„1984. augusztus 11 meghalt anyukám, 15.-én temettük. Mária napkor. 1990. június 13.-án halt meg a bátyám András. 1990 karácsonyán temettük Csupor sógort. Férjem 1993. december 4.-én halt meg. Temetése 7.-én 3 órakor. Nővérem Paulina meghalt 1994. április 23.-án 27.-én temettük.”
Édesanyám imakönyvében, egy elnyűtt lapocskára írva találtam ezeket a bejegyzéseket. Imakönyvét élete utolsó éveiben folyton keze ügyében tartotta. Bele-beleolvasása valamiféle megnyugvást jelentett számára. Visszatekintést, megemlékezést, élete megpróbáltatásokkal teletűzdelt folyására.
Van nekem egy imakönyvem
Ha belenézek hull a könnyem
46 tavaszán pár hónapos gyermekével és idős anyósával karhatalmisták kiűzték otthonából. Személyenként egynapi élelmet vihettek magukkal. Bútorok, jószágok, és egyéb javak, egy teljesen felszerelt működő gazdaság, otthon, több generáció munkája, öröksége, egyik pillanatról a másikra másé lett.
Bűnös volt, osztályidegen, hozták a tudomására. Cselédnek állhatott azokhoz, akik javaitól megfosztották.
Évek múlásával az osztályharc alábbhagyott ugyan, de a megaláztatás, a félelem, és kilátástalanság túl mélyen költözött a szívébe ahhoz, hogy valaha is elfeledhesse. Tudta, többé már sem ő, sem az élete sosem lehet ugyanaz.
Az van abba beleírva
A szerelem visz a sírba
Az elorozott javak elvesztését más, majd megint más gondok szorították háttérbe, amelyektől függetlenül nap – nap után tenni kellett dolgait.
Óvni, összetartani, ellátni a családot. Munkálkodni, szeretni, igyekezni emberséges embernek maradni. Reménykedni, reményt nyújtani és küzdeni a megélhetésért. Erőn felül.
És az idő eljárt. Előbb jótékonyan, sebeket gyógyítva, később már sürgetően és folytonos gondok között. Munkahelyiek, anyagiak, családra vonatkozóak.
Később egészséggel kapcsolatosak is. Ebből állt az élete, és hamar eljött alkonya is. A magány az elesettség.
Naphosszat csak ült fotelébe, gyenge szemével kémlelve az ablakon túli világot. Számba vette az elmúltakat, a várható jövőt, és imádkozott. Félt az elmúlástól.
Görcsösen ragaszkodott az élethez, pedig az mindig mostohán bánt vele.
A szerelem a szerelem
A szerelem setét verem
Súlyos agyvérzéssel kórházba került, az orvos szerint kevés a remény.
Ágya mellet ültem fogtam a kezét. Elnéztem törékenységét, megviselt, öröké aggódó arcát.
Szaporán, kapkodva szedte a levegőt. Mintha futna, teljes erejéből görcsösen, valami ismeretlen fontos cél felé.
Szeme nyitva, de engem már nem lát. Csak liheg, fut – fut valami után, vagy valami elől.
Sosem fogom megtudni.
Aztán hirtelen megakad a lélegzet. Egyet hörren mélyről gurgulázva, majd még egyet már alig hallhatón és elcsendesedett.
Elment, térek magamhoz, és megrendülten nézem meggyötört vézna alakját. Elgondolom sok-sok szenvedését s mégis rendületlen bizakodását kiállását mellettem.
Csak remélhetem, talán elérte célját. Valamiféle megnyugvást, békét, csendes örömöt amelyre egész életében vágyott, de mégsem volt benne része soha.
Nyugodj békében édesanyám, kívánom, találd meg mindazt, ott ahova mentél, amire egész életedben csak vágyódtál, és ami itt nem adatott meg neked.
Bele estem benne vagyok
A szerelem rabja vagyok