Te az egyik sarokban szunyókálsz, legyűrt a fáradtság, én a másikban az íróasztalra könyökölve azon tanakodom, mivel tudnálak jobb kedvre deríteni. Most hagylak pihenni, szükséged van rá, írok neked valamit. Ujjaimmal olyan finoman érintem a billentyűket, mintha bőrödet simogatnám, nem akarlak felébreszteni az ütemes kopogással, persze így jóval tovább tart lejegyezni ezt a néhány gondolatot.
B@szki, azt nem mondtad, hogy nem elég neked annyi frissítő víz a nyakadba, amennyivel nemrég fellocsoltalak, ha ezt tudom, emeltem volna az adagon, és tettem volna hozzá még ezt-azt (…).
Ami késik, nem múlik, rajtam főleg nem, majd készítek egy hatásos balzsamot, ám ez még csak (félig) visszafogott bevezetés lesz.
Most nem vagy fényesen, de lesz ez jobb, csak támogasd meg lélekből is. Én hozzáteszem a magam részét, nem engedem, hogy elmenjen a kedved, bár én sem állok a helyzet(em) magaslatán – és mielőtt bármire gondolnál, elmondom, hogy ezt főleg az idő múlása idézi elő, mert bármennyire felírtam receptre azt a harminc évet, jól tudom, nem az én hatáskörömbe tartozik, valaki más dönti el, mennyi jut belőle, meddig élhetünk. De amíg igen, addig nevessünk, ha pocsék kedvünk van, nem segít semennyit, csak még pocsékabbul leszünk.
Majd írunk mindenféle tücsköt-bogarat, komolyakat és vicceseket, csak adj magadnak egy kis időt a rendelkezésedre állóból.
És megint b@szki: a te erődbe kapaszkodok, (mondja az önző nőszemély), te erős vagy és merész és igazságos (és szép is).
Szóval… emelkedjünk… fel-fe-lé.
Kissé nehéz vagy, de elbírlak, cipellek, és megéri. Nekem legalábbis.
Nem kell nekünk megmászni a Parnasszust, nincs hozzá masszív túrabakancsunk, és nincs olyan túlélőkészlettel felszerelt hátizsák, melybe beleférne minden, amire szükségünk lenne a feljutáshoz, de letelepedhetünk a lábához, egymás hátának dőlve szétnézhetünk, belélegezhetjük a friss hegyi levegőt, elbambulhatunk a hajladozó fűszálak játékain, hallgathatjuk a madarak csicsergő csevegését, és mi is jókat beszélgethetünk; persze talán a beszélgetés nem elég, de telhetetlenek sem lehetünk, és a beszélgetésből, madárhallgatásból, fűszálnézegetésből még bármi lehet. A lényeg, hogy jól osszuk be azt a hátralévőt, a sok fölösleges és elfuserált közé (vagy után) kerüljön valamilyen felemelő érzés, amitől felfrissülünk, nekiered a tollunk, és nem áll meg.
Hogy miről írunk? Mindenről, amiből mások okulhatnak, segítünk a gondolkodásban és abban is, hogy észrevegyék maguk körül a szépet, amiért még érdemes élni.
Csak írunk, írunk, írunk… egyik sarokban te, másikban én, olykor megállunk, középen találkozunk, hogy lent is a Parnasszus csúcsán érezzük magunkat. Múzsám vagy, és a múzsák halhatatlanok.
A kép forrása: Pinterest (Beautiful Places in the world).
14 hozzászólás
Kedves Kankalin!
Már a címe is “különös”, amiben ott van a “csak” szó.
“bármennyire felírtam receptre azt a harminc évet, jól tudom, nem az én hatáskörömbe tartozik, valaki más dönti el, mennyi jut belőle, meddig élhetünk”
Ez már nagyon egyértelművé teszi a címben kihangsúlyozott szócskát. Aztán az írásban levő ellentmondások: “hagylak pihenni”, “nem mondtad, hogy nem elég neked annyi frissítő víz a nyakadba, amennyivel nemrég fellocsoltalak,” majd jön a balzsam ötlete, az idő múlása. Jönnek az ötletek, hogy együtt hová mentek, miről írtok, majd a befejezés, hogy a múzsák halhatatlanok.
Az egész hangulatot mintegy aláfesti a kép és a zene.
Ő már nem ír, de mint múzsa mindig ad ihletet, ötletet és azt mondja, hogy miről érdemes írni.
Megrendítő alkotás.
Elismeréssel és szeretettel: Rita
Kedves Rita,
ez az írásom az “Írunk” sorozatom folytatása.
Egyik a Napvilágon is megtalálható, Írunk – vallomás az irodalomról címmel, melyet saját “TOP 10”-es prózás listámon az előkelő első helyen tartok számon. A többit nem publikáltam nyilvános helyeken.
Talán annak ismerete közelebb visz a megértéshez, de bármit bele lehet képzelni, mindig az olvasók fantáziájára hagyom, hadd bontsák ki úgy, ahogy érzik.
