I. A kezdet

Egy teljesen átlagos nap. Reggel hat óra, csörög a telefonom. Lenyomom, és a másik oldalamra fordulok. Ráébredek, hétfő van. Szitkozódva veszem célba a fürdőszobát, és azon gondolkodom mi is történt tegnap este. Az utolsó dolog, amire emlékszem, hogy a koncerten tombolunk a haverokkal, sörrel a kezünkben. Ahogy facsarom az agyam, bevillannak képek csajokról, akiket soha nem láttam, a koncert után az utcán lófrálásról. A fejfájásom döbbent rá, hogy tegnap éjjel sikerült berúgni. Körülbelül ezredszer fogadom meg, hogy vasárnap, ha a fene fenét eszik, sem bulizom többet. Visszakászálódom a szobámba, felöltözöm, és nekilátok összeszedni a cuccot, ami a suliba kell. A naptárra nézve látom, hogy ma nem éppen suliba megyünk, épp ezért hatkor kicsit késő volt felkelni. Megint kénytelen leszek motorral berobogni, pedig útálom, hogy induláskor anya, érkezéskor pedig az ofő teremt le. Nem érdekel, legalább odaérek időben. Anya lent már becsomagolt hátizsákkal vár. A szokásos szöveg végighallgatása után kilépek a házból, és kihozom az ezüst Yamaha-t a külön neki készített bódéból, garázs ugyanis nem tartozik a házhoz. Az üzemanyagjelzőre nézve rádöbbenek, hogy tegnap is motorral voltam, így ma tankolnom kell. Elgondolkoztat, hogy hogyan érhettem haza tökrészegen egy darabban, egy ezer köbcentis R1-esen. Mindegy, sikerült. Átvizsgálom a pénztárcám tartalmát, és visszamegyek a kártyámért, ugyanis készpénz nincs nálam elég a tankoláshoz. Anya ismét a lelkemre köti, hogy vigyázzak magamra, és a motorra. Naná hogy vigyázok rá, egy kincs ez a járgány. 156 lóerő, majd 300-as végsebesség, mindezt úgy, hogy öt óra használat után sincs semmi baja a csuklómnak, pedig más motorokon igencsak meg szoktam szenvedni a kényelmes pozíció megtalálásával. Tankolás után kigördülök a főútra, és sűrű dudálásoktól kísérve, dübörgő rockzenével a fülemben szlalomozok a kocsik között. Lassan húsz perces késést kell behozni, úgyhogy még jobban húzni kezdek neki, dübörög alattam az egész gép. Negyed óra alatt pesten vagyok, még tíz perc a suli. Három alatt odaérek, és még pont elkapom a buszt, amivel felrobogunk a hegyekbe, egy 12 órás barlangi túrára, egy háromnapos kirándulás keretében.
– Üdvözlöm, Mr. Draughty, köszönjük, hogy megtisztel jelenlétével.
– Jó reggelt, Mr. Hicksby. Igazán nem tesz semmit.
– Keressen egy helyet, azonnal indulunk.
– Igen, Mr. Hicksby.
A haverok igen széles vigyorral fogadnak. Soha nem tudtam, ők miért nem kezelik a tanárokat úgy, mint egyenrangú felet. Rendben, nem mondom, én sem gondolkodtam mindig így. De az óta sok minden megváltozott. Többek közt, 17 lettem, és rájöttem a titokra, miszerint igenis van olyan, hogy a diák befolyásolhatja a saját sorsát. Nem lógunk a tanárok kezében, sőt, sokkal inkább az van, amit mi akarunk, egészen addig, amíg mi fizetünk az iskolának, hogy tanulhassunk, és nem ők fizetnek nekünk, hogy tanuljunk. Nem mondom, nem használom ki ezt a lehetőséget. Kb. annyit tudtam mindig, ami órán rám ragadt, és mégis, vagy iszonyat nagy mákom van, vagy tényleg egy zseni vagyok (pedig nem), mert minden feleletem, vagy dolgozatom négyes fölötti jeggyel lett jutalmazva. Ez pedig, egy gimnáziumban elég durva, legalábbis a többiek ezt mondják.
