Hulló levelek

A villamos csikorogva fordult be a Nagyerdei körútra, lassítva haladt, mintha gyönyörködni akart volna az őszi csodában, ahogy a tarka levelek méltóságteljesen ereszkedtek le a fákról a sínek melletti avarba.
Igazságtalan a természet. Ezek a fák semmit sem öregedtek negyven év alatt, amióta nem látta őket. Bezzeg ő! Ahogy felszállt a villamosra, egy fiatal lány felállt a helyéről.
− Néni, tessék leülni!
− Nem, köszönöm – válaszolta.
Elmosolyodott, kissé kesernyésen. Nem. Most nem akar öregasszony lenni. Azért utazott ide, hogy megtaláljon valamit fiatalkorából. Valamit, amit itt hagyott, vagy inkább itt felejtett. Mert ki is volt ő negyven évvel ezelőtt? Frissen végzett bölcsész, aki azt gondolta, hogy mindent megtanult, amire szüksége lesz az életben. Később rájött, hogy amit tud, azzal nem nagyon boldogul. Fiatal szerelmes, aki hitt az „örökké”- ben. De már az esküvőn érezte, hogy a szerelem korántsem tart holtomiglan. Ekkor írta első verseit, néhány meg is jelent, és ő titokban ízlelgette a szót, hogy „költő”. Aztán tanár lett, „csak” tanár.
A villamos megállt a Klinikáknál.
− Le tetszik szállni?
− Nem, majd a Kossuthnál.
− Azt tetszik tudni, hogy már nem Kossuth?
− Tudom, sajnos.
− Mert oda tetszett járni?
− Igen. Valamikor.
Igen. Odajárt. Ismerte az épület minden zegzugát. Az alagsori büfétől kezdve a legmagasabb szinten lévő Auditórium Maximumig. Milyen jól lehetett elmélázni a díszudvarból felhallatszó, halk zsongásban! Élt ez az épület, lélegzett, dobogott, néha szomorú volt, néha vidám. És egy ideje már nem „a Kossuth”. A jellegtelenség egyik tagintézménye lett csupán.
Leszállt a villamosról, és nem volt kedve bemenni az épületbe. Leült a szökőkutas tó partjának peremére, szemben az egyetem nagy, barna kapujával. Hogy lehet itt díszpolgár, aki nem méltó rá? Ki engedte meg és miért?
Üldögélt egy darabig, rájött, hogy hiába utazott ide, itt nem fogja már megtalálni az elveszett hitét. Hűvösödni kezdett. Felállt és megindult az erdőn át gyalog a sárga-barna, szállongó levelek között hazafelé.