Írunk. Elvonulok a másik sarokba, belemerülök a gondolataimba, mert akadnak, bármennyire azt mondtam neked pár perccel ezelőtt, hogy ma nem vagyok irodalmár kedvemben. Nem találom a helyem, amióta azt kaptam, hogy haszontalan dolgokról fecsegek, mert ugyan szépek a verseim, de a jelenlegi világhelyzetben nem erre kellene pocsékolnom az értékes szavakat, hanem csupa hasznos, közéleti eszmefuttatásra, véleménynyilvánításra, buzdításra vagy odamondogatásra. Elment a kedvem emiatt, hiszen egyetlen ilyen versem van és egy prózám, mely felháborodásom, hirtelen felindulásom eredményeként született.
Belőlem inkább líra árad, ettől érzem jól magam. Nem titkolom, szeretek színes életet festeni mindazoknak, akiknek nem jutott, érzéseket, érzelmeket közvetíteni.
A papír mindent elbír, szabadon rendelkezem vele, nem beszél vissza, nem követeli jussát, megengedi, hogy úgy vezessem a tollat, ahogy nekem tetszik. Nekem leginkább az tetszik, ha örömet szerezhetek másoknak, kiszáradt szemekből könnyeket csalhatok elő. Szeretem, amikor az olvasók úgy érzik, néhány pillanatig újra élnek. A visszajelzések ösztönöznek arra, hogy folytassam a megkezdett irányt, ne térjek le a kitaposott útról, közben szórjak színeket, illatokat, szólaltassak meg dallamokat, zenéljenek a verseim.
Emiatt is folyamodtam a kötött formákhoz, bár először nem volt tudatos, zenei elköteleződésem ösztönösen segített megtalálni a ritmusokat, melyek eleinte botladoztak itt-ott, azonban később harmonikus hangsorokká kezdtek alakulni.
Nálam minden forma személyhez kötött. Amikor írok, arcokat látok magam előtt, gesztusokat, segítő intelmeket, útmutatást, soha nem egyedül, magányosan írok, gondolatban mindig fogja valaki a kezem, simogat, ösztönöz, vagy éppen megállít, amikor elvétem az ütemet, a rímeket, túl kacifántos kifejezéseket használok, vagy bonyolultan fejezem ki magam.
A szonett áll hozzám legközelebb – életem végéig kötődni fogok hozzá -, mert a költészet területén eddig a legmaradandóbb nyomot hagyta bennem. Ez egy csodálatos világ, ahova nem juthat el akárki. Kivételezett vagyok, hiszen tíz éve lépkedhetek egy gondosan elém terített bársonyszőnyegen, napról napra tudatosabban. Hatalmas szabadság uralkodik el rajtam – hiába kötnek szigorú szabályok -, amikor késztetést érzek, akadály nélkül áramlanak az érzések, valami megfoghatatlan varázslatba kerülök, ez irányítja a tollam, nem én. Az utóbbi időben szinte öntudatlanul születtek szonettjeim.
Két kedvencem – Shakespeare és Petrarca – képes volt olyan hatást gyakorolni rám, hogy beleszerettem a szonettbe és abba, amit képvisel. Számomra ennek a versformának szimbolikus jelentése is van, személyként gondolok rá, egészen közelről hallom a hangját, látom alakját, arcát, mimikáját, mozdulatait, még a gondolatait is. Olykor úgy éreztem, hogy a szonett viszontszeret, de mindig ott volt a “talán”, ami elbizonytalanított, majd új erőre kaptam, és akkor születtek a legmélyebb szonettjeim, amikor már csaknem lemondtam róla. Az irodalomban eddig ez a legszebb bejárt utam, vétek lenne letérni róla.
Mosolygok. Te a másik sarokban rendületlenül kopogsz a billentyűzeten. Nem kellene megzavarnom, de képtelen vagyok türtőztetni magam, kezembe veszem a mobilom, küldök neked egy jelentőségteljes szépmosolyt. A másik sarokból hallom a pittyenést, ám nem várom meg válaszod, inkább a hátad mögé settenkedek, átölellek, beleszuszogok a nyakadba, orrom hegyével cirógatlak. Egyáltalán nem ellenkezel, félbeszakítod a megkezdett mondatot, megfordulsz, és határozott mozdulattal az öledbe ültetsz. Semmi szóbeli kommunikáció, csak finom testbeszéd, szemvillanás, ajkaink önfeledt játéka, gyorsuló szívritmus, összefonódás.
– Így nem lehet gondolkodni, boszorkány – súgod, ujjaiddal hajam babrálod, tovább élvezem csókod ízét, nem akarom abbahagyni.
– Nem hát, sipirceljünk írni! – s egy pimasz nyelvnyújtás után – nem kis erőfeszítés árán – kiszabadulok ölelésedből.
Ilyen elterelő hadmozdulat után nehéz visszatérni a betűk birodalmába, ám temérdek mondanivalóm van.
