In memoriam H. B.

– Ír még?- kérdezte, mikor utoljára összefutottunk egy rendezvényen.
Nagy volt a teremben a zaj, meg már nem is hallott jól. Csak nézett, az arcomról próbálta leolvasni a választ.
Valamit motyogtam. Nem akartam nemet mondani, de hazudni sem. Ő azonban tudta. Látszódott a kisfiúsnak megmaradt mosolyába csomagolt csalódás.
Szégyelltem magam.
Otthon aztán előkotortam a közel fél évszázad óta felgyűlt kacatokat, köztük első verspróbálkozásaim kéziratát.
Először csak egy-két íráson javítgattam, aztán eszembe jutott egy régóta dédelgetett sor: "kismadárcsőrével kocogtatja ablakomat a fagy."
Mintha csak azért jött volna vissza idén márciusban a tél, hogy ebből a torzóból vers legyen.
Aztán naponta írtam. Már nem csiszolgattam, javítgattam semmit, csak róttam, róttam a sorokat, szinte fájt az állandó íráskényszer. Mintha valami arra ösztökélt volna, hogy sietnem kell. Hogy tudjam minél előbb mondani, jelenteni:
-Igen tanár úr, kérem, írok, írok megint.
Nagyon vártam az első, nyomtatásban megjelent verseimet, hogy elküldhessem az én szeretett tanáromnak, hogy ért valamit a hite bennem. S hogy bár tanárként éltem az életem én is, ez a kérdés, hogy "Ír még?", ráébresztett arra, a tanításon kívül lehet még más dolgom is a világon.
2018. május 5-én kézbe vehettem a Könyvet, amiben öt versem megjelent.
Még aznap este olvastam a hírt az interneten, hogy Horgas Béla költő, újságíró, szerkesztő és tanár 81 éves korában május 5-én reggel elhunyt.
És nékem most már örökre szóló adósságom maradt. Megpróbálom majd valahogy törleszteni.