Tony és Bill természetesen lefoglalták a busz végében lévő öt ülést, amiből kettőt ők, egyet pedig én fogok elfoglalni. A maradék kettőn a két srác barátnője fog ülni, én pedig, szokás szerint szélről nézem a tájat, olvasok, vagy épp velük együtt ökörködöm. Három éve ismerjük egymást, haverok vagyunk a gimi legeleje óta. Tonyval még a gólyatáborban, lisztes füllel ismerkedtem össze, a lufiborotválást csináltuk együtt, nagy siker volt. Billel kicsit tovább tartott összehaverkodni, de karácsony környékén már mi voltunk a matekórák rémhármasa, akik végig röhögnek és beszélgetnek, ellenben mégsem lehet őket kibuktatni az osztályból. Hogy őszinte legyek, Spinner tanárnő ébresztett rá, hogy ha egy tanár nem éppen úgy viselkedik a diákokkal, ahogy azt a tanárképzőben tanítják (bár lehet hogy a „Hogyan javítsunk matematikadolgozatot” óráról hiányzott, azért von le nyelvtani hibákért is pontot), akkor a diáknak sem kötelező játszani a kisangyalt az órán. Hát nem is játszom.
– Alex!- szól rám Bill.
– Tessék- válaszolok egy ásítás közepén. Szokás szerint elfelejtettem a reggeli kávét, ettől egész nap használhatatlan leszek.
– Tessék- vág hozzám egy termoszt. Kinyitom, gőzölgő feketével van tele. Nála minden reggel van, ugyanis otthon még erre sincs ideje. Piszok messze lakik a sulitól, és neki nem adatott meg az a kétkerekű áldás, amin én játszom az életemmel.
– Unom, hogy ennyire ismersz- közlöm vele, hálás tekintettel- Mit akartál kérdezni?
– Mit szólt anyud ahhoz, hogy háromkor estél haza?
– Háromkor estem haza? Úr isten… Mit csináltunk mi tegnap éjjel?
– Hát, az után, hogy a koncert után felszedted azt a két csajt, és a barnával a hátad mögött elhajtottál, nem tudom. Ez olyan egy körül lehetett, kicsit már be voltál rúgva. Nicole aggódott is miattad.
– Tényleg?- fordulok az említett hölgyhöz. Nicole. Ó Nicole. Ő tipikusan az a csaj, akivel sokkal hamarabb barátkozol össze, mint szeded fel. Ezzel csak az a probléma, hogy két hét ismeretség után rádöbbensz, hogy szeretnél átmenni jó barátból… még jobba, és mint tudjuk, azt a legnehezebb. Őt is suli eleje óta tartom számon a barátaim között. Talán az egész díszes társaságból ő ismer a legjobban. Mindent tud rólam, a mocsok apámról, az életemről, arról, hogy nem épp egy rózsaszín ködbe burkolt világban élek, és én sem vagyok az a tipikus szívjóság. Sokkal inkább a cél szentesít elv híve vagyok, és ha valamit eldöntöttem, nagyon nehéz eltántorítani tőle. Gyakorlatilag be kell bizonyítanod, hogy képtelenség. Egyszer, lefutottam 6 villamosmegállót (ez kb. három kilométer) nyolc perc alatt, hogy elérjem a vonatot, ami hazavisz, ahelyett, hogy Tonynál aludtam volna. Csak mert tudtam, hogy képes vagyok rá. De térjünk vissza Nicolera. Szóval, ha külsőre akarom jellemezni, fehér bőr, kék, nagyon tiszta kék szemek, sötétbarna, rövid haj, amit hátul felborzolva, elöl gombafrizkóba rendezve hord. Egyenes, kissé hegyes orra, és finom vonalú arca van. Egyszóval, az a csaj, akibe első látásra beleszeretsz. Ezen kívül, nyolc évig táncolt, szóval az alakja is megér egy misét. Sőt, akár ötöt is.