Kattog a fejemben az a fránya mondat, amely e vallomás megírására késztet. Hogy haszontalan lennék? Eddig sem volt önbizalmam, most adott egy pofont annak a kevésnek is jóakaróm.
Az irodalom valóban nem lehet öncélú, elsősorban mégis az. Úgy születik egy mű, hogy önmagunknak írjuk, bár általában van előttünk kitűzött cél, mégis később döntjük el, megmutatjuk-e nagyközönségnek. Számos alkotás lapul – nem csak nálam – fiók mélyére száműzve, némelyik hiába várja szabadulását. Talán unokáink valamikor rátalálnak, kikerekedett szemmel olvasgatják, majd eldöntik, hogy tűzre való, vagy érdemes megőrizni, esetleg nyilvánosságra hozni, ám addig ezek a féltve őrzött titkok meghúzódnak egy csöndes zugban, senki nem háborgatja őket.
Én nem vagyok elég bátor. Ha le mernék írni mindent, amit valójában gondolok, megdöbbentő lenyomatok születnének, ám még nem érzem magam kellőképpen érettnek ehhez, bár formálódom, egyre inkább felszabadít a nyílás öröme.
“Népet taníts, mint József Attila” – mondod, de először érzéseket kell tanítani, mert anélkül nem ember az ember, csupán gép, robot. Amíg nem éreznek, hiába tanítok nekik bármit, ám a következő harminc évbe belefér, hogy felnőjek a feladathoz, vagy elhagyjam az irodalmi színteret, és inkább a boszorkánykonyhában töltsem szabadidőmet. Az utóbbit nem tartom valószínűnek, hiszen nem vagyok megfutamodó típus, nem ijedek meg a kihívásoktól, de szükségem van támogatásra, és tőled mindezt megkapom. Ilyen háttér mellett el is dőlnek a továbbiak, hiszen szeretek írni; leginkább gondolkodtató írásokat, hogy ne legyen egyszerű a megfejtés, hanem dolgozzon meg vele az olvasó, élje át velem azokat az érzéseket, melyeket műveimben közvetítek. Színeket, gondolatokat, kimondott, kimondatlan szavakat, melyeket a sorokba és sorok közé írok, hogy aztán megelevenedjenek, utat találjanak, később felszínre törjenek. Egyfajta belső irodalmi nyelv, mely beszéd, írás nélkül is kommunikálható; gondolatátvitel és olyan közvetítési képesség, hogy át tudja venni a másik ember. Egyetlen és több is. Az egyetlennek más jelentéssel bírnak a szavak, egyedi módon fűzi gondolatai közé.
A szabad verselést is megkedveltem. Számos lehetőséget kínál önkifejezésre, közvetítésre. Már az első lépések megtétele után többletenergiához jutottam, mert élveztem, hogy más formában is képes vagyok kiteljesedni. Hamar észrevettem, hogy a kötött formák ismerete előnyt jelent ezeknél a verseknél; ritmusok kerülhetnek bele, melyek nem erőltetettek, szabadon áramlanak a sorokban, hiszen rutinból jönnek. Ez a felfedezés vitt közelebb a szabad versekhez, néha jólesik elkalandozni, kísérletezni.
Különleges élmény a prózák világában is barangolni. Izgalmakkal teli ez a világ, bármi lehetséges, és vég nélkül lehet beszélni, senki nem állít meg, nem szól közbe, akadálytalanul telhetnek a sorok, olyan dolgokat is kimondhatok, melyeket egyébként képtelen lennék szavakba önteni. Az írás felszabadít, nyugodttá, elégedetté tesz, és valami végtelen harmónia uralkodik el rajtam, amikor – minden terhet ledobva – átengedem magam a billentyűzetnek, olyankor a hétköznapokat ünnepi hangulat járja át. Számomra menedék, biztonságos sziget. Olyan terület, ahol komfortosan érzem magam, ki tudok kapcsolódni. A levegővételhez hasonlítom, vagy betűk, szavak harmonikus dalához.
Aki komolyan írásba kezd, végigjárja azt a lépcsőt, mely elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy élvezhető művek szülessenek. Ehhez először meg kell ízlelni az alkotás örömét, s ha tetszik, fejlődni akarunk, mert az újabb sikerélményekhez vezet.
