„Isá, pour és homou vogymuk”, avagy mi van a szatyorban?

Pista sógor soha életében nem gondolta volna, hogy egyszer majd sógornője lábai között fog utazni. Ezt a kiváltságot, ha annak nevezhetjük egyáltalán, nem életében, hanem halálában kapta meg. Földi életében nem igazán vágyott társaságra. A kocsmák „népét” érezte szűk családjának, nem választott arát sem magának. Anyja is úgy gondolta, hogy jó helyen van a fiacskája az ő szoknyája mellett. Legalább özvegységében oltalmazza, és elvégzi a férfimunkát a porta körül. Jó ideig hiányzott Pistának az asszonynép közelsége, de amikor átfordult az ötvenedik évén, megbarátkozott a gondolattal, hogy már nem alapít családot, érezte, hogy kifutott az időből. Tiszta ruha és meleg étel mindig volt az asztalán, a pénzét meg arra költhette, amire akarta, de többnyire leginkább csak alkoholra akarta. Anyja sokáig élt szerencséjére, betöltötte a nyolcvankettedik évét, amikor itt hagyta ezt az árnyékvilágot.
A Nap még erősen próbálkozott melegíteni szeptember végén, hogy jókedvre derítse a szorgos asszonyokat a szántóföldön, ahol egy tucat asszony ülte körbe a félbe vágott héj nélküli, hatalmas, sárga tököket, melyek  halmokba voltak összerakva. Kezükön gumikesztyűt viseltek, hogy ne szívja ki a tök lucskos belseje a tenyerüket, amikor kikaparják a zöldre érett magokat, amiből az idősödő férfiaknak tökmagolajat készítenek majd a feldolgozók. Többnyire családtagok voltak a segédkezők, de volt köztük szomszéd és napszámos is. A harmat felszáradása után kezdtek munkához és napnyugtáig abba sem hagyták. Sietniük kellett, mert bármikor megállíthatta őket az esős idő érkezése. Hosszúak és fárasztóak voltak a magszedéssel eltöltött napok, ám igyekeztek kellemesen eltölteni őket. Akadt mindenkinek egy-egy vidám vagy éppen szomorú története az életéből, amit elmeséltek egymásnak. Már kezdett lefelé ballagni a Nap a horizonton, amikor a legegyszerűbb parasztasszony, Rozi néne, belekezdett saját sztorijába, amit aznap már senki sem tudott felülmúlni. Elmesélte kalandos történetét a sógorával, ami, ha jól belegondolunk, akár morbidnak is tekinthető. Az eset elmondása után a dolgos munkáskezek megálltak és a fáradt asszonyok önfeledt kacagásban törtek ki.
Történt egyszer, hogy Rozi, a csíkos, műanyagból készült szatyrával, ami ezen a vidéken a „csóróságot” szimbolizálta, felszállt a megyeszékhelyen a helyközi buszra. A sofőrtől megkérdezte, hogy a csomagjára kell-e jegyet vásárolnia, mert külön ülésre szeretné tenni. A busz vezetője csak legyintett, nem értette a kérdést sem igazán, minek kellene külön jegyet vennie, hiszen nem volt tele a busz, jutott hely a szatyornak is, de akár ölbe is vehetné. Rozi néne kényelmesen helyet foglalt, és úgy döntött, ha jegyet nem kellett vennie a szatyornak, akkor inkább leteszi a lábai közé a földre, hogy ne izegjen-mozogjon, ha zötykölődik a busz. Vigyáznia kellett a tartalmára, nehogy véletlenül kiboruljon vagy nekiütődjön valaminek, mert épségben szeretett volna hazaérni vele.
A krematóriumban igencsak meglepődtek, amikor bejelentette, hogy jött a sógoráért. Furcsa tekintettel néztek rá. Aztán megkérdezték, hogy a temetkezési vállalat dolgozója később jön talán, csak ő előbb ért ide? Erre megrázta a fejét és fennhangon válaszolta:
– Nem hagyott a sógorom egy fillért sem a temetésére, nem fizetem ki helyette a drága fuvart, hiszen ő minden forintját elhordta a kocsmába. Örüljenek, hogy nem hagyom itt maguknak.
A következő megállóban egy ismerős asszony lépett fel a buszra. Ráköszönt Rozira és le is ült mellé. Beszédbe elegyedteke, szó szót követett. Miközben diskuráltak Rozi egyre csak a lába között lévő szatyrot igazgatta.
– Te Rozi, miért vagy annyira elfoglalva azzal a szatyorral, rám sem nézel, amikor szólok hozzád, csak lefelé tekintgetsz? – intézte kérdését Böske az asszonyhoz.
– Jaj, Böske, nem akarom, hogy bármi baja is essen Pista sógornak, épségben haza akarom vinni. Az uram rám bízta a sorsát, mert ő olyan gyámoltalan, hogy nem mert még elmenni sem érte – válaszolta Rozi.
– Miről beszélsz Rozi, hol van a sógorod? Én nem látom sehol – nézett körbe Böske.
– Hol, hol, hát itt a lábaim közt ficánkol – nevette el magát Rozi.
– Micsoda? Ki ficánkol a te lábaid között? – kérdezett vissza tágra nyílt szemmel.
– Hát ugyan ki? A Pista sógor hamvait hozom haza a krematóriumból. Otthon majd betesszük a kredenc aljába, aztán ott elpihen, amíg mi élünk. Utána meg majd lesz vele valami, a jó Isten sem tudja, hogy mi.
Hirtelenjében Böske szóhoz sem tudott jutni. Szemében látszott az ijedtség. Nem tudta eldönteni, hogy igazat beszél-e Rozi, de a biztonság kedvéért úgy döntött, hogy inkább gyorsan elköszön, és hátrább megy a busz belsejébe. Nem akart egy halott hamvai mellett utazni. Fél órás útján Rozi néne ügyesen vigyázott a sógorára, nem érte semmi baj őt, épségben haza szállította. Így még a temetési költséget is megspórolta saját magának. Pista sógornak ez volt az utolsó útja, amely igazán különleges volt, mert nem mindenkinek adatik meg az a kiváltság, hogy helyközi buszon tehesse ezt meg. Béke poraira! Remélhetőleg még őrzi valaki és nem öntötte ki az árnyékszék mellé, hogy télidőben ne csússzon az odavezető út, amikor jég van a hó alatt.