Irodalomóra halandóknak

– A temető: sírkövek, temetések, hullák, itt-ott szellemek. Ach, mennyire unom már. Hol van a szórakozás, hol van a halál utáni izgalom? Már csöppet sem boldogít a kapunyikorgatás, a látogatók ijesztgetése. Itt lebegdezem a sírom fölött, és várom, hogy valaki meglátogasson, és térdre rogyva siras_distinctson, ahogy megérdemelném. De senki nem jött, már kitudja mióta. Muszáj feldobnom kicsit ezt a fránya szellemlétet! – És Daniel elindul a temetőn kívüli világba.

– Gyerekek, vegyétek elő a szöveggyűjteményt, és nyissátok ki a 314. oldalon!
A 11. b osztályban kezdetét veszi a nap utolsó órája, az irodalom. Tehát teljes öt perce csúcson jár a levelezőforgalom. Padon, pad alatt, földön csúsztatva, a levegőben dobálva terjednek a cetlik, füzetek a napsütötte, tágas teremben.

Karesz, az osztály legmerészebbje, kifogyva a papírból, az egyik hatszáz oldalas tankönyvét dobja át a terem másik végében ülő címzettnek, míg a tanárnő a táblára írja az aznapi anyagot.
A címzett, Márk, sikeresen elkapja a könyvet… a fejével. A puffanás nagy, Márk lehanyatlik, az osztály derül, a tannő – hallókészüléke rossz voltából – nem hallja e zajokat. Hihetetlen hatodik érzéke segítségével azonban megsejt valamit a rendetlenségből. Az osztály felé pördültében a magasba lendíti kezét, amivel sikeresen leveri orráról a szemüveget. Az okuláré röptét követve az osztály elcsendesedik, majd a tekintetek megállapodnak a pad alatt éledező Márkon, akit ismét találat ér, szemüveg által. Mivel a tanárnő hatvan éves, szemüvege pedig legalább a nyolcvanadik életévét tölti, a fiú ismét elcsendesedik.
A tanerő, szemüveg híján mindezt nem látja. Megkéri kedvenc diákját, Viktóriát, keresse meg, és adja vissza elveszített látását. Míg ez megtörténik, ájult Márkot visszaültetik székére, és még egy kis vizet is locsolnak az arcára, amitől felélénkül.
Pápaszemét az orrára tolva a tanárnő visszafordul a tábla felé – rossz memóriájának hála elfeledve, miért is fordult meg.

– Micsoda egy irodalomóra! Remek kis helyet találtam. Még csak néhány perce vagyok itt, de máris többet derültem, mint az elmúlt 473 év során – örvend a szellem hangosan… bár hallatlanul.

Márk kinyitja a vaskos kötetet, aminek az első oldalán ez áll kusza, alig olvasható betűkkel: – Vén banya! Nem tűnik fel neki, hogy lassan VAKÁCIÓ?!
Azon nyomban válaszol: – Idióta! Nagyobb könyvet nem találtál, amivel leverheted a fejemet a helyéről? Kit érdekel az öregasszony? Egész évben nem figyeltem arra, amit összehordott, majd pont most kezdem el, mi?!

Ezzel végezve visszahajítja a könyvet társának, csakhogy a fejét ért támadások miatt nem sikerül tökéletesre a célzás. A mázsás könyv négy paddal előrébb, Krisztina asztalán landol. A lány egy maratoni sikítás után haragosan felcsapja a könyv fedelét, és leírja a véleményét.
– Vegyetek papírt csóringerek! Ha már ezzel a batár könyvvel bénáztok, legalább tanuljatok meg dobni, és lőjétek ki nekünk a táblánál lévő célpontot.
Ezzel végezve a mögötte ülőnek nyújtja a könyvet, aki szintén megosztja gondolatait barátaival.
– Ha nem vettétek volna észre, a banyának megint elromlott a hallókészüléke, tehát ordibálva is közölhetnétek egymással a mondandótokat, azt se hallaná meg! Megint bizonyítottátok milyen eszesek vagytok!
A könyv szépen lassan körbejárja a termet.

A tanárnő az osztály felé fordul.
– Ennyi idő alatt bőven eltudtátok olvasni a mondott oldalt. Ki szeretné összefoglalni a lényeget?
Egyetlen kéz lendül a magasba.
– Tessék Viktória. – Az osztálytársak sóhajtanak. Előre unják a lány monológját, aki egyre csak beszél, beszél végeérhetetlenül, mígnem, öt perc után a tannő felemeli egyik kezét, jelezve neki: Kuss!

Ugyanis nem hall semmit, csak a lány tátogását észleli. Állítgat a fülén elhelyezett szerkentyűn. Egy darabig feleslegesen tekergeti a gombot, majd befog néhány rádióadót, a rendőrségi hullámhosszt – amit ugyan szívesen hallgatna még, de most más dolga van. Tovább teker, míg meg nem hallja a jól ismert kuncogást, sutyorgást, papírzörgést.