Ennek első lépcsőfoka, hogy sok klasszikus irodalmat olvassunk és kortárs szerzőket is. Én gyerekkoromtól kezdve faltam a könyveket, mindig bele tudtam bújni valamelyik szereplő bőrébe, velük éreztem – örültem vagy szenvedtem -, és állandóan szerelmes voltam. Soha nem a királyok, úri fiúk vonzottak, mindig a szegények, az elesettek “élvezték kegyeimet”, szívesen megoldottam volna gondjaikat, hogy könnyebb legyen nekik, mert ettől jól éreztem magam. Olyan világokba csöppentem, ahol boldogan élnék, kamatoztathatnám problémamegoldó képességemet, ám gyakran fordult elő, hogy csalódtam, mert az olvasott történetek nem úgy alakultak, ahogy én szerettem volna látni az események folyását. Később sikerült ezen felülemelkednem, elfogadtam, hogy a regényekben nem én szövöm a cselekményt, valaki már megírta. Egy ilyen elmélkedés közben jutott eszembe, hogy nekem is kellene, akkor azt teszek, amit csak akarok, enyém az irányítás.
Gyermekkori körülményeim nem segítettek a fejlődésben, nem tudtam kihasználni az élet adta lehetőségeket, csak vágy maradt az írás, ám ha nagyon akarunk valamit, előbb-utóbb valósággá válik.
Mesékbe menekültem, olyankor eltűntek a felhők, csak a zárt világ maradt; bezárkóztam, magam mögött hagytam a külső zavaró ingereket, nem törődtem bántásokkal, kirekesztettem azokat, el is hittem, hogy nem léteznek.
Andersen meséin nőttem fel; mindegyik emlékezetes, több szereplőjével tudtam azonosulni. Egyik kedvencem a kis hableány története; én is olyan szerelmet akartam magamnak, és meghalni egyetlen boldog pillanatért.
Az élet másképp írja történeteit, bár még mindig hiszek a mesékben, a valóság azonban távol áll tőlük, néha olyan rút, hogy megrettenek tőle.
Ha mindent lejegyeztem volna, amit gondolok, számtalan prózai művem lenne, de nem tettem, inkább mások írásait elemezgettem, amíg nem kezdtél ösztönözni, hogy legyek merészebb. Nem egyszerű teljesíteni ezt a kérést, hiszen nem álnéven publikálok – nevemet és arcomat adom mindenhez, ami tőlem olvasható. Olykor pirulok, hogy miket gondolhatnak rólam az olvasók, emiatt nem merem megmutatni magam. Hiába “csak egy novella”, mindenki sejti, hogy “nyomokban” tartalmaz valóságos elemeket, azonosítanak egy-egy szereplővel, és ettől már előre megrémülök.
Összerezzenek, mert nagyon belemerültem az írásba, váratlanul a hátamon érzem érintésed. Rám teríted a kabátom, kézen fogsz, vezetsz az udvar felé.
– Szellőztessük ki a fejünket, boszorkány, majd utána folytatjuk – mondod mosolyogva, és én engedelmesen követlek, mert elgémberedtek az ujjaim, szükségem van mozgásra, friss levegőre.
A táj csodálatos, az esti sötétben huncut hópelyhek járják libbenő táncukat, az utcai lámpa fényétől fehérből aranyszínbe öltöznek. Egyikük orrod hegyére telepedik, s még mielőtt lesimogatnám, el is tűnik bőröd melegén. Ez a kép felébreszti szonettes énemet, máris verssorok kelnek életre, majd lejegyzetelem, amikor újra a laptop előtt ülök. Most inkább engedem hatni a vérpezsdítő hideget, hozzád bújok melegedni, töltődöm rövid sétánk alatt. Valóban gyönyörű az élet, csak élni kell minden pillanatát, az apró varázslatokat, melyek most épp a széparcú télben kelletik magukat.
A séta veled és az idilli táj felerősíti bennem a lírát, érzem, nehéz lesz visszazökkennem, éppen emiatt írok ritkábban prózákat. Talán nincs bennem elég kitartás, vagy nem hiszem el, hogy lesz belőle valami.
Ezt is tanulnom kell. Picivel jobban hinni önmagamban. A bizonytalanság nem szül újabb műveket, jól tudom, hiszen többször előfordul, hogy analizálom magam. Gyakran akadok el egy témánál, s amíg ki nem bogozom a szálakat, nem tudok továbblépni. Most például a “haszontalan dolgokra pocsékolom a szavakat” foglalkoztat. Még az is meglehet, hogy van ebben a vádban igazság.
Az írás mindenkor felelősséggel jár, egyáltalán nem mindegy, hogyan és mit fogalmaz meg, akit sokan olvasnak, hiszen egy-egy mű képes befolyásolni az emberek gondolkodásmódját, cselekedeteit. Lehet gyilkos tőr és orvosság, hatásos fegyver vagy hűsítő balzsam. Élénkít vagy nyugtat, cselekvésre késztet vagy megállít. Aki komolyan foglalkozik vele, hatalomhoz jut, ám ezzel a hatalommal megbocsáthatatlan bűn visszaélni.
Az írott szónak ereje van, mely maradandó, hiszen az olvasás bármikor ismételhető, akkor még nagyobb hatást gyakorol.