A képet és a zenét, a művészetek ölelkezését fontosnak tartom, emiatt mellékelek az írásaimhoz “visszhangokat”. Ezt csak ezen az új oldalon lehet megtenni, a régebbi műveimnél igyekszem apránként pótolni, de szerintem sosem érek a végére.
Bizonyos szempontból valóban megrendítő, amiről írtam, de inkább bizakodó és erősítő. Amolyan energiabomba.
Köszönöm szépen, hogy belemerültél!
Szeretettel: Kankalin
Szép ez a ritmikus, lírai próza az apró képek füzére . A szép, “amiért még érdemes élni”. A zene is.
Kedves Feri,
az ilyenekbe bele tudok bambulni, aztán csak dőlnek a gondolatok, legalábbis akkor, amikor van annyi időm, hogy teljesen kikapcsoljam a külvilágot.
A ritmusok alapból bennem vannak, ez kivételes ajándék nekem. Ritkán fordul elő, hogy elkerülnek.
Örülök, hogy tetszik, a kiemelésed pedig lényeges pont ebben az írásban, mert aki meglátja maga körül a szépet, annak széppé válik az élete is, nem csak keserű mérget küld a világra.
Köszönöm, hogy elolvastad, és meghallgattad a zenét is.
Szeretettel: Kankalin
Kedves Kankalin!
Véletlenül jutottam ide a próza oldalra. Elolvastam szép írásodat,
meghallgattam a zenét, miközben gyönyörködtem a szebbnél szebb
képekben. S Babits Esti kérdés című verse jutott eszembe, amit nagyon
szép előadásban meg is hallgattam. Aztán Anatol France mondása
jutott eszembe: “A munka olykor boldoggá és mindig elviselhetővé teszi
az életet.” Alkoss tehát, még ha néha el is fáradsz. És örülj, hogy nem gyötörnek
betegségek, mint engem.
Szeretettel üdvözöl a 88-as Attila bá’
Kedves Attila bá’,
örülök, hogy ennyi minden eszedbe jutott erről az írásomról.
Nekem a munka biztos nem villant volna be, mert soha nem munkaként élem meg az írást. Ha van lehetőségem írni, mindig szárnyalok, kikapcsolódás minden perc, amikor valamilyen formában lejegyezhetem a gondolataimat.
Az alkotás öröme valóban átjár, olyankor elfelejtem azt is, hogy most épp alig tudok járni, cseppet megtámadott egy vírus. Könnyen meglehet, hogy pillanatnyilag rosszabbul áll a szénám, mint neked. Persze már javulóban vagyok.
Köszönöm szépen, hogy velem tartottál!
Jó egészséget kívánok!
Szeretettel: Kankalin
Drága Kankalin!
Ó, ha én ezt tudom, hogy a múzsák a hegy tetején élnek…
Itt hagyok csapot, papot. Felköltözöm remetének.
Szeretettel!?
Yoco
Kedves Yoco,
szerencsére nem minden múzsa ott él, különben sose találkoznék velük. Lent nagyobb esélyem van.
Köszönöm szépen, hogy olvastál!
Szeretettel: Kankalin
Kedves Kankalin!
A befejezésnél kezdem!:”hogy lent is a Parnasszus csúcsán érezzük magunkat. Múzsám vagy, és a múzsák halhatatlanok.”
Csoda jó meglátás! Mindenhol és mindenröl lehet írni,ha a Músza közel van.
Nincs értelme ´kieröszakolt sorokat egymás hegyére hátára rakni,inkább
ki kell várni még megjön az ihlet!
A második dolog lehet mindenröl csodásakat írni.Egy magányos ibolyáról a
kerítés tövében,a nyári reggelekröl éppen úgy mintt a téliekröl.írhatunk
humorosat,komolyat,szerelmeset,verset ´regényt és és.
A lényeg hogy olyankor kezdjünk bele,mikor ösztönzést érzünk.
Remekül fejezted ki az írás lényegét,célját,értelmét:
“Hogy miről írunk? Mindenről, amiből mások okulhatnak, segítünk a gondolkodásban és abban is, hogy észrevegyék maguk körül a szépet, amiért még érdemes élni.”
Nagy elismeréssel gartulálok!
Szeretettel:sailor
Legyen szép napod!
Kedves sailor,
ha belegondolok, a “recept” legfontosabb alkotóeleme, hogy legyen múzsa, a többi már jön magától.
Valóban fontosnak tartom, hogy mindenről írjunk – ne csak rózsaszín világról, hanem azokról a csúnya fekete felhőkről is, amelyek folyamatosan szaporodnak felettünk.
Az élet élhetőbb oldalát is meg kell mutatni, hogy legyen kapaszkodó, mert szükséges a pozitív irány a változásokhoz.
Köszönöm szépen, hogy elmélyedtél ebben az írásomban, és meg is osztottad velem, amire jutottál!
