Isten titkai II.

Nincs időm-rohanok-nem érek most rá-sietnem kell-elkéstem-te jó ég, már ennyi az idő? Ismerősek, ugye? Naponta többször is mondunk ilyet, olyan kifejezéssel az arcunkon, ami egyszerre csodálkozó, bosszús és kétségbeesett. De mi is az az idő tulajdonképpen? Mi ez a bűvös fogalom, ami rabságban tartja az emberiséget?
Ha jobban belegondolunk, rá kell jönnünk, hogy nem tudjuk. Felfoghatatlan, egy újabb rácsrészlet a tudat börtönében. Mégis mindenki ebben él: percekről órákra, hónapokról évekre. Majd a következő vizsgám után már ráérek, csak még ezen a dálután néhány túlóra és…csak még pár perc ezmegaz, aztán elkezdem csinálni a…csak 1 órával több időm lett volna, és…? És mi?
Ilyesmiken múlik egy barátság, családi béke, jó állás, sikeres vizsga? Vagy csak újabb önbecsapás, hogy az időn múlt minden…
A fogantatás csak pillanatok játéka, 9 hónap és megszületik egy új élet, melynek első adata egy dátum (év/hónap/nap/óra) és ezzel az ő sorsa is megpecsételődik. Innentől hozzá tartozik és élete végén-a temető sírkövén immár egy másik dátummal kiegészítva-hírdeti a többieknek: én is léteztem az időben. Az élet viszonyítási alapja ez?
Szerintem valójában nem függünk az időtől. Ami a sorsunk, arra van idő, a többi lázadás. Van, amit nem késhetünk le.
Gondoljunk most valakire. Mi az első, ami eszünkbe jut róla? Nekem egy érzés: szeretem-e vagy nem, aztán minden más: mit dolgozik, honnan ismerem, közös emlékek stb, de a mikor szócska valahogy fel sem merül. Történelem órán is mindig csak a tettek érdekeltek, sohase a dátum, amit az ember úgyis elfelejt. Persze káosz lenne, ha nem alkotjuk meg az idő fogalmát, mert szükséges rendszer, de nem hiszem, hogy fontossága akkora, mint amit ma tapasztalunk.
Sosem tudnám azt mondani egy kétségbeesett barátomnak, hogy nincs időm meghallgatni. Van időm, kaptam egy életet, de nem azért, hogy végigrohanjam. Hisz nem lehet utolérni a mai fejlődést, túl gyors, túl sok. Részleteiben is csodálatos és elegendő. Ha mindent akarunk, semmit sem értünk meg igazán, de ha egy kis részt igazán felfedezünk, megtalálhatjuk benne azt a mindenséget, amire vágyunk.
Szerintem az idő helyett a szeretetre kéne épülnie a világnak. Az egymás iránti szeretetre, a tudomány, zene, művészetek iránti szeretetre. Isten iránti szeretetre.
Mért fogadjuk el azt a rendszert, amit a világ fogaskerekei hajtanak, mért döbbenünk rá folyton, hogy semmire sincs idő? Mért arról szól egy élet, hogy futunk egyik helyzetből a másikba, a lélek pedig igazából el sem indul? Mintha egy kötelező verseny lenne egy kötelező pályán. Gyerekkor, felnőttkor, karrier, házasság, nyugdíj, temető. És mindnek megvan az időbeli megfelelője, az ettől-eddig törvény. Aki pedig megszegi az más: bolond vagy éppen különleges…pedig igazából mindenki megszegi és életek mennek el a magyarázkodásra. Önmagunknak magyarázzuk önmagunkat, mint valami rossz viccet.
Bárcsak szabadság lenne az idő és sohasem rabság.
Mikor az ember gyerek még, van egy elképzelése a világról, és szerintem ez az igazi világ, amit Isten teremtett. Előttünk a titok, mégsem hisszük el. Aztán ahogy cseperedik, úgy lassan rá kell jönnie, hogy ő sem menekülhet a fogaskerekek elől. De miért? Mert felnő vagy mert ember?