Mindig céltudatos voltam, olyan területen, ahol biztonsággal mozogtam, ám szeretem a kihívásokat, ez az élet minden színterére, így az irodalomra is vonatkozik. Mindig emeltem a lécen, soha nem álltam meg elégedettséggel, hátratett kézzel, hogy lám, már mindent elértem; nem, soha nem érünk fel legmagasabbra, mindig van feljebb. Nem elég, hogy van egy jól fogó tollunk, az írás minősége nem ezen múlik, sokkal inkább meghatározója, hogy mennyire vagyunk képesek kívülről látni magunkat, más szemével nézni műveinket, az olvasók szemszögéből is megközelíteni; érdemes figyelni a nálunk magasabb szinten álló költőkre, írókra, átgondolni megjegyzéseiket, tanácsaikat, hiszen ők elkötelezettjei az irodalomnak, nem ártani akarnak, hanem alázattal szolgálni. Nekünk is akarni kell a fejlődést, így egyre több élményhez juthatunk. Ezek a meghatározó élmények segítenek bennünket az egyre mélyebb, tudatosabb íráshoz. Engem ez vitt előre. Maximalista vagyok önmagammal és másokkal szemben is.
Azt hiszem, én arra születtem, hogy széppé tegyem az emberek életét, más szemnyitogatásra hivatott. Ez nem jelenti a líra elkerülését, hiányát, csak markánsabban vannak jelen a tudatot jó irányba befolyásoló gondolatok.
Én nem tudok hitelesen nyitogatni, de hitelesen tudok szépre szeretni, ha akad olyan, aki befogadja ezt a képességemet.
Későn érő típus vagyok, a szemnyitogatást még gyakorolnom kell, hiszen van véleményem a világ folyásáról.
A szavak arra születtek, hogy jó dolgokra használjuk őket, ne éljünk vissza azzal a hatalommal, mely általuk birtokunkba került. Hiszem, hogy nem haszontalan, amit művelek, hiszen műveim üzenete, hogy minden szakadékból van kiút. Így szolgál építésre az, amit a sorokba és sorok közé írok.
Amíg komolyan veszi valaki a minőséget, az értékeket és embertársainak örömet szerez, addig nem haszontalanok a szavak.
Egyszer minden írásból emlék lesz. Vagy a fiók mélyén porosodnak, vagy nyilvánosság elé, könyvtárakba, könyvespolcokra kerülnek. Az idő dönti el sorsukat.
Azt mondtad, az ember az emlékeket őrzi, az életet éli, és való igaz, mennyire fontos, hogy ez a két ige megfelelő helyre kerüljön a szóösszetételben.
Az életet élni kell, hogy az irodalom is éljen.
A kép forrása: Pinterest.
33 hozzászólás
Kedves Kankalin!
Ez nagyon érdekes volt.Azt írod sok mondanivalód van.Nekem abszolút semmi nincs.
További jó alkotómunkát kívánok neked én pihenek!
Szeretettel:Ági
Szia Ági! 🙂
Örülök, hogy érdekesnek találtad. Valóban sok mondanivalóm van, de nincs elég időm, hogy mindent leírjak. Azért igyekszem olykor megörökíteni valamit.
Köszönöm, hogy elolvastad! 🙂
Szeretettel: Kankalin
Szia Kankalin!
Eddig még ilyet nem írtál!Néha úgy érzem magam ilyenkor, mint egy kukkoló.
Amikor tőled olvasok!azt írod egyszer az írásból emlék lesz.Na igen ezért se mindegy mit írunk!
Szép estét neked!
Szeretettel:Ági
Szia Ági! 🙂
Pontosan ilyet még nem írtam, de hasonlót igen. Néhány fent van itt is, amelyik nem, az a blogomban olvasható.
Miért lennél kukkoló? Olvasó vagy, méghozzá jó.
Köszönöm ezt neked! 🙂
Szeretettel: Kankalin
Szia Kankalin!
Lehet nem vagyok kukkoló, de azért fura látni és olvasni milyen gondolatok járnak a másik fejében.
Örülök, hogy így gondolod! Végül is azért olvastad, hogy elolvassák.
Lehet nem kellene lelkiismeret-furdalást éreznem.Köszönöm a kedves soraidat 🙂
Szeretettel:Ági
Szétszórt vagyok kissé Végül is azért olvastad, hogy elolvassák.
Nem ezt akartam írni.Azért írtad, hogy elolvassák.