– Tényleg. Tudod, végignézni, ahogy egy másik csajjal, tökrészegen, gumicsikorgató tempóban vágtatsz el a belvárosból nem volt épp az a szívderítő látvány -szenvtelenül hideg mosollyal koronázza meg ezt a lepirítást, én pedig, mint egy bűnbánó nyolcéves nézek rá, és újabb kérdést szegezek neki:
– Csak nem voltál féltékeny?- látva, ahogy szigorú anyuciból elvörösödve vált át zavart kamaszba, gonosz vigyor terül szét az arcomon. Megszólalni sem tud-, vagy csak azon gondolkodik, mit vágjon hirtelen a fejemhez. Legfontosabb a megelőzés, így rárakok még egy lapáttal. Ha nem tudnám, hogy ilyen jó barátok vagyunk, nem húznám az idegeit, de így, kimondottan szórakoztató.
– Szóval de.
– Arra a kiscsajra? Na ne már- most bezzeg adná a flegmát.
– Nicole drágám, nekem a lángoló vörös képed éppen elég bizonyíték- ezzel győzelmem tudatában önelégült vigyorral visszafordulok az ablakhoz, és tovább hallgatom a gitárszólót, amit félbehagytam. Hulla vagyok. Kávé ide vagy oda, még mindig úgy érzem, menten elalszom. Lehunyom a szemem, és átadom magam a rocknak, és az alvás számomra most mindennél kellemesebb érzésének.

Mikor felébredek, már sötét van. „Mi a fene?”- bámulok ki az ablakon. Hatalmas felhők takarják el a lemenő napot, az életben nem láttam még hasonlóan szépet. Körbenézek. A busz teljesen átrendeződött, az emberek egymás hegyén-hátán alszanak, vagy halkan beszélgetnek. Hát igen, ez így szokott lenni. Az osztály buszútjain általában átalszom a pörgést, és rögtön az általam legkellemesebbnek tartott beszélgetős fázisba kapcsolódom be. Hicksby lép elém, arcán fürkészem az okát, miért zavar eme nyugodt állapotomban. Felülnék, de elzsibbadt bal oldalam nem engedelmeskedik. Ebben közrejátszik az is, hogy Nicole félig rajtam fekszik. Hicksby látja, hogyan próbálok társalgáshoz méltóbb pozitúrába keveredni.
– Maradjon csak, nem szeretném felébreszteni a kisasszonyt.
– Örülök, hogy egyet értünk, tanár úr.
– Fiam, csak nincs valami baj?
– Miért kérdi?
– Nagyon sápadtnak látszik.
– Köszönöm, jól vagyok, csak épp nem ettem ma még semmit.
– Akkor épp itt az ideje, nem szeretném, ha elájulna.
– Rendben, tanár úr.
– Jó étvágyat, Alex- és ezzel távozik. Mit akar ez tőlem? Csak nem most szeretné elkezdeni az apafigura játékot? Na ne már, három év harc után most jópofizni kezd? Nincs az az isten…
– Mi a francot akart ez tőled?- ébred fel Nicole.
– Fogalmam sincs- meredek magam elé, elgondolkodva.
– Tudod, útálom, hogy ezt kell mondjam, de igaza van. Ez a sápadt bőr neked nem áll jól, úgyhogy falj valamit.
– Kösz, hogy így aggódsz értem.
– Ó igazán semmiség- mindketten felnevetünk. Előbányászok egy szendvicset a táskámból. Téliszalámi, paprika, sajt. Csak a szokásos.
– Te hoztál kaját?- kérdem, látva a sóvárgó tekintetet a gyönyörű szemében.
– Elfogyott. Apám nem egy nagy mesterszakács, és még lusta is. Csak épp az nem jutott eszébe, hogy három szendvics a fél fogamra nem elég. Egyébként, te tudod hova megyünk? Tizenkét órája utazunk lassan.
– Szokás szerint fogalmam sincs. Hisz ismersz- vigyorgok, és a kezébe nyomok két szendvicset- az ilyesmi soha nem érdekelt. A lényeg, hogy veletek legyek. Otthon nekem túl unalmas az élet.
– Nem- már most adná vissza az egyik szendvicset- nem akarom, hogy lefogyjon a formás feneked.