Viktóriát feledve, belekezd mondókájába.
– Tehát a Kövek. Ha figyelmesen elolvastátok…
– De hisz ezt én írtam! Nahát, és a táblán is az én nevem van! Meg az életrajzom! Nahát! Tanítanak az iskolában! Engem! Rólam! Ez fantasztikus! – örömében körbe-körbe forog. Egyszerre nézné a táblát és az asztalon heverő tankönyvet.
– Mintha bárkit érdekelnének a kövei!

– …kifejezi, milyen magányos volt, életének ebben a szakaszában. Egyedül élt egy elhagyott, erdőszéli házban, ahol egy rövid novellában, vagyis a Kövekben foglalta össze múltját.
– Csak lennél te is az erdőszélen!

– Ez meg miről beszél?! Ki volt magányos? – csodálkozik a láthatatlan látogató.
– …önmagát is egy kőnek érezte, aki…
– Változnál te is kővé!
– Sírkővé!
– Hehe!

– …nem tud elmozdulni adott helyzetéből…
– Az csak egy szatíra! Semmi köze az életemhez! Nincs azon semmi elemezni való! – mordul az említett.
– Az írásból az is kiderül, hogy szerelmével, Jolánnal nem élt boldog házasságban.
– Kivel?! Nem is ismertem semmiféle Jolánt! Ha lenne tapintható hajam, most szálanként tépném ki! – kiabálja. – Azonnal fogja be a száját! Hallja?!
– Egyre távolabb és távolabb kerültek egymástól, szörnyű sorscsapásokon mentek keresztül, mígnem feltűnt egy férfi, akibe Jolán azonnal beleszeretett. A szerelmi háromszög még inkább megnehezítette írónk sorsát. – A hallókészülék közben szép lassan sávot vált…
– Milyen szerelemről beszél?! – ordítja közvetlenül a beszélő fülébe, nyugalma maradékát is elveszítve Daniel.
– Szerelmi háromszögről, édes fiam. Nagyon gyorsan változtass a hanghordozásodon, különben bajok lesznek! – A tanárnő a termet pásztázva keresi a szemtelenkedőt, sikertelenül.

– Megbuggyant a vénség!
– Agyára mentek a betűk.
– Hehe!

– Maga hall engem? – kerekednek el Daniel szemei.
– Persze, hogy hallak. Lehet, hogy nem a legjobb a fülem, de süket még nem vagyok!
– Nem ám, csak mint az ágyú.

– Talán orvost kéne hívni.
– Sokkot kaphatott.
– Mégis mi a ráktól kapott volna sokkot?
– Honnan tudjam én azt?!
– Én tudom. Hirtelen rájött, hogy vén, mint a flaszter.
– Hehe.

– Most azonnal felejtse el ezt az elemzés dolgot, ha jót akar!
– Mit képzelsz, hol vagy? Tiszteld a nálad idősebbet! – kap a szívéhez az idős nő.
– Na arról vitatkozhatnánk, ki az öregebb – mondja gúnyos-szellemesen.
– Hogy hívnak? Állj fel, de tüstént, ne bujkálj a könyveid mögé!
– Daniel S. vagyok, a Kövek írója – húzza ki magát a szellem.
– Nagyon vicces, mondhatom! Most azonnal indulj az igazgatóhoz! – mutat remegő kézzel az ajtóra a tanerő.
– Nekem nem parancsol – nevet Daniel. – Mennyen maga az igazgatóhoz, és mondja el, hogy nem ért a munkájához, soha nem is értett, ezért nyugdíjba szeretne menni! – Ezzel a végszóval megemeli a tannénit és az ajtó felé lebegteti. A diákok megdermednek.
– Tegyél le most azonnal! Mit képzelsz?! – sikítja az inzultált, miközben elhagyja a termet. Csak egy hátborsóztató kacaj a válasz. Miután eltűnnek a teremből, a diákokba visszatér az élet.

– Öcsém, ez nem volt semmi!
– Ezt még Hollywoodban is megirigyelték volna.
– Szólni kéne a zsaruknak, hogy a menzán belekevertek valamit a kajánkba.
– Vagy a csapvízbe!
– Minek irkáltok még mindig a könyvbe, mikor a tanár már rég kilevitált az ajtón?
– Te minek írsz bele, okostojás?
– Csak, hogy ne lógjak ki a sorból.

Daniel S. visszatér a terembe és ezt vési a táblára:

– Tamás azt mondja, nem evett a menzán, nem ivott a suli vizéből, mégis összecsinálja magát félelmében.
– Ez most akkor valami paraizé?
– Tuti valami földönkívüli szórakozik velünk.
– A földönkívüliek nem láthatatlanok!
– De van szuper erejük!…

– Miért nem mennek haza? Itt fognak ülni, míg be nem telik az a könyv? Béna utókor! Nem is értem miért maradtam ilyen sokáig a Földön. Jé, mi az a fehér fény…