Irodalmi légyott

Az alanyi költő, egy ékszer segítségével tárgyiasulva, végre randevúhoz jutott az áhított nő-vel. Elhalmozta őt jelzőkkel, költői hasonlatokkal, s a leány beadta derekát szavai súlya alatt.
Ám, ó jaj, hiába volt minden! A költőt a legfontosabb pillanatban múzsája cserbenhagyta. Mert bizony hiába próbálta először óhajtó, majd felszólító módban, az állítmánnyal sehogy sem boldogult. Nem tudott megállni magában, akárhogy is vezette kezével.
A sok meddő kísérletet elunva a kedves, egy szónoki kérdés után, durva jelzőkkel illette a férfit. Aki ezeken felháborodva keresetlen szavakkal határozta meg a leányt. Több se kellett annak! Máris röpködtek ajkáról a nyomdafestéket nem tűrő, többszörös felkiáltójelek!
A költő egy ideig tűrte a kifejezések ilyetén áradatát, majd beletörődött a meztelen igazság-ba. Szótlanul összeszedte minden tulajdonát, és a történést cselekvésre váltva otthagyta a nőt a puszta létezésben. És abszolút, de múlt időben!
Odakinn az utcán szenvedve ragozta magában az igéket. Rá kellett döbbennie, hogy tulaj-donnévből ismét köznév lett. Sőt! Biztos volt abban, hogy a lány a következő birtokos szerkezetben csak mint vonatkozó névmást fogja őt emlegetni.
Nincs szó a fájdalomra, amit érzett. Sóhajtva merült fel benne sok-sok névutó, de nyomban mellé rendelte őket egy másik gondolatnak, amivel szentül megfogadta: ezen túl csak verslábakkal fog törődni!

Pastorale

Jól tudod, kedves barátom, hogy mindig érzékeny húrokat pengettem karmesterünk szépsé-ges hitvesénél. Emlékszel, ugye, hányszor adtam neki titokban szerenádokat? Nahát képzeld, sikerrel jártam! Végre kieszközöltem tőle egy személyes meghallgatást…! Ó igen, kezembe adta szíve violinkulcsát!
Nagyon megörült nekem. Panaszosan elfuvolázta, hogy férjének eleddig csupán csak furu-lyázhatott, és boldog volt, hogy nekem végre igazándiból megmutathatja, hogy mit tud mű-velni egy oboával. Hát mit mondjak…? A műélvezet egy egész áriát csalt ki belőlem…!
És én sem maradtam adósa!
Először csak lapozgattam a kottáját, kerestem a fogást hangszerén, aztán, amikor nyelvem és ajkam rátalált a helyes pozícióra, bizony kivágta a magas „C”-t! És milyen hosszan kitar-totta! Ha nem hallom, el se hiszem!
Ezek után, kellően meggyantázva, vonóm a tokjába került. Andante kezdtük, szépen pianó-ban, majd amint egyre mélyebben és elmélyültebben hegedültem, úgy váltottunk allegróba, mind nagyobb fortissimóval. A vége fergeteges, arpeggiókkal tűzdelt finálé lett!
Még éppen idejében. A következő percben a gyerekei ránk nyitottak. Ott álltak sorban, mint az orgonasípok és rázendítettek nyomban a nagybőgőre.
Rögtön lehangolódtunk. Kedvesem, miközben rájuk is ügyelt, sürgetett, pakoljak össze gyorsan, mielőtt megjön a férje, akinél, mint tudod, könnyen elpattan a húr. Citeráztam is rendesen, de sikerült észrevétlen kilépnem a szólamból.
Most csend van, és én csak remélem, hogy ez nem felvonások közti szünet.
Nem szeretném, ha bárki is nagydobra verné ezt az esetet, ugye megérted?