Szeretettel:Ági
Ági, semmi gond. 🙂
Szia Kankalin! Érdeklődve olvastam önvallomásodat az írásról. Szimpatikus az elhivatottság, ami átjön, nem csak itt és most, hanem a többi írásodból is. Beszámoltál arról, h egy kritikai észrevétel hangzott el valakitől, valamikor, ami számon kéri Tőled az "öncélúságot" – ha jól értettem, s jól foglaltam össze egyetlen szóban. Emiatt ne aggódj túlságosan. Egy lírikusnak sztem nem az az legfontosabb "feladata", h harcos kiállással védelmezzen, vagy támadjon társadalmi, stb. folyamatokat. Tegyék a publicisták, az ő dolguk. Hagyd Petőfit, néha ő is elvetette a sulykot: "Ne fogjon senki könnyelműen a húrok pengetésihez…" stb. Igazi lírikusként verselj saját érzéseidről, írj szonetteket, vagy szabad-verset. Ha írsz, akkor csak magaddal törődj, a saját belső világoddal. Elsősorban az lebegjen a szemed előtt, h a "mívesség" mellett, vagy azon túl, amit leírsz, őszinte és értető legyen! A szonett klassz dolog, de lehet mély csapda is, ami lekötözi az embert a maga verstani szabályrendszerév
Szia „én”! 🙂
Pontosan ezt állították: „szép, szép, de haszontalan dolgokra pocsékolod a szavakat”, ehhez kapcsolódtam.
Elkezdtem egy „Írunk” sorozatot, ez a második része. Az első – bizonyos okokból – csak a blogomban olvasható.
Cseppet sem aggódom, sikerült meggyőzni magam :), mert nyilván szükség van lírára, anélkül szegény lenne az irodalom. Érzéseket közvetíteni ugyanolyan fontos, mint véleményeket. Egyáltalán nem gondoltam, hogy rossz úton járok. Ez az írás inkább azoknak szól, akik kétségbe vonják a lírai művek szerepét.
Egyébként lesznek keményebb prózáim is, több területen kipróbálom magam.
Az őszinteséggel jó barátságban vagyok, a szonettektől pedig nem félek, mert úgy érzem, szeretnek engem. 🙂
Mindenki azt gondolja, hogy lekötöz, pedig szabaddá tesz. Épp annyira, mint egy szabad vers. Olykor írok majd szabadot is, mert megszerettem.
Köszönöm, hogy elgondolkodtál az írásomon! 🙂
Szeretettel: Kankalin
szabályrendszerével. Művelője sok esetben – ahogy mondani szokták – meghal a szépségben. Persze az ellenkezője is kikerekedhet – de sztem mindenképpen nehéz "pálya". Drukkolok Neked, h egyre jobb legyél, és sikerüljön megvalósítani céljaidat, elképzeléseidet! Szeretettel: én
Ja! Itt küldöm az öt pontot, mert lemaradt: XXXXX
Kedves Kankalin!
Reggel olvastam írásod,de még mindig frissek bennem a hatások!
Hatásai!
A hozzáálás az irodalomhoz az egyik dolog,ami megfogott!
Az a nyitottsag,öszinteség ami nélkül nincs igazi siker,elismerés!
Nyitotság minden iránt,ami szolgálja az irodalmat…minden
formáját annak!
A másik dolog ami érintett,a haladás!
Célokat tenni elébünk,mászni a legmeredekebb hegyekre is!
Ezt többszörösen kihangsulyóztad,hogy a haladás mennyire
fontos!
Egy nagyon értékes írás,szinte tanulmány!
Szeretettel gratulálok:sailor
Szép estét!
Szia sailor! 🙂
Így állok az irodalomhoz; gondoltam kifejtem, hátha mások is okulnak belőle.
A haladás azért fontos, mert sikerélményekhez vezet. Anélkül nem biztos, hogy felhőtlenül élveznénk az írást. Szükség van valami felrázóra, ösztönzőre, friss levegőre, hogy képesek legyünk repülni.
A nyitottság lényeges, bár nem könnyű megvalósítani. Próbálkozom, hogy ne legyenek unalmasak a műveim, bár szerintem olykor a terjedelem elijeszti az olvasókat.
Köszönöm, hogy belemerültél ebbe az írásba, és elmondtad róla a véleményedet! 🙂
Szeretettel: Kankalin
Kedves Kankalin!
Elolvastam újra a vonzódásod a szonetthez már majdnem olyan, mint egy szerelem!
Ezt meg tudom érteni Most például a "haszontalan dolgokra pocsékolom a szavakat" foglalkoztat.
Én igen gyakran érzem így.Sose lehet meredek dolgokhoz nyúlni.Ez van ezt kell szeretni vagy nem szeretni!
Te éreztél már így hozzá nyúltál valamihez, hogy ez kell, de nem úgy lett? Tartottál hosszabb szünetet
az írásban?Lehet mellényúlni? Pont ellentétes hatást elérni azzal amit közölni akarsz?Lehet ideje visszavonulnom!
Valószínű az íráshoz tökéletes belső harmónia kell vagy félig az.Bocsánat a sok kérdésért!
Ha válaszolsz köszönöm!Ezt még tudni szeretném!
Szeretettel:Ági
Ezzel arra akartam utalni, hogy könnyebb a természetről írni.
Mint mélylélektani folyamatokat ábrázolni!Se haszna se értelme!
