Isten kegyelme

A király izgatottan rohant fel a lépcsőn a jósok tornyában lévő mágus szoba felé. Amint felért, iszonyatos erővel lökte be az ajtót. A szobában lévő három férfi egyszerre kapta fel fejét, és az ajtó felé fordultak.
– Üdvözöljük felség!- mondták egyszerre.
– Azt mondták megvan végre a jóslat! Igaz ez?- kérdezte a türelmetlenkedő király.
A jósok egyszerre bólintottak majd az asztalon álló könyvre mutattak. A király két lépéssel a könyv mellett termett és mohón olvasni kezdte a sorokat. Amikor végre elolvasta az adott jóslatot kissé komorrá vált arckifejezése. Nem igazán erre számított.
– A jóslat hazudik!- kiáltott fel hirtelen.
– De felség! Ez egy jóslat. Sem nem hazug, sem nem igaz. Az fogja igazzá tenni, akiről szól. Nem feltétlenül kell neki teljesülnie.
– Még ez a szerencse- nyugodott meg a király.- Óh, édes egyetlenem, várnunk kell még- motyogta maga elé miközben leroskadt egy székre.
– Most mit tegyek varázsló urak?
– Felség ez már a második jóslat volt, amire sikerült rábukkanunk. Nem tudhatjuk, hogy találunk-e még egy harmadikat is. Talán valóra kellene váltani.
– Nem, azt nem tehetem. Az országomnak fiú trónörökösre van szüksége. Nem születhet lányom. A jóslat gyermeket ígér, de az a baj, hogy hercegnőt említ, nem pedig herceget. Pedig mennyit imádkoztam az Úrhoz, hogy meghallgasson, de szavaim még sem találtak meghallgatásra.
– Felség. A szavai meghallgatásra találtak gyermeke foganhat a mai éjszakán, ha Ön is úgy gondolja. Egy kislány is válhat méltó uralkodóvá. Gondolja meg.
– Badarság! Ki hallott már olyat, hogy a Nagy Folyók Országának trónján egy nő foglaljon helyet. Nem! Nem! Nem! Keressétek a jóslatokat!
Azzal kiviharzott a toronyszobából magára hagyva a varázslókat, hogy munkájukat végezzék.

A királynő sírva borult selyemmel bevont párnáira, amikor férje közölte vele a hírt. Hiába vigasztalta a király feleségét, nem tudott bánatán enyhíteni. Átkarolta az asszonyt és halkan a fülébe súgta, hogy a varázslók már keresik az újabb jóslatot, ami meghozza számukra a megváltást. Az asszonyt ez sem vigasztalta, hisz korábban is ezt ígérte neki férje. Fiatalsága hanyatlását élte, és nem szült még gyermeket. Fájdalmas volt ez számára.
A király, amint látta, nem tud az asszony segítségére lenni, lehajtott fejjel távozott a hálószobából. Folyosókon kanyarogva ment egészen a rózsakertig, ahol Istene oltára állott. Az oltárhoz érve fél térdre ereszkedett és imádkozni kezdett. Isten kegyelmét kérte, hogy fiú gyermeke szülessen. Egész nap és egész éjjel az oltárnál imádkozott, míg álomba nem merült.
Álmában egy nagy könyvtárban járt, ahol ezer meg ezer könyv sorakozott a hatalmas polcokon. A polcok között sétált, néha levett róluk egy-egy könyvet. Mindegyik könyv, amit kezébe vett üres lapokat tartalmazott. Nem volt bennük semmiféle írás. Mindegyiket szerette volna kinyitni, de érezte, hogy egyre jobban öregszik és nincs ideje megkeresni azt a könyvet, amely az ÍRÁST tartalmazza. Egyszerre csak az egyik könyvespolc felől egy halvány fénysugár csillant meg a poros könyvtárban. A fény csábította a királyt, hogy menjen közelebb, majd az engedve a kísértésnek eleget tett a kérésnek.
Ahogy közelebb ért, a fény egyre jobban kiteljesedett és vakítóvá vált. Amikor már egészen közel járt már nem is látott mást maga körül csak a fényt, mely körül ölelte a királyt.
– Gyere! Gyere közelebb! Még közelebb!- hívta egy gyönyörű hang a fény belseje felé.
A király elindult a hang irányába. A vakító fényességben nem tudta, már mennyi ideje bolyonghatott, amikor egy lassan ringó tárgy körvonalazódott ki előtte. Ahogy jobban koncentrált a tárgyra, az egyre jobban kivehetővé vált.
– Ez egy bölcső!- hasított a felismerés a király elméjébe.
Szép lassan elindult a bölcső felé. Amint közelebb ért, azt is láthatta, hogy egy asszony ringatja a bölcsőt és mosolyog a benne fekvő gyermekre.
– De hiszen ez…ez nem lehet igaz…
A felesége ült a bölcsőnél.
– De hát akkor…akkor ez az ő gyermekük- gondolta a király, s futásnak eredt a bölcső irányába, hogy üdvözölje fiát.
A hirtelen mozdulattól a fény egyszerre csak szertefoszlott és a király újra a könyvtárban találta magát a poros könyvek között. Kétségbeeséstől vezérelve, őrülten kapott a polcon heverő könyvek felé, hogy megtalálja újra a fényt. Nem volt sehol.
Szomorú lett, hogy mégsem láthatja fiát.
– Felség! Felség!- hallotta a távoli hangokat.
– Felség! Ébredjen!
– Ki…ki az- riadt fel álmából a király.
– Óh, ne haragudjon felség, csak én vagyok Ermin. Felséged tanácsosa.
– Ermin? Ja persze, Ermin. Igen. Mit akarsz Ermin?- kérdezte a király miközben feltápászkodott a földről.
– Ne haragudjon felség, hogy álmában megzavarom,- nézett kissé furcsán az oltár előtt kecmergő királyra- de a királyné nagyon rosszul van. Azt hiszem beteg. Szüksége lenne felségedre.
– A királyné?… Ja igen, a királyné. El kell mondanom neki! El kell mondanom neki!- kiáltotta, majd rohanva elindult a királyné szobája felé.
Ermin egy kissé gyanakodva nézett uralkodója után, azt gyanítva, hogy az meghibbant.

