Idegen közöttük

A legelső meglepetést az amerikai típusú személyiségteszt okozta, melyet új főnöke – leendő „úrnője és parancsolója” – tett elé az első személyes találkozásukkor. Még sosem kellett ehhez hasonlót kitöltenie egyetlen munkahelyén sem, pedig volt már jó néhány. Mindegy, ha itt ez a követelmény, ő kitölti becsülettel, és úgy, hogy a főnökasszonynak tessék. (Nem hiába tanult a főiskolán pár évig pszichológiát…) A lelke mélyén még némi elégedettséget is érzett: végre egy munkahely, ahol nem személyes „pátiák” döntenek, hanem valamiféle objektív mérce. Hogy azután mi lett a tesztből, azt sohasem tudta meg, a régiségkereskedésbe mindenesetre felvették.
A következő meglepetés a higgadtan joviálisnak tűnő, „ezer éve ott dolgozó”, fiatal férfikolléga részéről érte, aki – szinte már az első munkanapon – megkérdezte, nem kommunista-e.
– …Én? – hebegte döbbenten; annyira abszurdnak érezte ezt a különös kérdést.
A kolléga pedig türelmesen elmagyarázta, hogy itt nemzeti érzelmű emberek dolgoznak, akik nem tűrik maguk között az ilyesfélét.
Az új lány azonban továbbra sem értette, mi köze lehet neki ehhez.
– Miért lennék én kommunista? – kérdezett vissza ártatlanul. – Gyerek voltam, amikor itt még kommunizmus volt…
– Tudod, csak a biztonság kedvéért kérdeztem… – felelte a kolléga, (nevezzük, mondjuk Gábornak) aztán, látva az új kolléganő politikai képzetlenségét, a maga nyugodt módján kifejtette, hogy a kommunizmus változatlanul létezik, sőt, mi több, még mindig veszélyt jelent az országra.
– …Meg kell hát szabadulni tőle. Negyven évig épp elég volt. – fejezte be Gábor, és felemelt ujjal óvta őt egy bizonyos napilap olvasásától, mely veszedelmes eszméket terjeszt.
Ez az újság-dolog a későbbiekben is előjött: ezúttal Éva, a másik kolléganő próbálta tesztelni, milyen lapokat szokott olvasni.
A lány csak vállat vont:
– Semmilyeneket.
– De tévét csak nézel? – tudakolta Éva reménykedőn.
– Nem, az albérletben nincs tévénk. Nekem nem is hiányzik. De a híreket reggelente azért meghallgatom a rádióban. – tette hozzá, mert – ösztönös óvatosságtól vezetve – igyekezett jóban lenni Évával. Az első perctől kezdve maró irigységet érzett maga felé áradni a régi kolléganő részéről, aki – vele ellentétben – kényelmes kis, budai lakással rendelkezett. Nem fért a fejébe, mit irigyelhet tőle ez a lassú hervadásnak indult, magányos nő… tőle, a szintén tartósan magányostól! Az anyagi jólétét, és a kiterjedt kapcsolatait biztosan nem. Talán az idealizmusát? Vagy a fiatalságát? Lehetséges, sőt, az is előfordulhat, hogy Évát leginkább az új kolléganő diplomája vagy kicsit kényelmesebb munkakörülményei irritálták. Ő sohasem kérdezett rá, és inkább elkerülte a konfliktusokat, melyeket Éva időnként felkínált neki, egy-egy csontig hatolóan fagyos, kegyetlen megjegyzéssel.
Tény, hogy helyzete jóval szerencsésebben alakult, mint két kollégájáé: napjait egyedül töltötte egy kisebb „fióküzletben”. Mindig is szeretett és tudott egyedül dolgozni, és ezt a helyet szinte sajátjának érezte. A többiek ritkán szaladtak át valamiért, a főnökasszony még ritkábban; viszont sosem mulasztotta el, hogy megtapogassa valamelyik vitrin tetejét, porszemek után kutatva, vagy elmozdítson egy-egy tárgyat szokásos helyéről.