Meg nem is lehet rájöttem!De lehet már eleve rosszul álltam az egészhez!
Meg esik az ilyen!Gondoltam még ezt megosztom!Legfeljebb törlöd!
Érdekes amit írsz és elgondolkodtató!Hétköznapi dolgokról jól lehet írni.
Aki tud meg annyira nyitott a témára!Ennyit akartam még!
Szeretettel:Ági
Ezzel arra akartam utalni, hogy könnyebb a természetről írni.
Mint mélylélektani folyamatokat ábrázolni!Se haszna se értelme!
Meg nem is lehet rájöttem!De lehet már eleve rosszul álltam az egészhez!
Meg esik az ilyen!Gondoltam még ezt megosztom!Legfeljebb törlöd!
Érdekes amit írsz és elgondolkodtató!Hétköznapi dolgokról jól lehet írni.
Aki tud meg annyira nyitott a témára!Ennyit akartam még!
Szeretettel:Ági
Véletlenül kétszer küldtem el az egyiket majd dobd ki mert én nem tudom amúgy megtenném!
Szóval nálam az elképzelés az jó volt csak teljesíteni nem lehet!
Na más az elképzelés meg más a valóság!Na, de majd ha rájövök szólok!
Kísérletezgetek néha ha nem sikerül akkor kidobom!Volt nincs!
Azért be kell, hogy valljam egy kicsit úfónak érzem magam most.
Azok után amit leírtál!Na, de jár így az ember!
Szeretettel:Ági
Szia Ági! 🙂
Próbálok minden kérdésedre és felvetésedre válaszolni.
Vonzódásom a szonetthez nemcsak „majdnem olyan”, hanem „AZ”, vagyis szerelem. Semmi kétségem efelől, teljesen tiszta a kép. 🙂
Aki ír, gyakran elgondolkodik, hogy érdemes-e, kell-e valakinek, de én mindig arra jutok, hogy nekem mindenképpen szükségem van az írásra, elsősorban a magam öröme miatt teszem. Ha tetszik az olvasóknak, jó érzés.
Igen, nálam is előfordul úgynevezett alkotói váláság, most is éppen ezt élem, mert nincs időm elmélyedni az írásban, pedig ötletem bőven lenne. A megvalósítás várat magára, pillanatnyilag bizonytalan vagyok, mert nem érkezik felém elég ösztönző erő, mely gyomorremegésig hatna rám (vagy nem jól veszem az ingereket), emiatt torpantam meg, ám az is eszembe jutott, ha igazán akarunk valamit, akkor mindent félresöprünk, megvalósítjuk, bármi áron. Ezt kellene tennem. 🙂
…
…
A közlés érdekes dolog, mert két vége van: az alkotó gondolatai és az olvasó belső megélése. Nem biztos, hogy ez a kettő megegyezik, hiszen különböző lelkületűek vagyunk. Ha mégis összetalálkozik, az tökéletes katarzis, ám az is nagy öröm, amikor egy-egy olvasó saját életére vetíti a verseket. Ellentétes hatást nem lehet elérni, csak másmilyen hatást. 🙂
Érdekes, hogy a harmóniát említed, mert ezzel kapcsolatban nekem is van véleményem. Azt gondolom, hogy egy jó íráshoz vagy tökéletes harmónia, vagy tökéletes káosz szükséges. Mindenképpen kell valami „robbanóanyag”, hogy ne átlagos mű szülessen. Nem mindig sikerül megtalálni a dinamitot, de ez nem jelenti azt, hogy abba kell hagyni az írást.
…
…
Nem hiszem, hogy a természetről könnyebb írni. Mindenki arról tud legpontosabb képet adni, amit közelről ismer, megtapasztalta legapróbb titkait is. Én szívesebben írok az emberi lélek szépségéről, öröméről, fájdalmáról, lehetőségeiről; nehezebben jönnek a tájleíró versek, pedig sokat tudok az engem körülvevő környezetről.
Amit ebben a vallomásban leírtam, arról szól, hogy számomra mit jelent az irodalom. Nem jelenti azt, hogy mindenkinek ilyennek kell lenni, ez nem etalon, csak egy összefoglaló, mert kedvem volt elmerülni a témában. Próbáltam olyan elemeket beletenni, amelyek színesítik, hogy ne legyen száraz. Picit elvittem a fantázia világába, de az irodalomról alkotott véleményem vastagon benne van, arra helyeztem a hangsúlyt.
Ne hagyd abba az írást, legyél bátor, és akkor megtalálod a versekben azt, amit szeretnél, megtalálod önmagad.
Köszönöm, hogy ilyen mélyen foglalkozol a műveimmel! 🙂
Szeretettel: Kankalin
Kedves Kankalin!
Jó, hogy ezt leírtad.Nem szoktam az írásról beszélni senkivel!Ez valahogy mindig így volt!