– Ha tovább építed az egómat, ajtót kell neki bontani- vigyorog.
– Csak szólj, melyiket- ezzel a végszóval célba veszem az épp pókerező Tonyt és Billt, azzal a biztos tudattal, hogy a gatyájukat is lenyerem róluk.

Végeztem velük, mint általában. Ennek így kellett lennie, én vagyok az évfolyam legjobb kártyása. Vagy hamiskártyása, egyesek szerint. Nem kenyerem a csalás, és sosem hordok hozzá elég hosszú ujjú pólót. Dübörög a zene. Éjfélre járhat az idő, tizenhat órája utazunk. Szerintem Hicksbynek fogalma nincs róla, hogy hol is vagyunk éppen. Nem baj, ha rádöbben hogy megérkeztünk, úgyis szól. Dave előszedte a maga zeneszerszámait, és most mindenki táncol. Mármint, táncolna, ha lenne hely. De a két üléssor közt szerintem képtelenség táncolni, épp ezért csak ülök, és nézem, ahogy Nicole Kim és Kathy társaságában riszálja magát. A zene jó, bár nem az én basszusgitárhoz szokott fülemnek való. Bill, aki semmit nem hallgat kemény rockon kívül, a sarokban alszik. Ő volt az egyetlen, aki nem aludt, és most kihasználja, hogy ezzel a módszerrel kizárhatja ezt a „zenének nevezett elektronikus ocsmányságot”, ahogy ő nevezi. Személy szerint semmi bajom a discoval, azon kívül, hogy nem sok DJ csinálja igazán jól. Ellenben Tonyt csak irigyelni tudom a tánctudása miatt. Most is ott ropja a három csajjal. Van egy olyan érzésem, hogy Kim és Ő egy életen át együtt lesznek. Legalábbis, ahogy elnézem őket, egymáshoz simulva pörögni a parketten. Nekem csak a lassúzás megy. Meg a régi, ’60-as évekbeli rocki. De az sem túl jól. Mi tagadás, ha nem motoroznék, egyáltalán annyi erőm sem lenne hozzá, hogy megforgassam a csajt tánc közben. Így csak a leglátványosabb dobálásokról kell lemondanom. Dave egy lassú számmal folytatja, kis pihenésképpen. Tony és Kim egymásra roskadnak hátul. Időközben, én is elhagytam a hátsó sort, és Nicolelal együtt letelepedtünk elöl, ahol még viszonylag csend volt, és nem röhögtek folyton a szavunkba. Imádok vele beszélgetni. Imádom, hogy bármit elmondhatok neki. Maga a két lábon járó megértés, és szerintem ez fordítva is működik. Néha komolyan elfilózom azon, hogy mi a bánatért nem vagyunk mi együtt? Most a gyávábbak is kimerészkednek az ülések közé. Jimmy, Boby, Kevin, Mike, Daniel, mind megragadnak egy-egy csajt, és nekilátnak a jó öreg kettőt jobbra, kettőt balra táncot járni. Még nézni is kellemes. Nicole töri meg az idilli képet. Nem mintha nem lenne a teste idilli, de most inkább ezt a nyugis, táncos jelenetet bámultam volna egy darabig. Megfogja a kezem.
– Gyere!- adja ki a parancsot.
– Még a végén a lábadra lépek- semmi kedvem táncolni, ez szerintem látszik is rajtam- most inkább nem.
– Egy fenét nem!- és húzni kezd magával. Beadom a derekam. Ahogy átölel, valami borzongásféle fut végig a gerincemen. Isteni illata van. Az jut eszembe, hogy egy fél életet el tudnék így táncolni vele. Felnéz. Egy fél fejjel vagyok magasabb nála. Egymás szemébe nézve táncolunk. Észre sem vesszük, hogy körülöttünk mindenki visszaült a székekre. Tony Billel, Frankkel és Jimmyvel sutyorog. Próbálják elfojtani, épp ezért vörös a fejük a röhögéstől. Nicole is kiszúrja őket, nem zavartatja magát. Ami azt illeti én sem, most igazán csak a pillanat számít. Az, amelyikben csak mi ketten vagyunk. Lassan lépdelünk jobbra, balra. Érzem a szívverését a mellkasomon. Azt veszem észre, hogy az arca lassan közelít az enyémhez. Már érzem a lélegzetét az államon, lehunyja a szemét…
– Még hogy nincs köztük semmi!- rikkant közbe Tony önelégült vigyorral az arcán. Úgy érzem, a cipőm talpa veszi át nemsoká a vigyora helyét. A világ kilenc legfájdalmasabb halála pergett le a fejemben, egy pillanat alatt. Amióta ismerjük egymást, ezzel húz Nicolet is, és engem is.
