Itt van az ősz…

Kora őszi délután volt. A nap már nem perzselt úgy mint nyáron, de kellemes langymeleg volt az idő. Egy könyvvel a kezemben ténferegtem az udvaron, helyet keresve, hová ülhetnék le. A szekér ott árválkodott előttem. Édesapám nemrég érkezett haza, még az ebédjét fogyasztotta. Felmásztam hát a szekérre, felültem a bakra. Onnan néztem széjjel. A tanyát körülövező fák árnyékba borították az udvart, csak imitt, amott szűrődött át a lombok közt a langyos napsugár. Ahogyan a szél játszadozott a lombokkal, úgy táncolt a fény is az udvaron, az arcomon. Élveztem a hangulatát ennek a fényjátéknak. Be is vésődött a kép az emlékezetembe, szinte úgy tűnik, hogy most is ott ülök a szekér bakján, mosolyogva nézem a táncoló fényeket, csak valahogy, nem illik a képbe a monitor és a billentyűzet, amin éppen ezt a kis novellát pötyögtetem.

Kinyitottam a könyvet. Verset kellett tanulnom. „Itt van az ősz, itt van újra…” Valóban, már olyan őszies a hangulat, beleszagoltam a levegőbe, még az illatát is éreztem. „S szép, mint mindig, énnekem.” Nekem is! Ujjongtam magamban, csodálatosan szép, s a költő, Petőfi is szereti… de hiszen ez nagyszerű! „Tudja Isten, hogy mi okból szeretem? de szeretem.” Nahát, én is nagyon szeretem. De hiszen én mindent szeretek… Isten biztos tudja, hogy mi okból… Lehet, hogy egyszer én is költő leszek, mint Petőfi?…
„Kiülök a dombtetőre…” Hát domb az nem igen volt, csak kicsi domborulatok, sík vidék volt az, viszont fenn ültem a szekéren, s onnan néztem szerteszét. Aztán csodáltam, mennyire szép, amikor azt mondja „hallgatom a fák lehulló levelének lágy neszét.” Hallgatóztam… bizony én is hallottam, édesanyámnak azt szoktam mondani, hogy sírnak a fák, és én sajnálom őket, mert biztosan nagyon fáj nekik valami. Ő vigasztalt, hogy dehogy, látod megsárgultak a levelek, lehullanak, mert télen úgyis megfagynának. Így hát télen alusznak a fák, azután tavasszal újra rügyeznek, friss lombkoronát hajtanak, új leveleket… Igaza lehet anyának. Figyeltem a fákat, amikor jött egy kósza szellő, meglebegtette a leveleket, s az elsárgult levelek, lassan, imbolyogva hulltak alá, apró, alig hallható nesszel földet értek. Milyen gyönyörű, mennyi szépség, a természet mindig gyönyörűséggel töltött el, csak pakoltam puttonyomba a szebbnél szebb élményeket. Szinte mindig a természetben voltam, együtt lélegeztem vele, sokat, nagyon sokat tanultam tőle.

Édesanyám jött egy vödör vízzel, a kacsáknak vitte az itatóba. Perlekedett magában, hogy mindig lubickolnak a vályúban, s ő nem győzi a vizet hordani, hogy ne szomjazzanak. Megállt a szekérnél, látta, hogy bambán bámulok a levegőbe, a fákra, hát megkérdezte, hogy mit is csinálok én ott. Mondtam, verset tanulok.
– Én úgy látom, inkább bámészkodsz. Majd este felmondod azt a verset, jó? – s azzal ment tovább a dolgára. Én meg tovább hallgattam a fák lehulló levelének lágy neszét. Azonban még időben észbe kaptam, hogy bizony van még egy versszak, s már a nap lemenőben. „Mosolyogva néz a földre, a szelíd nap sugara, mint elalvó gyermekére néz a szerető anya.” Sokáig néztem a napot. Bágyadtan, fáradtan mosolygott, s én visszamosolyogtam rá. Vajon anya is így mosolyog rám, amikor elalszom? Az biztos, hogy bágyadtan, fáradtan, mert annyit dolgozik szegény. Vajon mosolyog-e?
Majd egyszer meglesem, határoztam el. A vers viszont már megy, mehetek segíteni anyának, hogy legyen kedve rám mosolyogni, amikor elalszom.

Visszagondolva erre a kis epizódra, elmerengek. Milyen könnyen megtanultam akkor ezt a verset, hiszen nem csak olvastam és magoltam, hanem átéltem, éreztem mindazt amit a költő sugallt. Bizony, így könnyű verset tanulni, s meg is maradt bennem egy életre, soha nem felejtem el, mert személyes élményként éltem meg. Elmosolyodom. Az jut eszembe, hogy most már nem csak Isten tudja, hogy mi okból, hanem én is, hogy szeretem, de szeretem az őszt, nagyon.