. – vigyorogva lapátolta a piros kislábas tartalmát.
Kikiabált a titkárnőjének:
– Zsóka, van tejföle?
– Van főnök, hozom. – a testes asszony a hűtő felé szaladt. Mit szaladt, repült!
– Ja, és a cirkuszos aktát zárjuk már le, hogy aszongya: az áldozat Szabó Géza, 38 éves, cselei lakos, végrehajtó, a torkán akadt földimogyoró által okozott fulladásos halála körül a rendőrség nem talált gyilkosságra utaló jeleket… stb., stb.

Mindeközben a cirkuszigazgató fal fehéren ült Naftalin ágya mellett. A bohóc felkötött kézzel ült, párnákkal megtámasztott háttal.
– Aztán azt mondod, miután felhívott ez a Szabó Géza, eljött a tartozásotokért. Megkínáltátok itallal, mogyoróval, de nem használt a szép szó. Dulakodtatok, aztán felkapta a csavarhúzót és belevágta a jobb karodba. – a direktor lassan, vontatottan elemezte az előző éjszaka eseményeit.
– Igen, aztán egyszer csak a torkához kapott, és elterült. – vette át a szót Naftalin.
– Segítettél neki?
– Jól vagy? Dehogy segítettem, pár perc múlva halott volt, két millióval tartoztunk neki! – vágott vissza a másnapos bohóc.
– És aztán?
– Aztán szépen kicipeltem a szemközti lakókocsi elé. Leültettem, mintha ott tört volna rá a rosszullét. Aztán bejöttem, bekötöttem a kezem, és leittam magam. Arról nem tehetek, hogy időközben eldőlt és bekerült a kocsi alá…
– A nejed? – kérdezte az igazgató, még mindig meglehetősen sápadtan.
– Nem tudom, mikor ért haza, Elzánál volt, a jósnőnél. Mindig kavarnak valamit. Nem tud semmit.

A cirkusz nagy hatalmú főnöke nyögve tápászkodott fel az ágy széléről, mozdulatában egy pillanatképre merevített burleszk-figurára hasonlított leginkább. Mély sóhajtással vette tudomásul, hogy nincs mit tenni, majd kiadta a parancsot a titkárának:
– Sátrat bontunk! Indulunk tovább!