– Ezt meg ki mondta neked?- döbbenet. Ezt komolyan Nicole mondta? Na ne, ez túlszárnyalja az elmúlt heteket ködbe taszajtó álmodozásaim nagy részét. Tony leesett állal bámul, a többiek teljesen természetesen viselkednek. Mindenki tudja, hogy Nicolelal mennyire közel állunk egymáshoz, és mindenki tudja, hogy barátságon kívül nincs köztünk semmi. Az iménti jelenet egyedi eset volt, még részegen sem csinált ilyet. Egyedül Tony van tisztában a ténnyel, hogy fülig szerelmes vagyok a lányba, csak épp, túl nyúl vagyok ahhoz, hogy közöljem vele. Igazság szerint, nem attól tartok, hogy visszautasít, hanem hogy nem lesz ugyanolyan utána a kapcsolatunk. Nicole rám kacsint, végigsimít az arcomon, és előrevonul a legelső ülésekre, ahol is lazán eldobva magát olvasni kezdi a könyvet, amit ott hagytam, mikor táncolni hívott.
– Nyomás utána!- Tony már-már üvöltve suttog. A diszkréció sosem volt erős oldala. Ellenben ezzel az ötlettel most egyetértek, így néhány másodperc múlva Nicole karfán nyugvó térdén támaszkodva vetem kérdő pillantásomat kacagó szemébe.
– Mi a fene volt ez?
– Unom Tonyt. Elég volt abból, hogy állandóan a barátságunkkal húz. Te nem láttam azt az elképedést az arcán? Szenzációs volt!- és hangosan nevet. Nekem csak egy mosolyra futja.
– Érdekes érzés volt- közlöm vele. Csak most esik le neki, hogy én sem vágtam le azonnal, hogy poénkodik.
– Ó, bocs. Nem akartalak megbántani.
– Tudod, hogy engem nem lehet megbántani- mosolygok, most már őszintén, és csikizni kezdem. Ez a gyengéje, ha oldalt érsz a bordáihoz, menthetetlenül nevetni kezd, és nem bírja abbahagyni, amíg nem állsz le.

Az út hátra lévő részét beszélgetéssel, és hülyüléssel töltöttük. Olyan két óra tájékán mozgásra leszünk figyelmesek elöl (a népvándorlás azóta sem fejeződött be, egyszer itt ülünk, egyszer ott, most épp az öt hátsó ülés egyikén ücsörgök), a sofőr kelti Hicksby tanár urat, hogy legyen szíves, szóljon nekünk, hogy megérkeztünk. A buszról lekászálódva semmit nem látunk. Úgy két percbe telik, mire a szemem megszokja a sötétet, és azt, hogy csak a busz belső lámpái szolgáltatnak fényforrást, egyébként tökéletes feketeségbe burkolózik a táj. Lassan alakot öltenek körülöttem a dolgok. Fákat látok, és nem messze egy tó fénylik, az orrom előtt azonban egy hatalmas, u alakú épület fehérlik, kétszintes, lapos tetős, fehér vakolattal burkolt, az ablakkeretek szintén fehérek. A földszinten felgyullad egy lámpa, ami elég fényt vet ahhoz, hogy lássuk, a házban, hiába van emelet, pontosan annyi szoba van, hogy negyven ember kényelmesen elférjen. Mi a tanárunkkal és a sofőrrel, aki marad, mert Mr. Hicksby nem vállalt minket egyedül, harmincnyolcan vagyunk, plusz gondolom a gondnok házaspár. Egy hideg kéz csúszik az enyémbe.
