Igazán (részletek II.)

A szúnyogzizegős, álmos éjben
fojtott sikoly a holdkaréj.
Nézem.
Ezüstösen dermedt,
mint holtra sápadt néptömeg,
ha igaz szó zuhan közé;
– istené vagy ördögé? –
már rá sem ismer, rettegi, nem állja.
Így hull a szemcsés éjhalom
erre a konokul álmodó,
soha föl nem ébredő világra.

Az ablakon kinézek, a párkányon kicsit bután át is hajolok, belemártom magam a tinta-éjbe. Hogy haragszol rám ilyenkor… Ha összetöröd magad, még meg is rugdoslak! – hallom a hangodat a fejemben. Kedvesként ölelsz, de anyaként aggódsz. S nem csoda – egy hülye gyerek vagyok. Szimatolok, bízom, de a kőris levelei nemet intenek: késik az eső… Már a felhők is csak ígérgetnek.

Az éjszakában egy pontnyi fény a magasban rémülten piheg. Ez a mi világunk, ahol az óriásból törpe lesz, és vacoghat a törpéből lett óriás szemében, hiszen ő így is eléri, ujja hegyével bökdösi, ha akarja, két ujja közé csípve összemorzsolhatja. Ezt mindketten elhiszik. Ez a mi világunk.

A fény, amely áttört végtelen tájakon, ideérve elfáradt, vízbe hullt. De nem talált sellőket, pedig azt mondták, ott vannak, odalent. Most megrendülve nézi, mint úszik a szurok-víz hátán az ő meszelt-sír képmása. Itt ő csak játszi kis korong, festett remegés. Hánykódó, élettelen. Talán belehalt a zuhanásba, talán nem tudott úszni, és nem jöttek játékos kedvű, vigyori delfinek, hogy partra segítsék. Ez a mi világunk, s innen nincs menekvés.

Felhő lopakodik láthatatlan, a tolvajok legjobb barátja – most ő maga a tolvaj: azt az idegen-fehér foltot a víz színéről kéz nélkül is letörli. Most már csakugyan magunk vagyunk. Már a messzi óriás is, aki fényévek útját pislákolta végig, hogy lásson messze, távol, idáig és tovább, megtanulta, és feszülten vibrálva, remegve hagyja ránk: ez a mi világunk.

Reggel van. Élek. Nézlek. Te is élsz. Halkan szuszogsz. Hagylak álmodni. Addig sem látod, amit én: a tegnapi világ helyébe új mára sem költözött; a félbeszakadt hajszának folytatódni kell. Sietős léptek visznek előre, még sebesebbek visszafelé; a máskor észrevétlen útszakasz ma oly’ hosszúra nyúlik – kitágult a tér, a levegőben láthatatlan jégszikék lebegnek.

A szél mindig szemből fúj. Vagdalkozik, mint egy északi barbár, kinek rozsdás pallosa csípős fájdalommal hasítja szét a húst, hogy a csontig hatoljon. Rövid kabátot hordok, hogy utálod ezt rajtam… S igazad van. (Mint mindenben.) Combomon hidegre hűlve zsugorodik, feszül meg a bőr. A szemeimet könnyek próbálják védeni. De van a hidegnél rosszabb is, amitől nem óvhatják.

Az útszél, a kapualjak, a padok. Valami azt sóhajtja bennem, az ég, a sors vagy a nagybetűs isten irgalmazzon a kinnrekedteknek! De vajon mi lenne számukra a kegyesebb irgalom? Ha szemük reggel újra nyílik, és a sötét semmiből ismét ebben a dermesztő rémálomban ébrednek, vagy ha a sötét semmi, a végtelenbe futva, hagyja végre megpihenni őket?

Két pont között a legrövidebb út az egyenes. Bár hozzád a legőrültebb labirintus kanyargóin is átverekedném magam. Jó ez neked, mondd? Én csak azért bírok még lépni, mert bennem vagy.

Utam árokpart mellett visz tovább. Volt idő, mikor engem is csak hajszál választott el attól, hogy ez legyen vánkosom. Te emlékszel. Én már alig. Törlök mindent, ami rossz. Talán ezért nem tanulok semmiből. Én vajon milyen irgalomért néztem volna akkor az égre lehunyt szemekkel? Nem! Nem kell az irgalom onnan, ahol a szemek elbírnak mindent!

Hosszú volt az út a mai reggelen, nélküled, veled, és tudom, még este is azt fogom járni, veled, nélküled. A lélek is úgy kopik, mint a cipő talpa, az ingerküszöb mind magasabbra hág. Felnövünk.