Szeretettel: Kankalin
Mindeddig összes verseidben gyönyörködtem. Rá kellett jönnöm; meghökkentően jó prózát írsz. Sokba kerülhetett Neked! Elnézést, ha netán bizalmaskodó voltam.
túlparti
Kedves túlparti,
Ezt elvicceltem.
egyáltalán nem voltál bizalmaskodó, elárulom az árát nyilvánosan, nem titok.
Rengeteget olvasok, figyelek a kimagasló kortárs szerzőkre, ellesek tőlük ezt-azt. Nyitott szemmel járok, de ez nem elég, kell mellé kritika is, visszajelzés arról, hogy jó úton járok-e. Szerencsére vannak szigorú kritikusaim, akikhez bármikor fordulhatok, őszinte véleményekkel látnak el. Ha tetszik nekik, amit művelek, dicséretet is kapok.
Előfordult, hogy egyik kritikusom (akinek számomra rendkívül fontos a véleménye), kidobatta velem a prózámat, azt mondta, írjam meg újra, mert az nem én vagyok, hiányzik belőle Kankalin. Nem sok időm volt rá, mert határidőre kellett elkészülnöm, de megírtam, és igaza lett, de ezt már előre tudtam, ezért fogtam hozzá ismét.
Ilyen ára van annak, hogy a prózáim esetenként tűrhetőek.
Komolyra fordítva: nekem ez nem túl nagy ár. Tanulok, és minden percét élvezem a tanulásnak.
Örülök, hogy tetszett ez az írásom.
Köszönöm szépen, hogy foglalkoztál vele!
Szeretettel: Kankalin
Kedves Kankalin!
Még mindig töretlen lelkesedéssel írsz magáról az írásról ami lenyűgőző.
Bizonyára vannak jók az olyan halhatalan múzsák amik neked vannak.
Legyen is így sokáig. Már tizensok éve figyelem a munkásságodat. A változásokat az újdonság előtti nyitásaidat.Ezért hálás vagyok. Nem minden ember olyan, mint egy nyitott könyv és van akiben ha könyv lenne nem is szívesen lapozgatnék, de te nem ebbe a kategóriába tartozol. Ilyen az ember aki csak az irodalomnak él szinte. Szeretem a stabil és erős embereket. Még sok szép alkotói évet kívánok neked az írásban…A múzsa ne hagyjon el, bár van olyan, hogy elhagy, de akkor ez a helyes meg mindennek oka van, de mindegy. Ez rád szerencsére nem igaz. Olvastam a hozzászólásokat ezért is kívánok neked jó egészséget és kitartást a munkában.
Szeretettel: Ági
Kedves Ági,
nálam az irodalom ilyen. Kitüntető figyelmet érdemel, igyekszem ezt közvetíteni.
Hálás én lehetek, hogy a kezdetektől folyamatosan olvasol, sőt, vissza-visszatértél régebbi műveimhez is, mindig újabb megvilágításba helyezted őket, így közelebb kerültem önmagamhoz, olyan dolgokat fedeztem fel, amelyeket addig nem ismertem. Ezzel bátorságot öntöttél belém.
A “nyitott könyv” érdekes felvetés, mert nem mindig voltam ilyen, hosszú időbe telt, mire eljutottam addig, hogy nyitni merjek. Ehhez szükségem volt ösztönzésre, és ezt éppen jó időben kaptam, azóta is kapom. Szerencsés vagyok, mert olyan szerzőktől tanulhattam, akik által fejlődni tudtam, többször újjászülethettem.
Erre ki is tértem egy interjúban, “négy M”-ként jegyzem azt a négy költőt, írót, akik közvetlenül hozzájárultak ahhoz, hogy egyre előbbre juthassak, írásaim minősége javuljon, de emellett maradjak meg olyannak, aki mindig voltam.
Nem reklámozom az interjút, de ha valaki mégis kíváncsi rá, a blogom ajánlójában megtalálja, abban említem meg legfontosabb mérföldköveimet.
Egy mulasztást viszont pótolni fogok: hamarosan kiteszek valamit a cikkekhez.
Nem mindig vagyok stabil és erős, nekem is akadnak gyenge pontjaim, de amikor észreveszem, sóhajtok néhányat, összeszorítom a fogam, és haladok tovább az úton.
Bízom benne, hogy a Múzsa nem hagy el. Állandóan piszkál, hogy többet kellene írnom.
Nagyon örülök a bejegyzésednek, mert olyan ember vagy, aki mindig őszintén szól – akkor is, ha valami nem tetszik. Ezt az őszinteséget kedvelem benned, és tulajdonképpen mindenkitől azt várom, hogy ne csak dicséreteket kapjak, hanem világítsanak rá az esetleges hiányosságaimra is.
Köszönöm szépen, hogy velem tartottál, a jókívánságodat külön is. Bár lassan, de javulgatok. Én is mindenféle jót kívánok neked.
Szeretettel: Kankalin