-Óh, drága egyetlenem!- törte be az ajtót a király.- Drága édes, egyetlenem! Jó hírt hozok neked. Hamarosan megszületik a fiúnk! Láttam! Álmomban láttam! Megsegített minket Isten kegyelme!
A hír hallatán a királyné sápadt arcába lassan visszatért az élet, s betegsége egy szempillantás alatt elszállt. Szemei könnyel teltek meg, de most már örömkönnyekkel. A szerelmespár egymás nyakába borult és együtt sírtak örömükben.

Telt, s múlt az idő, mígnem eljött a nagy nap. Aznap gyermeksírásra ébredt a palota népe. Mindenki csak úgy sürgött, forgott a vár körül. Készültek az ünnepségre. A szakácsok a konyhában az üstök mellett serénykedtek, az inasok a termeket díszítették, hogy a meghívott vendégek az estélyen, mikor bejelentik az új jövevény érkezését, jól érezzék magukat. Mindenki nagyon várta ezt a napot, hisz már egy teljes hete a várban tartózkodtak a meghívottak, hogy ott legyenek, amikor a trónörökös megszületik.
A király, amint meghallotta, hogy gyermeke megszületett, már robogott a királyné szobája felé. Amint a szobából kilépő bába észrevette a szélvészként suhanó királyt, alig tudta megállítani.
– Várjon felség! Még nem mehet be!- kiáltotta a bábaasszony.
– Már, hogy ne mehetnék!- lökte oda az asszony elé a sértődött szavakat a király.- Gyermekem vár. Engedj!
– Nem felség! Várjon a sorára, majd ha szólok bejöhet- azzal becsukta a király orra előtt az ajtót.
– Szenvtelen fehérnép!- dühöngött magában az uralkodó.
Fel, s alá járkált türelmetlenségében az ajtó előtt, várva, hogy mikor mehet már be a szobába. Egyszer csak kinyílt az ajtó, majd a bába falfehér arca bukkant ki mögüle.
– Most már bemehet felség!- nyögte ki a bábaasszony.
– Na végre, had lám!
A király nem akart hinni szemének. Ugyanaz a kép fogadta, mint régen álmában. A királynő az ágyon ülve egy bölcsőt ringatott. Most végre megláthatja a fiát. Az új trónörökös megszületett.
Lelassította lépteit, félve, hogyha rohanni kezdene, szertefoszlana ez a gyönyörű kép, mint ahogy álmában történt. Elért a bölcsőig, majd belenézett. Két aprócska szempár mosolygott vissza rá. Oly tündöklő volt a gyermek mosolya, hogy a király szíve teljesen meglágyult, s egy könnycsepp hagyta el szemét.
– Óh, drága kisfiam!- szipogta.
– Kislányod van. – nézett rá mosolyogva felesége.
A király nem tudott szóhoz jutni meglepetésében. Csak bámult az asszonyra, mintha nem értette volna jól, amit felesége mondott.
– Nem kisfiú. Kislány. Kislányod született.
– Kislány? Az… nem… lehet…-dadogta.
– De igen. Egy gyönyörű kislány.
– Hát…jól megtréfált az Úr mondhatom! – zsörtölődött a király.
Ránézett újra a gyermekre. Csak nézte, nézte a csöppnyi ártatlan teremtést, az meg csak mosolygott a csalódott férfira.
Teltek a percek és a király még mindig a babát bámulta. Felesége nem tudta már mire vélni a dolgot, majd egyszer csak halvány mosolyt látott megjelenni a király arcán.
– Ha kislány, hát kislány. De a mi gyermekünk. Isten kegyelméből kaptuk a hosszú évek várakozása után. Boldog vagyok, hogy gyermekem született!- mondta.- A neve Anna lesz.
Így esett hát, hogy a Nagy Folyók Országának női trónörököse született, kinek neve Anna. Mert Anna volt a név, melyet Isten kegyelmének hívtak.