A lány megelégedett a rendelkezésére álló szűk térrel: igyekezett becsülettel kiszolgálni a betévedő vevőket, rendben tartani a kasszát és a vitrineket. Ünnepnek érezte, amikor új árut, vagyis gyönyörű, régi tárgyakat hoztak. Olyankor szenvedélyesen, már-már végkimerülésig rendezgette a kirakatot, a maga örömére. Persze nem maradhatott folyton a kisebbik üzletben: időnként muszáj volt átmennie a másik galériába. Ilyenkor mélyen megértette Évát; a főnökasszonynak figyelmes, hibák után kutató, mindent megjegyző tekintete volt, és lobbanékony természete. Az embernek egyszerűen bűntudatot kellett éreznie a jelenlétében, és a lány szinte tapintani tudta a feléje irányuló gyanakvást, akárcsak a porszemeket a műtárgyak fényesre törölgetett felületén. Úgy sunyított előtte, mint egy gonosztevő, holott pontosan tudta, semmit sem követett el…
Gyakorta eltöprengett rajta, vajon miért rándul össze a gyomra a fürkésző főnöki pillantástól, de valódi, kézzel fogható okra nem lelt, egészen addig, míg meg nem próbált belebújni a másik bőrébe.
„…Hát persze, hogy gyanús! Már hogyne lenne gyanús, aki távol marad a politikától! Ilyen nincs: mindenkinek tartoznia kell valahová. Már az érthetetlen, hogyan lehet képes néma maradni, és nem állást foglalni, amikor körülötte mindenki szívvel-lélekkel egy és ugyanazon oldalon áll! Az, hogy nem szól bele, amikor kollégái szenvedélyesen tárgyalják, hogy már megint mit hazudott XY a tévéhíradóban… Az, hogy saját hazája helyett Anglia érdekli, meg valami kelták…
Az, hogy országunk régi, jól bevált vallását nem gyakorolja; helyette holmi „szellemi iskolába” jár, ahol csak okkult marhaságokkal tömik az ember fejét…
… Mi más is lehetne, mint idegen közöttünk: gyanús idegen, aki egyszer úgyis megmutatja majd valódi arcát, bárhová tartozzék! … Bár persze meglehet, hogy egyszerűen csak ostoba, és nem tudja felfogni, hová kell manapság állni, ha jót akar az ember.”
A lány azonban korántsem volt annyira ostoba, és mindez gyakran végigpergett a fejében, amikor a főnökasszony uralkodói pillantása rajta időzött. Nem is szállt szembe e „domináns egyeddel”, csak egyetlen alkalommal, amikor „lebukott”: véletlenül kiderült, hogy munka után egy közösségi rádióban dolgozik, ráadásul ingyen. Zenei és kulturális műsort készít: persze kelta, és nem ősmagyar témában…
A hír erősen felzaklatta a főnökasszonyt, és így fordult hozzá:
– Te, mi ez az XY Rádió? Valami szekta?
A lány, első döbbenetében, akkor majdnem kinevette. Szerencsére idejében megértette, nevetésével nem fogja tudni meggyőzni felettesét arról, hogy már maga a kérdés is abszurd, és soha életében nem tartozott semmiféle fanatikus csoporthoz. Igaz, az eredmény mindenképpen kétséges lesz; a rádió védelmében viszont meg kell próbálnia a kínos magyarázkodást.
– Közösségi rádió, semmi más. Önkéntesekkel működik.
– Én azt hallottam, tele van kommunistákkal! – jelentette ki a főnökasszony, noha az előbb még a rádióadó nevét is ismeretlennek találta.
– Nem gondolnám. – felelte a kolléganő kimérten. – A műsorokban tilos politizálnunk.
– És ezt te el is hiszed? Mindig ezt mondják minden kis rádióban, aztán dől belőlük a propaganda!
Ezen a ponton feladta. Mi a fenét lehet itt mondani?! Persze, valamennyire át tudta érezni a főnökasszony kommunistafóbiáját, hiszen felettese jobb óráiban készségesen mesélt magáról, s talán joggal gondolhatta, a múlt rendszer tönkretette legszebb, fiatal éveit. A kérlelhetetlen szavak hallatán a lány nem érzett haragot, inkább csak részvétet, mert megsejtette, hogyan öregedik bele valaki a gyűlölködésbe és elutasításba, hogyan zsugorodik belül kemény kis mogyoróhéjjá, míg végül teljesen magára marad…
Az utolsó napon, melyet a régiségkereskedésben töltött, még a leszakítatlanul hervadozó Évát is megszánta, és remélte, előbb-utóbb csak kinyúl érte valaki keze. Ami a joviális Gábort illeti, tudta, hiányozni fog, hiszen, amikor csendesebb napokon együtt dolgoztak, olyan jókat beszélgettek művészetről, zenéről, történelemről és az élet apróbb örömeiről… Az eldugott, kicsike üzletet pedig szívéből sajnálta; mielőtt végleg kilépett volna az ajtaján, még körülnézett, és gyorsan, szégyellősen megáldotta a napfényben vibráló, fehér falakat.

2004.