Egy-egy olvasó saját életére vetíti a verseket.Nem tudom én ilyet sose tettem!
Én az egyszerű kíváncsi vagyok!Én megtaláltam önmagam vagyis régen!
Az jó, hogy a fantázia világba is betérsz.Én szívesebben írok az emberi lélek szépségéről, öröméről, fájdalmáról, lehetőségeiről;Azt írod én a szépségéről meg az öröméről nem szoktam írni!Még van jó pár félig kész
és befejezetlen ügyem amihez az irodalomhoz semmi köze!Most semmilyen téren nem vagyok toppon!
Tudom ezt nem szokás elismerni!Majd lesz valahogy!Ez nem bátorság kérdése!
Ha nem az se nagy veszteség!Én csak szimplán kíváncsiságból írtam!Olvasni néha feljárok!
Én nem kocadohányos hanem koca író vagyok!Néha ahogy az időm meg a kedvem engedi feljövök olvasni!
Nekem ez így elég néha sok is!Köszönöm a válaszodat!Engem annyira nem éltet az írás mint téged!
Én ezt az írást hanyagolom valahogy engem se motivál semmi erre most!
Úgy vagyok vele akinek van kedve meg ereje írjon, de az nem én vagyok!
Továbbra is sikeres alkotói munkát kívánok neked!Köszönöm a válaszodat!
Minden Napvilág tagnak jó alkotást kívánok!
Szeretettel:Ági
Javítás!Helytelenül fogalmaztam amikor azt írtam, hogy senkivel nem beszélek az írásról!
Anyámmal néha szoktam.Pár éve 5-7.Mindegy is tanácsot is kértem,
Vagyis nem igazán az volt, csak valaminek a jelentését kérdeztem.
Meg tavaly valamikor megkértem valakit itt nézzen rá a versre jó- ez így?
Az irodalmi beszélgetés az valahogy már úgy kezdődik nálam, Hogy vagy?
Ezzel be is fejeződik!Ellentétben azzal, hogy itt néha sokat írok(Szerintem)
Nem vagyok nagy dumás.Még ezt gondoltam leírom!
Köszönöm az eddigi munkádat és a megértésedet a kedvességedet!
Nagyra értékelem a szerkesztői munkádat!Tudom nem lehet könnyű!
Lehet ez az utolsó két sor "kicsit nyálas" de így gondolom!
Úgy gondoltam ezt még le kell írnom!Örülök, hogy megismertelek, mint embert, mint nőt
és szerkesztőt!Még leszek valamikor!Nem ígérek semmit!
Szeretettel:Ági
Szia Ági! 🙂
Mindenki másképp ír, nem vagyunk egyformák, de ez nem baj, épp ettől színes a világ.
Az irodalom felé sem egyformán fordulunk. Van, aki többet ír, mások inkább olvasnak, olyan is akad, aki író és olvasó is.
A hangsúly azon van, hogy szeretjük az irodalmat. Ennek a kis közösségnek is ez adja célját és összetartó erejét.
Örülök, hogy olvasgatsz itt, mindig szívesen látlak egy-egy művem alatt, mert érdekes megvilágításba helyezed őket, ez segít, hogy más szemszögből is felfedezzem önmagam.
Köszönöm neked, hogy elmélyedsz a gyűjteményemben! 🙂
Szeretettel: Kankalin
Ugyan, miért fecsegnél haszontalan dolgokról? A „közéleti odamondogatás” szerintem amolyan pótcselekvés. Frusztráció. Pont olyan, amikor az ember egy futballmeccsen üvölt; szidván a bírót, mert otthon „az asszonnyal nincs minden rendjén”, és a gyerek is hozza az intőket az iskolából, rendre. Kit érdekel? Írsz, szerzel örömet magadnak, olvasóidnak. Ez a lényeg, asszem. Tartalomhoz, üzennivalódhoz találtál formát. Nem hinném, hogy baj lenne ezzel. Gondolom, az „embergyereke”, amikor írni kezd, kicsit, előtte sokat kell olvasnia – van súlyos igazságod ebben. Aztán lehet csak felkapaszkodni óvatosan, vigyázva, a létrák első fokain. Na ja! Andersen: a féllábú ólomkatona, és a kicsi táncosnő története sok mindenre megtanít. Meg a Grimm mesék, és Benedek Elek történetei. Mindegy, nem bölcselkedem tovább; bogozd ki az összes, maradék szálakat! Sok Időt kívánok hozzá!
Szia túlparti! 🙂
Azért írtam meg ezt az összefoglalót, hogy tükörbe nézzek, mit is jelent számomra az irodalom. Annál sokkal többet, hogy elkedvetlenedjek egy „beszólogatótól”, úgyhogy folytatom, amit elkezdtem, amíg időm engedi, és ezt inkább a hátralévőre értem, mert senki nem tudhatja, mit dob neki a sors.
