Isabel – Prológus

Az apáról akkoriban már két éve nem lehetett tudni semmit. A neve ekkor már régóta tabu volt otthon. Az ikrek ugyan idővel hozzászoktak, hogy ő nincsen, de még erősen élt bennük a remény, hogy egy szép napon majd hazaérkezik. Gyakran előfordult, hogy hosszan beszélgettek róla, vagy történeteket szőttek. Ezekben a kitalált történetekben az apa minden esetben valódi hősként tündökölt.
Az otthonuk csupán néhány utcányira volt az erdőtől, és az annak közepén elterülő kis tótól. Ez volt az a hely, a kis erdei tisztás, ahol a legtöbb idejüket töltötték. Itt minden adott volt ahhoz, hogy fantáziájukat szabadjára engedve, önfeledten játszhassanak. Itt a környéken élő, hasonló korú gyerekek gyűltek össze rendszeresen. Összesen heten alkották a kis csapatot, és egymástól szinte elválaszthatatlanok voltak.
Egészen addig az őszig.
A kisfiú egyre ritkábban jött velük a kis tóhoz játszani. Nem árulta el, hogy miért: külön utakon járt, és a kislány lelkére kötötte, hogy ne szóljon róla otthon az anyának. Ő hiába faggatta az öccsét, hajthatatlan maradt.
Azon az őszi délutánon a kisfiú izgatott volt, a kislány pedig nagyon kíváncsi. Nem bírta tovább: úgy érezte, meg kell tudnia testvére titkát.
Azon a délutánon a kisfiú ismét elindult.
Végigballagott a főutcán, elhaladt az iskola épületének a háta mögött, aztán letérve az útról, baloldalt egy ösvény felé fordult. A kislány tisztes távolságot tartva haladt az öccse mögött. Már jócskán elhagyták a házakat, és lassan elérték a város határát. A kislány számára ismeretlen terület volt ez itt: ilyen messzire ugyanis még sosem merészkedett el az otthontól. A kisfiú határozottan haladt előre a fák övezte, esőáztatta, sáros földúton. Ő jól tudta, merre tart. Kidőlt fa állta az útját, és egy eltévesztett lépés következményeként megbotlott, a hasára esett. Megfordult, felült, a farmernadrágja szárát felhúzta, bal térdét vizsgálta. Ebben a helyzetben pontosan szembe került a kislánnyal, aki ezután már nem akarta tovább leplezni jelenlétét. Odafutott a testvéréhez, és megállt előtte.
A kisfiú felnézett, és amint meglátta a kislányt, azonnal felpattant.
– Te mit keresel itt? – kérdezte.
– Tudni akarom a titkod.
– Időben megtudod. Fordulj vissza, menj haza.
– Vérzik a lábad.
– Az most nem számít. Nem fáj. Menj haza.
– Nem. Veled megyek.
– Jól van – egyezett bele végül a kisfiú – de ne kérdezősködj.
Együtt folytatták az utat, a kisfiú néhány lépéssel haladt előtte. Egyre kényelmetlenebbül érezte magát, és bár több kérdés is felmerült benne ez alatt az idő alatt, ígéretéhez hűen hallgatott. Minden erejével azon volt, hogy elnyomja magában azt a nyomasztó érzést, amely a hatalmába kerítette.
Már nem kellett sokat menniük a célig. Kiérve a fák közül, egy elhagyatott kamionparkolóhoz érkeztek. A kisfiú azt mondta, most várniuk kell egy kicsit, mert még nem érkezett meg.
– De kire várunk? – kérdezte végül.
– Valakire, aki ismeri apát – hangzott a válasz.
– Na de…
– Megígérted, hogy nem kérdezősködsz. Majd meglátod. – fojtotta belé a szót a kisfiú.
Néhány perc múlva egy sötétkék furgon hajtott a parkolóba. A férfi, aki kiszállt az autóból, magas volt. Félhosszú barna haja lófarokba kötve, vékony testalkatán világoskék koptatott farmert, és sötétszürke pólót viselt. Mikor meglátta őket, széles mosoly ült borostás arcán.
– Ő az – mondta a kisfiú csillogó szemekkel – Gyere. Ő fog elvinni apához.
– De miért nem apa jön elénk?
A kisfiú nem válaszolt.
– Menjünk haza!
– De hát ő az, James! – magyarázta – Aki elvisz minket apához!
Elindult az idegen felé.
– Várj!
A kislány az öccse után iramodott, megragadta a pulóverét, és maga felé húzta.
– Engedj el! Ha nem akarsz, hát ne gyere, de én akkor is odamegyek! – kiáltotta.
Kitépte magát a kislány szorításából.
A kisfiú végül egyedül indult el az idegen férfi felé.
A kislány csak állt ott, félelemtől bénultan.
Csak erre tudott gondolni: „Lehet, hogy nincs is semmi baj. Nem, nem lesz itt semmi baj. Ez az ember semmi rosszat nem akar. Hiszen ő apa barátja…”
Mindketten kilenc évesek voltak.
A kislány ekkor látta utoljára a testvérét.