– Érzed?- kérdi Nicole.
– Mitől vagy ideges?- A keze csak akkor hűl ki, ha fél valamitől, vagy ideges.
– Inkább félek, de meg nem mondom miért. Talán az a furcsa köd a tó fölött.
– Nyugi- gyengéden megszorítom a kezét- legfeljebb, a házvezetőnő vacsorát csinál belőled.
– Útálom, amikor ezt csinálod- mintha nem tudnám, úgy közli.
– Abbahagytam.
– Helyes- engedi el a kezem. Mr. Hicksby dönt úgy, hogy eljött a cselekvés ideje.
– Figyeljetek rám- kettőt tapsol- figyeljetek, ott hátul is, Alex, Nicole, köszönöm. Nos lássuk miből élünk, csomagokat felkapkodni, mindenki keressen magának öt társat, mivel hatágyas szobák vannak, és vonuljon el aludni. Jóéjszakát. – Már megint enyém a lázadó szerep, így felnyomom a kezemet- Igen, Alex, mit szeretnél?
– Khmm…hát, azt kérdezném, hogy öhm, a társainkat az óvodában megszokott módszerrel válogassuk ki, vagy koedukált szobák lesznek?
– Szerintem elég érettek vagytok ahhoz, hogy koedukált szobákban lakjatok. Mi erről a lányok véleménye?
– Miért csak a lányoké?- bátorodik fel John a buzgóságomon.
– Mert a fiúk álláspontjára még emlékszem abból az időből, mikor mi voltunk itt- vigyorog Hicksby. Meglep, hogy ő is volt olyan idős, mint mi, bár a józan eszemmel mindig tudtam, hogy nem bújhatott ki ötvenes éveit taposva a mamájából, most mégis fura, hogy talán pont ott állt, ahol én, és pont ezt a kérdést szegezte a tanárának.
– Szóval hölgyeim, nyomja fel a kis kacsóját az, aki egyet ért a koedukált szoba ötletével- körbenézek. Huszonnégy csaj van az osztályban, tizenketten jelentkeznek. Pont ideális, a maradék kitölt két szobát. Ahogy Hicksbyt elnézem, ezt ő levágta, úgyhogy az indítványom elfogadva.
– Remek, hát legyen!
– De tanár úr!- Sophie. Foglaljuk össze röviden: a csajhoz bottal se nyúlnál. Inkább a jelleme, mint a teste miatt. Természetesen a vegyes szobák ellen szavazott- Azokkal, akik nem akarnak fiúkkal aludni, mi lesz?
– Sophie, kérlek, ne aggódj- Hicksby imádja. A csaj folyton csak ötösöket kap, minden közösségi munkában részt vesz, ellenben egy buliba nem menne be, és boka fölé érő ruhadarabja nincs. Tipikus stréber, tanárok kedvence. Ezt senki nem teszi szóvá neki, de szerintem tudja magától is- akik a koedukált szobák ellen szavaztak pont kétszobányian vannak, úgyhogy nem lesz gond.
– Köszönjük tanár úr, ön annyira zseniális!- ez az, még nyal is neki egy kicsit. Nem mintha Hicksby nem róla álmodozna már így is. Ahhoz képest, hogy mekkora egy álszent, nem néz ki rosszul, de csak akkor jössz rá, mekkora hibát követtél el, mikor hozzászóltál, amikor válaszol.
Nekilódulunk a szobák felé. A mi hatosunk adott, Tony, Kim, Bill, Kathy, Nicole, és én. Kicsomagolunk, levetjük magunkat az ágyakra, és még sokáig beszélgetünk. Tony és Kim Billhez és Kathyhez hasonlóan összetolták az ágyaikat, így két nagy franciaágyat létrehozva. Nicole és én hagytunk 30 centi helyet. Így pont halljuk egymás szavát, de nem tudnak összehozni minket. Mikor már többet ásít, mint beszél, rászólok, hogy ideje aludni. Egy nyelvöltés kíséretében Jóéjszakát kíván, lehunyja a szemét, és már alszik is. Én is hasonlóan teszek.