Ameddig lehetőségem lesz, hagyok magam után néhány lírai művet, mert az az én igazi területem, abban tudok kiteljesedni.
Köszönöm szépen biztató szavaidat! 🙂
Szeretettel: Kankalin
Nincs szükséged biztatásra, védelemre se. Beszélnek helyetted verseid.
Köszönöm szépen, túlparti! 🙂
Szervusz Kankalin!
(Remélem, nem zavarok.) 😇
Amikor először olvastam ezt a művedet, a címe megtorpantott; valami egészen mást sejtettem mögötte.
"A szavak arra születtek, hogy jó dolgokra használjuk őket, ne éljünk vissza azzal a hatalommal, mely általuk birtokunkba került." – még mindig ez a kedvenc mondatom, de a 3. bekezdés gondolatai is kiemelkedőek számomra.
Olvasás közben olyan furcsaságokra is figyelmes lettem, amelyekre korábban nem, mint pl. a kötött formáknál említett "hatalmas szabadság uralkodik el rajtam" kifejezés. Ezt a két nagyon élesen ellentétes fogalmat (szabadság – uralkodik) egymás kioltására használja a nyelv, meglepett az a gondolat, hogy még a szabadság is uralkodik. Ez azt jelentené (az én olvasatomban) hogy szabadság mint olyan végső soron nem is létezik. Kíváncsi volnék itt a Te kifejtésedre, de tudom, gyengélkedsz, majd ha lesz energiád, hangulatod. Addig is jobbulást.
Laca ⚘
Szia Laca! 🙂
(Sosem zavarsz.) 🙂
Jól belebonyolódtam ebbe az írásba, nem terveztem ilyen bőségesre, de tolakodtak a szavak, és nem tudtam ellenállni nekik.
Hónapokkal ezelőtt született (már idejét sem tudom), azóta sok új gondolatom támadt, de amit ebben megfogalmaztam, örök érvényű.
Örülök, hogy vannak benne olyan részek, amelyek külön is megtaláltak.
A furcsaságon én is elgondolkodtam, miután felvetetted. A „hatalmas szabadság uralkodik el rajtam” számomra azt jelenti, hogy a szabadság legyőz minden visszatartó tényezőt, tehát uralkodása nem kioltó, inkább erősít, szárnyalni késztet, mert leveszi rólam a terheket.
A szabadság fogalma létezik, a valódi szabadságot azonban nehéz, csaknem lehetetlen elérni. Éppen ezért, ki kell használni a lehetőségeket, amikor – akárcsak néhány pillanatig is – élvezhetjük.
Valóban nem vagyok jól, de majd elmúlik, legalábbis remélem.
Köszönöm, hogy foglalkoztál ezzel az írásommal is! 🙂
Szeretettel: Kankalin
Kedves Kankalin!
Az írás flow élmény az alkotó számára. Amíg ír az ember, az idő felgyorsul, a külvilág megszűnik létezni. Az írás olyan belőlünk fakadó öröm, amihez nem kell senki más jó indulata, sem gazdagság, még csak siker sem. /Azért jó, ha másoknak is tetszik végül az alkotás/.
Az utókorra nem érdemes bízni semmit. Tedd csak közkinccsé alkotásaidat, a fiókok elzárt tartalma a lomtalanításban szokta végezni.
A te irodalom szereteted tartja életben ezt az oldalt is. Ezúton is köszönöm ezt, és az elmélkedésre késztető önvallomásodat is.
Judit
Szia Judit! 🙂
Nem is tudod, mennyire jókor jött ez a megerősítés! A legjobbkor. 🙂
Nagyon szépen köszönöm, mert épp a fiókot dagasztottam, pedig inkább írni kellene, egyre többet.
Azt is köszönöm, hogy ilyen jó véleménnyel vagy rólam, mert valóban az irodalom iránti szeretet és rajongás vezérel, az ad erőt itt és a hétköznapok taposómalmában.
Örülök, hogy elmélkedésre késztettelek. Én azóta is elmélkedem, mindig jön ehhez az önvallomáshoz adalék, mert naponta fedezek fel újabb megközelítést és érzéseket.
Vigyázz magadra, gyere gyakrabban! 🙂
Szeretettel: Kankalin
Kedves Kankalin!
Az írás flow élmény az alkotó számára. Amíg ír az ember, az idő felgyorsul, a külvilág megszűnik létezni. Az írás olyan belőlünk fakadó öröm, amihez nem kell senki más jó indulata, sem gazdagság, még csak siker sem. /Azért jó, ha másoknak is tetszik végül az alkotás/.
Az utókorra nem érdemes bízni semmit. Tedd csak közkinccsé alkotásaidat, a fiókok elzárt tartalma a lomtalanításban szokta végezni.
A te irodalom szereteted tartja életben ezt az oldalt is. Ezúton is köszönöm ezt, és az elmélkedésre késztető önvallomásodat is.
Judit